Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 20. szám
Mint hevernek, mint lankadnak egymás mellett, mily idegenül tekintenek egymásra, riadtan, hogy ily közeli szomszédságba kerültek az orosz, lengyel, cseh, újgörög, finn és magyar irodalmak. A Kultur der Gegenwart című vállalat szerkesztőjének erőszaka kényszeríti őket egy fedél alá, egy kötetbe, melynek címe: A keleteurópai irodalmak.
A 18. század enciklopédiája, melyben Diderot egy század törekvését merészen összefoglalta, valóságos harci riadó volt. Forradalmak előjele. A 19. századé nem kíván eszmét diadalra juttatni. Puszta raktár. Minden szakma legkiválóbb képviselője röviden és világosan adja képét tudománya mai állásának s e rengeteg összefoglalásban fogja kapni az utókor a 19. század munkájának eredményeit. Valóságos bilánc. A kis könyvtárra menő munka, békés, sok vizet nem kavaró szándékairól kezeskedik Vilmos császár, ki a prospektus szerint annak ajánlását szívesen elfogadni kegyeskedett. Csillagászat, jog, orvostudomány, sőt művészet és irodalomtörténet jutottak a koronás barbár védnöksége alá. Természetes, hogy e gyűjtő vállalat néhány kitűnő monográfia megírására szolgáltatott alkalmat; de a tanulmányok közt nincs áramlat, mely éltető meleg sodrát az egész gyűjteményen át futtatná. Ami különben csak azt jelenti, hogy a tudományért művelt tudomány, egyéneket szakmába tördelő korának a Kultur der Gegenwart eléggé hű feltüntetője.
Ez a hajlandóság sok tekintetben meggazdagította a humánus tudományok anyagtárát, de egyszersmind meg is fosztotta őket attól az élettől, melyet a 18. század pezsgetett bennük. A világirodalom-történet sohasem volt oly halott tudomány, mint ma; nem egyéb, mint fakult irodalmak összefüggéstelen, sivár egymásmelléje. A megújhodást nem ily hivatalos színezetű vállalatoktól kell kérnünk. Alexander Bernát a Világirodalomról írt érdekes cikkben írta meg, hogy miképp lehetne mással helyettesíteni az időrend korhadt törzsét, melyre az irodalomtörténész-hóhérok élettelenül aggatják fel a megörökítésre ítélt írókat. Alexander a nagy összefüggések, kapcsolatok irodalmát szeretné megírni. Homérosz az ő felfogása szerint nem elszigetelt fejezet a görög irodalomtörténet elején, hanem hatásainak és ellenhatásainak történetével együtt kiszélesül az eposz egész történetévé. A Niebelung fejezet szólna Hebbelről és Buda haláláról, a Racine fejezet említené meg Gotsched és Bessenyei kísérleteit a dráma terén. Látnivaló, hogy egy kis erjesztő, éltető mint forgatja, kavarja fel az egész világirodalom-történetet.
Igaz, hogy Alexander szempontja szerint a kis nemzeteknek, pl. a magyarnak igen szomorú szerepük volna az általános irodalomtörténetben. Mit jelent a mi irodalmunk Európa számára? Hol nyúlik bele máséba? Hol érezteti hatását? Csupa oly kérdés, melyre nincs felelet.
Ha érvényre akarom juttatni irodalmunkat és érdeket akarok iránta kelteni, más nézéssel kell beléje tekinteni. Nem a kapcsolatok, hanem a különbözések történetét megírni. Mit találni nálunk, ami máshol nem található, ami csak itt lehetséges, ami különös, ami eredeti, aminek hatása nincs, nem is lehet, oly helyhez, időhöz, fajhoz kötött? Ez ugyan nem lesz szoros értelemben vett világirodalom-történet, de a Kultur der Gegenwarthoz hasonló gyűjteményben megeleveníthetné, festőivé és érdekessé tehetné az egyes nemzetek irodalmát.
Ez a szempont - más szempont, ... akármilyen szempont, de legalább egy szempont!... minden jobb volna, mint ez a szürke, szürke tanári egyveleg, melyet a Kultur der Gegenwart ád. Találomra kinyitom: Új görög irodalomtörténet. Pár percig olvasgatok benne és mindjárt ajkamra tolul a kérdés: Mi közöm hozzá? Nincs másként az orosz, a mindannyiunkat izgató orosz irodalomtörténettel sem.
Riedl Frigyes elé tehát nehéz és művészietlen feladatot tűzött ki a német szerkesztő, midőn tőle a magyar irodalom rövid föltüntetését kívánta. Ezt kell az olvasónak meggondolnia, mielőtt ítélkeznék afelől, hogy miképp sikerült Riedlnek e nehézségeket legalább részben leküzdenie.
