Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 20. szám · / · Ignotus: Zsargon
A nyelvről, melyen Morris Rosenfeld az ő verseit írja, a félművelt zsidók azzal a meghitt gúnnyal szoktak beszélni, azzal a tüntető elfogulatlansággal s elfogult lenézéssel, ahogy az ember arról beszél, amin már túl van, s ahogy a francia és angol köntösben járó zsidók legtürelmetlenebbek elmaradt testvéreik zsubec-ce és pajesze iránt. Ez a félműveltség épp oly velejárója a gettónak, még a leomlófélben lévőnek is, mint maga a zsubec és a pajesz, amely szintén a félművelt ember abbeli görcsös igyekvésének maradéka, hogy ha ne is hozzáalakuljon, de hozzátörleszkedjék az urakhoz s az előkelőekhez. A zsubec és a pajesz az északkeleti zsidóság hajdani urainak, a szláv főnemeseknek viselete volt, s haladási igyekezet jeléből úgy maradt meg rajt' elmaradtság bélyege gyanánt, mint az Izidor, az Ármin, a Lipót nevezet, mely a spanyol, a német, az osztrák védőszenteknek, nemzeti nagyoknak, uraknak és császároknak névtárából való. A hajdani zsidó számára a zsubec ugyanaz volt, ami ma az idősebbje számára a díszmagyar, a fiatalabbja számára a huszár-bricsesz, a pajesz meg ugyanaz, ami tegnap a császár-szakáll volt, ma pedig az oldalt választék s a beretvált ábrázat. A zsargon, amelyen nem finom dolog beszélni, még kevésbé érdemli meg a lenézést, mint a zsubec meg a pajesz. Az elfogulatlanság, mely a pidjin-english-sel hasonlítja össze, kétszeresen téved: abban, hogy a pidjin-english-t lenézi, s abban, hogy a zsargont ehhez méri. A pidjin-english, tudnivaló, a kelet-ázsiai partok, a polinéziai vidékek pidjin- vagyis business-nyelve, mely mellett különben újabban kifejlődik a pidjin-german is, s viszont, a németalföldi hatalom elhanyatlásával, visszahanyatlik a pidjin-dutch. Már maga az, hogy a szükség s a célszerűség fejleszti vagy hervasztja ezeket, óvatosabbá tehetne e pidjin-nyelvek értékelése iránt, mert ami szükséges és célszerű, az, ha még oly tökéletlen is, magasabbrendű a legfejlettebb hasznavehetetlenségnél - csakúgy, mint ahogy az első puskaporos fegyver nyilván tökéletlenebb volt, de mégis magasabbrendű a leggyönyörűbb íjnál. A pidjin-nyelveket az a szükség s az a cél teremti meg, hogy a keleti elmaradt népek legelmaradtabb osztályai, a kulik, a munkások, a matrózok, élhessenek a nyugat fejlettebb nyelveivel, melyeknek bonyodalmassága felesleges az ő egyszerűbb világuk kifejezésére, s gazdagsága viszont mégis csak szegény a sok mindenféle keleti, üzleti és mesterségi fogalom tolmácsolására, melyet a nyugat nem ismert, mikor nyelvei kialakultak. A pidjin-nyelvek tehát szerkezetükben s kiejtésükben hozzá vannak egyszerűsítve a kelet kis emberének eszéhez és szájához, viszont hozzá is vannak fejlesztve a kelet, az üzlet, a munka külön sajátságaihoz. Látnivaló ilyenformán, hogy a pidjin még sem oly utolsó dolog; a Shakespeare vagy a George Meredith nyelvéhez képest a pidjin-english tagadhatatlanul barbár és tökéletlen, de a pidjin-english-sel lehet dolgozni és boldogulni, a Shakespeare vagy a George Meredith nyelvével pedig nem. Épp úgy, mint ahogy a walesi hercegnő high-neck-dress-sze mindenesetre tökéletesebb, mint a fellah-lány kartonszoknyája, de kartonszoknyában lehet kapálni, high-neck-dressben pedig nem. S a mai kartonszoknyának vagy munkásblúznak annál is inkább megvannak a maga jogcímei a high-neck-dressekkel s a díszmagyarokkal szemben, mert a leghighneckebb dress vagy a legmélyebb décolleté, a legpompásabb díszmagyar s a legpaszomántosabb nagyköveti frakk sem egyéb, mint a haszontalan cifráig való felfokozása valamely hajdani kapálószoknyának vagy gulyásgatyának - s a jövő idők frakkja és décolletéja nem a mostaninak lesz folytatása, hanem a mai munkásblúzból és kartonszoknyácskából fog kivirágozni. Az eljövendő nagy Kozmopolisz Shakespeare-ja és Meredithe nem ezen őseinek nyelvét folytatja majd, hanem valami új nyelven fog írni - ha angolon, hát olyanon, mely a pidjin-englishből fejlődik majd ki.
