Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 19. szám · / · Figyelő
Ez ellen a gazdag és szép, fonom és erős, mulatságos és megható regény ellen csak döntő, csak elvi kifogásokat lehet tenni. Aki nem hisz formákban, aki nem hiszi, hogy az első szó leírása, a terjedelem meghatározása pillanatával (hogy mélyebb művészi problémákról ne is beszéljek) minden már előre készen van és az, ami csakugyan elkészült, annak sikerülése megállapítható és mérhető - az absztrakt téma követelményeivel hasonlítván össze - aki, mondom, mindebben nem hisz, annak nem is lehet kifogása ez ellen a regény ellen. Sok érdekes embert fog megismerni és azok életéből sok intenzíven átérzett, lelkek mélyébe bevilágító helyzeteket és pillanatokat és - ma azt hiszem sokak számára ez a fődolog - egy nagy és fontos kérdés, a zsidókérdés körül sok, mindig szellemes, gyakran találó megjegyzést és a kérdés szempontjából, igen sok tipikus embert és problémát fog találni.
Nem szeretnék túlságosan dogmatikusnak látszani és így csak azt próbálom leírni, amit olvasása közben éreztem. Egészen röviden: minden igazán nagy dolognál a befejezés megvilágítása emelni fog minden előzőt; sokat, amit feleslegesnek érzett az ember, annak most belátja szükséges voltát, utólag meghatja sok, ami felett könnyen átsiklott az első impresszió pillanatában és a helyes perspektívába beállító ironikus színt kap, minden talán túlságos szentimentalitás. Itt fordítva volt: minden, ami olvasva izgatóan fontos és mélyen megható volt, a befejezésről visszanézve, idegesítő, kellemetlen ízt kapott és az emlékek számára még az is feleslegesként maradt vissza, aminek döntő voltáról akkor eszembe se jutott volna kételkedni. Miért? Azt hiszen azért, mert ennek a regénynek elhibázottak a proporciói; nem ad egy és összefüggő képet, bárhonnan nézzük is. Az utolsó impresszió: egy novella, vagy talán még az se, beleépítve egy (vagy talán több) regénybe és bármilyen okos, finom és kedves mindegyik külön, egyik a másik hatását rontja el.
Azt mondják: a zsidókérdésről akart regényt írni Schnitzler. Lehet, de akkor nem marad más érzésünk, mintha egy sorozat ügyes és kellemes tárcát írt volna. Ami történik és ami igen részletesen, a regény legnagyobb részét elfoglalva történik, annak semmi köze ehhez a kérdéshez. Azok az emberek, akik - Schnitzler kívánja így - legjobban kell, hogy érdekeljenek, nem zsidók; csak zsidó ismerőseik is vannak és ezekkel beszélgetnek el - lehető és lehetetlen alkalmakkor - róla. Akkor a szegény keresztény főalakja csak érzékeny lemez az ezerfelől ideözönlő képek számára; szándékosan van színtelenül tartva, hogy egészen tisztán tükrözze a problémát. Lehet, de akkor unalmas, kellemetlen és feleslegesen sok, hogy olyan nagyon az előtérben áll, akkor zavaró, hogy az ő életének amúgy is epizodikus megtörténései eltakarják a fő dolgot, akkor semmi haszon sincs abból, hogy ezek a vélemények regényformában íródtak meg, akkor az egész regény csak ballaszt és jobb lett volna egyenesen tárcasorozatnak megírni a beszélgetéseket, hiszen regénybe illesztett voltuk semmivel sem fokozza őket.
A regény emberei - mint az utolsó drámákéi is - a fiatalkori rajzok emberei, de megöregedve vagy legalábbis a férfikor határán. Deresedő, kopaszodó Anatolok, élet-esztéták, akiknek útja már lefelé visz, hangulat-anarchisták, akik még mindig játszanak mindennel, de akik kezéből kezd már kisiklani az élet, akiknek játékai tragikus színezetet kezdenek már kapni, akik vágyódnak már igazi élet, valahová tartozás és kötelességek után, hogy meghátráljanak előtte és elvesztvén, visszasírják, ha mégis megjelent az életükben. Ez is lehetne még a zsidóság regénye. De itt persze az egész zsidóság csak szimbólum volna, szimbóluma a nagyvárosi "intellektuel"-világ hazátlan, gyökértelen, örök-kóborló voltának. Csak háttér volna, de emelő és szükségszerű, mert az ő tulajdonságaik - mélyebb értelemben vett - ösztönnélküliségük és mégis csak hangulatuktól kormányzottságuk, kegyetlenségük és gyöngéd lelkiismeretük, hideg keménységük és szentimentalitásuk, életberendezésüknek csak belülről determináltsága, de ezeknek a determinánsoknak a legkülsőbb viszonyoktól való függése, ezek, ha nem is speciálisan zsidó tulajdonságok, ennek az emberfajtának zsidó részében erősebben vannak kifejlődve, mint bárhol másutt. Úgy indul ez a regény, mintha velük akarna végleg leszámolni Schnitzler, minden típusukat összegyűjtve, minden lehetőségüket kifejtve oly szélességben és tökéletesen, ahogy azt, már a terjedelem miatt drámában nem lehetett volna. Felvonul előttünk minden típusuk, a könnyű sznobtól a vad fanatikusig, miniatűr Hedda Gablerektől felségsértésért elzárt elvtársnőkig és minden nemzedék a végleg kiégett és rezignált szkepszisűektől, egészen a csak szavaikban nem naiv éretlenekig. És mindenki közülük érzi problematikusságát élete folyásának és ha ennek szükséges volta oly mélyen gyökeret is vert már benne, hogy öngyilkosság lenne magát komolyan megváltoztatni próbálni, beszél róla, szenvedélyesen, szellemesen, okosan, találóan, érdekesen - és sokat, nagyon sokat. A csak impresszionista életberendezés kritikája ez. Egy - éppen közöttük - ritka benső együttlétben beszél egymással két testvér (az egyik a regény központján áll) életükről és életük legfontosabb dolgairól. És egészen leszámolásszerűen hangzik, amit az idősebb mond a fiatalabbnak, a diplomata a zeneművésznek, mikor ez egy viszonyáról beszélt neki, arról, hogy hogyan fejlődött minden addig a napig céltalanul, program nélkül, anélkül, hogy tudták volna, mi lesz belőle "Ja das ist recht schön" hangzik a felelet. "Es ist nur die Frage, ob man nicht in wichtigen Lebensdingen zu Programmen gewissermassen verpflichtet ist."
