Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 20. szám · / · Ignotus: Zsargon
Szép kép és szép mozdulat. Lehunyom a szemem és látom a söntést; kívül a rácson, zöld asztal körül s hamisan odapislantva, az embereket meg a legényeket, belül pedig a lompos szép lányt, amint morcos kelletlenséggel, de negédes kacérsággal is emelgeti az iccét, kiszámított kiszámítatlanságban. Ilyesmi az, amit a szobrásznak meg kell kapnia; ilyesmi az, ahol a művészet megkezdődik. A származás, a fejlődés, a helyzet és a hatások ezerféleségei ezerféle sajátosságot termelnek, melyek egy egyéni sajátossággá nőnek össze s mindegyikben benne van ez az egész egyéniség s ezzel, ugyebár a művészivé való emelkedés lehetősége. Mert mindennek, ami sajátos, megvan ez a lehetősége, sőt ez után való kívánkozása, mert mindegyiknek, még a legcsúfabbnak s legundokabbnak is megvan vagy meg lehet a maga szépsége és költészete. Megvan. Megvan még a taknyosságnak s a tetvességnek is; aki nem hiszi, menjen el a Wertheimer kávéházba, és, ha ért egy kicsit színészethez és beszédhez, nézzen és hallgasson meg egy Littmann Pepi nevű, nem is túlságosan fiatal s éppen nem a legszebb lengyel zsidó lányt vagy asszonyt, aki kaftános és pajeszes zsidó legénynek öltözködve és zsargon-nyelven énekel mindenféle sikátori malacságot és gettó-érzelmességet, de oly szemtelen jókedvvel, oly patakzó biztossággal, olyan egy szempillantás alatt egybemarconizódó összeköttetésben az egy szavát alig értő közönséggel s oly elektromosan megtöltve első kilépésével színpadot és nézőteret, hogy, vakaródzva s kezefejébe törülve meg az orrát, föl is hüppögve, amit le nem törült s nem is alt, hanem basszus hangon, nem is énekelve, hanem kiabálva, olyan erre született megtestesítője a fajtája népiességének mint csakis Blaháné, az ő bájosságában, a magyarnak, és csakis Hansi Niesse, az ő huncutságában a bécsinek. Igen, ami elektromosság, mint a leideni palackba, bele van igézve egy fajiságba, egyéniségébe, külsőségeibe: mindaz kiserked, kisercen, kisziporkáz és kipattan e pompás nőszemély kövér ujjai alól, kivillámlik a vele stagionézó oláh-zsidó színtársulat primitív és érzelgős darabjainak rabbinus-személyeiből, kitáncol marsalik-figuráiknak, a sekrestyés samesznak, a házasságszerző sadhennak retekböffenéses mókáiból, bakugrásos táncaiból, s megsejtetésével csap meg annak, hogy mi minden lehet: nem beletemetve, csak belerejtve s benne csak elrejtőzködve az egész fajiságban, és ami minden fajiságnak legteljesebb kincsesháza, a faji értékeknek, hogy úgy mondjam, nemzeti jegybankja: az ő saját nyelvében. Lehetetlen, hogy e fajiság költői kifejeződés után ne kívánkozzék, aminthogy meg is találta a legkülönféle nyelveken, a legkülönféle nemzetek irodalmában. De az is lehetetlen, hogy bár tökéletesebb nyelvek eszközével, magasabb közösség elvegyülésében, az emberiség vezérnyi költőiben s a világköltészet legmagasán oly híven és teljesen kifejeződjék, mintha bár kisebb emberei, de teljesen az ő szavát találják meg, s az ő sajátabb nyelvének sajátabb réziccéjében tudják elénk önteni az ő elegyítetlen érzéseit. Heine hasonlíthatatlanul nagyobb géniusz és költőnek száz évben egyszer nyíló aloé-virág a szabóműhely ablakának ama muskátli bokrához képest, aki Morris Rosenfeld. És bizonyos, hogy zsidó, erősen, tipikusan, nagyszerűen zsidó. Mindazonáltal Morris Rosenfeld, akire pedig már maga Heine is szemmel láthatóan hatott s hatottak rá német és angol költők és hatott rá silányabb kolportázs-költészet is, mint a nagy Heinéé: sok olyan szépségét és melegségét idézi fel a zsidó léleknek, mely Heinéből már hiányzott. Sok mindent, ami e német úri embernél már csak olyan átérzett csináltság, mint Goethénél a perzsa keletiség: skurrilis nyelvének, megkínzott szabólegénységének s tapogatódzó öntudatlanságának erejével ez a kisebb költő oly szívbekapóan tud világgá zokogni, hogy haladást és meggazdagodást jelent a világirodalomban, még Heinéhez képest is és mindenkihez képest. Bizonyára nem másképp, mint jelentett Burns Shakespeare-hez vagy, hogy megfeszítsem a példát, Petőfi Goethéhez képest. De így és ennyire, általában azzal, hogy szegény ember, munkás ember és olyan nyelven sír és sóhajtoz - mert többnyire csak sír és sóhajtoz, amely sokkal több szegény embernek volt nyelve, mint gazdagé, s amelyen többet sírtak, mint nevettek.