Németek érdeklődését a magyar irodalom iránt ez a könyv aligha fogja fölébreszteni - nem is az a célja! Inkább csak rovás a világirodalom sok más rovása mellett, mely jelzi, hogy mi is vagyunk a világon s akadtak köztünk is néhányan, lantot pengetők, tollat sercegtetők.
A magyar olvasót sem éri meglepetés. Riedl egyéni kedvességű és keresettségű, gondos előadásában kapjuk a hív Gyulai-tanítvány régi osztályozásait, ismert értékeléseit. Itt-ott egy-egy elmélkedésben, egy-egy alak beállításában Taine hatása is megérzik. A megfigyelések amaz általánosítását, melyeket Taine valaha törvényeknek mondott, Riedl a magyar irodalomra alkalmazgatja. E törvények felé éppúgy, mint a nagy francia, Riedl is egy-egy hasonlaton át szereti olvasóját juttatni. Csakhogy Taine vad (néha programszerűen vaduló) erővel hajt, lök, sodor, Riedl mintha bágyadt, enyhe kézfogással vezetne. Sok szép, sikerült hasonlata mellett, akad néhány nagyon is primitív s néhány nagyon is kényszerült. A testőr-írók körüli irodalmi ébredés jellemzésére például így ír: "Ha egy szobában többen alszanak s az egyik felébred, akkor mozgolódásai felkeltik a többieket is." Vagy máskor, midőn azt akarja föltüntetni, hogy mennyi erény, erő, ész és szent akarat kellett a magyar irodalom megteremtésére, csupán a hasonlat kedvéért leírja a Martinovics-összeesküvés lefejeztetését:
"...háromszor mérte csapását az izgatott hóhér Sigrayra, mielőtt büszke feje porba hullt, aztán a Marseilles-t daloló Hajnóczyt s végül a tudós Martinovicsot végezte ki; másnap a véres helyen illatos rózsabokor virágzott. Ily módon virult ki a magyar irodalom a martyrok véréből."
Riedl ügyessége főleg egy-egy új alak fölléptetésében, csoportosításaiban nyilvánul. Kisfaludyt, Széchenyit, Petőfit rendkívül hatásos, rhetori fogások segítségével mutatja be. A magyar nemes ifjú, ki Erdély határszélén nagy esküt esküszik, hogy újjáteremti a hazát, a magyar gróf, ki az ókor romvárosai előtt fölteszi magában, hogy ily pusztulástól óvni fogja a nemzetét, a szegény vándorkomédiás, ki ismeretlenül Vörösmarty szobájába lép, mindmegannyi naiv hittel és pátosszal leírt jelenetek, melyek bennünk Jókai "És mégis mozog a föld"-jének emlékét idézik föl. E mellett Riedl lelkesedése ment a kérkedéstől s óvatos ízlés tartja féken. Jókairól például nem Beöthy Zsolt ítéletét, de Gyulaiét és Péterfyét viszi a németek elé, ami bizonyára emelni fogja hitelét a külföld előtt. Túlzó, chauvinista ítélet és magasztalás a világszerte ismert regényíróról könnyen kompromittálhatta volna az egész irodalomtörténetet.
Ez a biztos ízlés azonban hirtelen meginog, mihelyt nem támaszkodhatik többé egymást váltogató nemzedékek ízlésén leszűrt ítéletekre. Riedl nem tartozik a Sainte-Beuve-féle jövőbe kíváncsian néző kritikusok közé. Egész Arany haláláig kíséri a magyar irodalom fejlődését; ami szeme előtt történik, azt meg se látja. Azaz, hogy mégis meglát valamit s arra kimondja az ítéletet: epigonirodalom.
És Riedlnek igaza van; amit ő az akadémián, a Kisfaludy- és Petőfi-társaságban lát és hall, ami felé Riedlt régi formák, elhasznált fordulatok iránti érzéke csak vezeti - mindaz epigonirodalom. Ahol független mozgás van, hagyománymentes önálló hangok szólanak - ott Riedl csak erőszakot, affektációt vagy éppenséggel semmit se lát. Így sikerült neki Kiss Józsefet észre se vennie. A hivatalos elismerés e konok megtagadásában láthatja az ősz költő még mindig meglepő, még mindig eleven voltának legszebb bizonyítékát. Természetes, hogy aki az átvétel és eredetiség csodálatos vegyülékét Kissben már meg nem érti, teljesen értelmetlenül áll a legújabb s a múlt század nagyjaitól egészen független költészet előtt. Az ember alig hisz szemének, midőn olvassa: "A szecessziós szimbolizmus is fölüti fejét negélyes szemforgatással." Ebben a mondatban összesűrített kornemértés nemcsak a mi kis miniatűrforradalmunkra, de Európa egész jelenére, sőt legutóbbi másfél évtizedére kiterjed. Ki meri még odakünn bántani azt a mozgalmat, melynek szecesszió a jelszava? Épp oly kevéssé örökérvényű jelszó ez is - mint valamikor a klasszicizmus, romantika, realizmus vagy mint egykor nálunk a nemzeti népies jelszava volt. De képzőművészet, zene, irodalom Európaszerte megújhodásukat köszönhetik neki. Ez elől az igazság elől csak a német császári trón s a magyar egyetemi katedra magas elszigeteltségében lehet még kitérni. S a szimbolizmus szó mögött is mintha Riedl gúnymosolyát érzenők. Igaz, hogy ez a magyar költészetben új törekvést jelent. Új törekvést, de természetes reakciót. A fogalomra teli kifejezést szorosan tapasztó Arany után mi sem természetesebb, minthogy költőink a fogalmakon sejtelmesen lebegő szavakkal játszanak. A parnasszizmus után jönnek Verlaine, Meaterlinck, Régnier - Arany után Ady jő. Riedl ítélete valamikor oly irodalomtörténeti kuriózum lesz, mint egykor Császár Ferencé Petőfiről.