Ám a zsargonra mindez nem illik rá. Ha van jövője, lehet, hogy ilyen jövője van, de a múltja egészen más. A zsargon a Rajna vidékeinek, a Palatiumnak, a frank törzseknek középkori német nyelve, melyet fejlettségéből az azzal élő zsidóságnak annál kevésbé kellett visszacsökkentenie s egyszerűsítenie, mert maga voltaképp műveltebb volt, többet tudó, többre gondoló, több hagyományból, tapasztalatból és összeköttetésből több érdeklődést szívó, mint urai, kiknek nyelvét átvette. Filozófus, teológus, utazó és kereskedő nép volt; szent iratai, istenes tudományának mivelése révén orvosi, jogi, matematikai és filológiai dolgokkal foglalkozó, melynek számára éppen nem volt tág köntös az akkori németség gondolatainak szabása. Ez az a nyelv, melyet megtartott a német gettókban, s melyet magával vitt a szláv világokba, elébb úri szabadságba, majd, lassanként, gyászos lesüllyedésbe. Igaz, e süllyedés rendjén le kellett volna süllyednie műveltségének is s ezzel együtt leromlania a nyelvnek is, melyet ősei átvettek. Ám a gettó zsidajának az a kettő sajátsága, hogy egyfelől istenes és tanuló nép, akinél a gazdag is megvetett, ha nem ismeri isten igéit, a szegény is tisztelt, ha tudós ezekben, s a legnyomorultabb kézmíves is ily istenes tudós töprengésben és kimívelődésben tölti életét - másfelől pedig, mint ahogy istene az egyetlen és igazi ura, aki nemcsak mindenütt jelen van, de mindenbe bele is szól és minden lélegzetét és gondolatát megszabja, istenes tudománya is felöleli az élet, a társadalom s a gondolkodás minden lehetséges vonatkozásait, mindazt s azon felül még ezerfélét, ami azóta bölcselet, erkölcs, orvosi elmélet és gyakorlat, közegészségügy, házassági és kereskedelmi jog, földrajz, geometria, matematika és filozófia gyanánt különböződött el: e kettős sajátság az enkláve zavartalanságában s a folyamatosság frissességében meg tudta tartani a lesüllyedt, leromlott, torzzá vedlett zsidót is nem ugyan a mai, de bizonyos tekintetben a régi babilóniai és görög, majd az arab, a mór, a dél-francia középkori műveltség bizonyos fokán, amely lehet elmaradt, de sem nem sovány test a régibb német nyelv köntöséhez képest, sem nem kevés vér, villamosság és mozgató az agyvelőkhöz képest, melyekből e nyelvnek tovább kell táplálkoznia. Ezért a leglengyelebb s a legfanatikusabb zsidó is nemcsak hogy nem barbár nép, de homlokegyenest ellenkezője a barbárnak - paradoxnak tetszik, de úgy van, hogy mentül torzabb és leromlottabb, annál igazabban, hogy úgy mondjam: a degeneráltság magasáig kultúrnép, s épp ezért nyelve sem barbár nyelv, mint a pidjin-nyelvek, hanem kultúrnyelv; mentül groteszkebb, annál inkább ékes a kultúrnyelv legbiztosabb cinozúrájával és legismertetőbb bélyegével: a népegyéni sajátossággal.