Csodálatos, hogy Riedl, aki az epigonok irodalmának unalmas és tökéletlen voltát érzi, nem igyekszik tanításával az epigonirodalomból kivezetni s a haladást nehezen elfogadó, lassú mozgású közönség előítéleteit ahelyett, hogy szétoszlatná, inkább megerősíti. "A népi elem - így ítél Riedl - mindinkább háttérbe szorul." Az olvasó úgy hihetné, hogy evvel irodalmunk megszegényült, elvesztette egyik legértékesebb alkotó elemét. Riedl nem látja, hogy kárpótlásul új elemek bukkantak elé. A népköltészet nedveit fölszívta az irodalom; ezt a forrást pihentetni kell; irodalmunk ismét a külföld mintáin termékenyül, mint egykor Kazinczy korában s otthon, új elemül kapja a város hangját. Mindennek rövid idő alatt csodálatos élénkülést köszönhetünk. A nemzeti - népies kor után a nyugati - városias kor következik.
Az új elbeszélők közt Riedl csak kettőt lát meg: Mikszáthot és Herczeget. Mikszáth külön kiemelését értem. De aki Herczeget megemlíti, miképp mellőzheti az: Ambrust, Bródyt, Gárdonyit, Szinit, Molnárt? Ezt a nagy írócsoportot vétkes felületességgel véli letárgyalhatónak, ha egy odavetett mondattal, melyben megérzik a fitymálás, a tárcanovella elharapódzásáról beszél. Ezek az írók mind - tán épp az egyetlen Herczeg kivételével, kinek korrekt írását a tanár leginkább élvezi - rányomták jegyüket a magyar prózára. A mai német olvasót is érdekli annyira, mint Fáy András, kinek megemlítését elhunyt volta épp oly kevéssé igazolja, mint amazok elhallgatását az a kellemes körülmény, hogy még közöttünk élnek és működnek.
Riedl könyvében arról sincs szó, hogy a didaktikus próza Gyulai óta, kinek sima, könnyű, átlátszó nyelve nem bírja ki azt a sok lázas mondanivalót, mely bennünket eltölt, mennyire és miképp fejlődött. Pedig a Hét hajdani írói köre, különösen Ignotus kísérletei folytán, tisztára forma tekintetében oly változások álltak be, mint a német prózában, Nietzsche előtt és után. Nem ugyanaz a nyelv többé; hordereje, tehervivő képessége megduplázódott.
Riedl összefoglaló végső ítélete így hangzik:
"A prózairodalom egészben és általában megfelelt azoknak a várakozásoknak, melyeket Magyarországhoz, történelmére és lakosainak számára való tekintettel fűzünk; a költői irodalom - úgy hiszem - a várakozásokat fölülmúlja."
Statisztikus se formulázhatja határozottabban következtetését. De a művészetben, a tótágast álló értékek illanó birodalmában, az ily pozitív mérések bizalmatlanságunkat keltik fel. Jaj annak, aki irodalomba viszi a kettős könyvvitel rendszerét és mérlegel. A valóság, a szeszélyes tények valósága kijátszik minden emberi okosságot, megfontolást. Ezért, földrajzi szélességünk és hosszúságunkra való tekintettel, Ferro ponttól való távolságunk, halandósági, kivándorlási és csapadék statisztikánk számbavételével, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy bár költészetünk egészben és általában nagyobbat produkált, mint prózánk, e pillanatban, különösen ha a külföld figyelmét akarjuk magunkra vonni, igenis a prózánk nyomul előtérbe. S épp a Riedl által megvetett "rövid lélegzetű tárcanovellánk" Jókaitól Bíró Lajosig minden egyéb magyar írásnál gyorsabban értetné meg a külfölddel, hogy nálunk különös életnek, különös, egyéni hangú, eredeti érzésű feldolgozói vannak.