Ez a nyelv, mondom, grammatikájára és szintaxisára, szótárára és idiotizmusaira nézve német, zamatosan, és, mint minden nyelvi zamatosság, egy kicsit parasztian német, ami mindjárt melegágya a legbájosabb interferenciáknak a lassúbb parasztiság s a fürgébb városiasság lüktetéseinek elvegyülésében. Meg is őrizte sok ódon délibb szépségét és tökéletességét e nyelvnek, mely a mai német irodalmi nyelvben azóta, mint felesleg, elkopott, avagy a rettenetes észak-német inváziótól elsodortatott s annak ridegebb tárházából helyettesíttetett. Nagyon sok zsidó és szláv szó, olykor fordulat is került bele - annyi, hogy az e nyelvekben nem járatos német, még zsidó ember is írásban nehezen, beszédben meg egyáltalán nem érti meg - de éppily kevéssé érti meg a bécsi német a hamburgit s pláne a felső-német a németalföldit. Ám maga a nyelv, mindent összevéve, német, s egyéni bélyege és sajátsága, mondom, abban az interferenciával áll, melyben nemcsak a parasztiság elvegyül a városiassággal (hiszen ez magán ez ősi nyelven belül is végbement s a német zsidóság bizonyos fokig városi, kézmíves és kalmár nyelvet váltott magához), hanem általában a nyugatiság és keletiség összelüktetésében, a lassúbb, nehézkesebb, de biztosabb germán gondolatmenetnek a fürgébb, agyafúrtabb, dialektikusabb zsidóval, s viszont a merengő, érzékeny, szimbolikus és szintetikus német fantasztikumnak a logikusabb, absztraktabb, analitikusabb és határozottabb zsidó világnézettel való összetörődésében. A szentírásból belekerül e nyelvbe egy másfajta nagyvonású primitívség, amint aminő magáé az ősié. A Talmudból, a gemórából belekerülnek az alexandriai görög, bele az arab, bele a provencei lélek járásának nyomai. A zsidóság helyzetéből belekerülnek a humoré mellé, mely az úri, de egyszerűbb népek sajátja, a gúnynak, az iróniának, a csúfolódó elmésségnek formái, melyeknek titkában a fürgébb eszű elnyomottak állanak bosszút hájasabb fejű elnyomóikon. (Mellesleg: ilyes hatást, mégpedig görögöt, lehet észrevenni a latin nyelv fejlődésében is, s az idegen nevelésű Martialis sokkal bájosabb és orozva gyilkolóbb formáit találja meg, mint a nehézkezű római Juvenális.) S ugyanezen okból s ugyanígy a saját maga lenézéséé és kifigurázásáé, mellyel az úriság és előkelőség után vágyakozó köpi le a maga alacsonyságát, leromlottságát vagy tehetetlenségét. Mindez alkotókból és hatásokból olyan nyelv keletkezik, mely nem keverék, hanem egyéniség, és pedig bájos nyelv, melyben a germán merevség meglágyul s kiformásodik, mint ahogy a világ legszebb asszonyai az ilyenféle elvegyülésből született amerikaiak s nevezetesen new-yorkiak, kiknek szépségében ezer ilyen lágyító hatás teszi emberibbé, nőibbé, elragadóbbá az angol nőnek túlságosabb, földfelettibb, egy kicsit férfiasabb szépségét.
Nem mondom, hogy ez a nyelv szépsége vagy tökéletessége fölérne a régi göröggel vagy a mai franciával - a két legtökéletesebb instrumentummal, mely (a nyugati ember értesültsége szerint) az emberi elme közlései számára eddig használatban kifejlődött. Inkább olyas fokon áll (bár e hitemnek semmi különösebb értéket nem tulajdonítok s a legelső ellentmondásra hajlandó vagyok letenni róla), mint az olasz, melynek ugyancsak egy ősi népnyelv, még pedig a parasztiból városiba átment, volt az ágya, s ebbe ültetődtek bele a legkülönfélébb nemzeti, foglalkozási, érdeklődési és helyzeti kultúrák formái. De az olasszal szemben is az hiányzik róla, ami mind e nyelveket oly fenségesekké teszi: az irodalmi használatban való kipallérozottság. Sem eredendő német idiómája (legalább nem igen), sem maga a zsarnok (ez egyáltalán nem), nem fejlett és csiszolódott az írói művészet szép kényszerűségeitől; mind a legújabb időkig a zsidóról tudósai és költői az ő keleti nyelvükön vagy nyelveiken írtak; a zsargon csak beszélő nyelvük volt, s tele van az ilyennek lomposságaival s határozatlanságaival. (Bár nem mindenképpen, mert a szlávból s a zsidóból - s egy részükben éppen irodalmi kialakulású - igen pontos, meghatározó, szabatosan absztraháló vagy kézzelfoghatóan érzékeltető kifejezéseket vesz át sok mindenre, amit az ő német szó- és formakincse még nem ismer, még nem különböztetett meg, vagy nem elég szabatosan vagy érzékelhetően). De viszont friss is, fordulatos, rögtönzésekre s a mimikával felérő megéreztetésekre képes, mint éppen a beszélő nyelv, melyet a külső szabatosság nem nyűgöz abban, hogy - az ő dolga, hogy mivel éri el s akár kéznek, lábnak és arcjátéknak segítségre hívásával, de kifejező legyen. Az irodalmi nyelvek is ilyen származásúak és ha élnek, ilyen táplálkozásúak, de mint ahogy az élőbeszéd hatása egyre pattantgatja az irodalminak kapcsait, viszont ennek szorosságai egyet-mást elsorvasztanak amannak vérkeringésében. Az irodalmiság e mellfűzője nem sorvasztotta soha a zsargont, mely egészben véve olyan, mint a nagyszemű, szép zsidó lányok, akiket vidéken átutaztában lát az ember az utcaajtókban; mint a magyar nóta Trézsije, aki, igaz, csak kocsmárosné lánya, de válogat a réziccébe', melyik illik a kezébe.