Az egyszerűség, a "Haltung" az esetleg közönségesen polgári "tisztesség" felülkerekedése ez a nüánszok tengerében elmerült "intellectuel"-ek felett. Ugyanaz a gesztus, amivel Schnitzler - csak egy párat sorolok fel a sok közül - a szimpla oboistát, végül fölényben mutatja be az ő sorsával is, mint mindenkiével, csak játszó Georg Merklinnel szemben (Der Puppenspieler), ahogy még a korlátolt arisztokrata úrlovas is különb embernek bizonyul a nagy író Gilbertnél és a hozzá méltó nagy költőnő (Litteratur). De ez a leszámolás sincsen megírva. A fiatal arisztokrata zeneszerzőt, aki éppen úgy játszik az emberekkel, minddel, akik útjába kerülnek, mint a túlnyomóan zsidó intellektuelek, sorsa beleviszi egy komoly szituációba, ahol nőhetett és átformálódhatott volna, vagy erősen belekapaszkodva nemzedékek egymás után következésébe (elvéve azt a nőt, akit szeret és mint dolgozó és családban élő ember), vagy megtanulva, hogy az ő legnagyobb szeretete se elég szeretet arra, hogy lekötve boldog maradhasson és így rezignált meggazdagodással elindulva egy már magasrendű, egész életre tartó, művészetnek szentelt magányosság felé. Egyik sem történik meg. Gyenge a szeretni tudása az elsőhöz és felületes az élmény-képessége a másikhoz és így egy szép és erős nő boldogtalansága, egy gyerek megszületése és halála csak epizód az ő életében, csak egy szép telet és tavaszt jelent neki, semmi többet. És utána az maradt, aki volt. Fárasztó körforgás ebből a perspektívából a regény. Nagy utat tettünk meg és visszatérve láttuk, hogy körben jártunk, ott érkeztünk meg, ahonnan elindultunk, sőt útközben sem mozdultunk el tulajdonképpen soha erről a helyről. És a hős kalandja, aminek az adott csak súlyt és jelentőséget, hogy többnek látszott az örök epizódoknál, miután annak bizonyult csupán, utólag elveszti minden érdekességét és becsapottnak érezzük magunkat és bosszankodunk, amiért többet vártunk tőle; és elromlanak a proporciói a regénynek innen nézve: a nem nagyon érdekes és nem nagyon jelentékeny arisztokratát az bírta csak a központban tartani, hogy hasonló és mégis más volt, mint a többiek, hogy túl képes haladni egy stádiumon, amibe ők beleszülettek és amiben meg fognak halni és rögtön elnyomják azok, mihelyt kisült, hogy éppen olyan, mint ők, csak érdektelenebb, jelentéktelenebb.
De ha őt vesszük központnak, felesleges az egész regény. Ami vele megtörtént, ahhoz elég lett volna egy pár jelenet az "Anatol" stílusában és csak ez lett volna elég. Ami vele történt, melankolikusan szép epizód egy, részletekben gazdag, egészében szegény és üres életből. Ezt a kedves és finom, de lelke mélyén egészen jelentéktelen embert teljesen elnyomná az, hogy Schnitzler az egész mai Bécset felvonultatja, hogy kísérete, háttere és megvilágítója legyen egy kedves és finom lánnyal való, mulandóságra létrejött viszonyának.
Szétesik ez a regény, bárhonnan nyúlunk is feléje, nem marad benne kő kövön, ha csak megnézzük, hogy hogyan van felépítve; elhibázott minden aránya, bárhonnan igyekszünk is egynek, egésznek és szervesen összefüggőnek látni, nem finomságuk zavaros, de kedves halmazának. Nincs végiggondolva és végigélve, mint majdnem minden nagyobb dolog, amit Schnitzler írt. Az áll róla, amit Kerr mondott az "Einsame Weg"-ről: "der Dichter gibt nicht die Darstellung des Wirrsals, sondern das Wirrsal in der Darstellung". És minél igazabb mélységek és gyöngédebben megírt lelki finomságok felé viszi Schnitzlert fejlődése - és ez a regény oly gazdag, oly finom, oly szép, mint nagyon-nagyon kevés ma írott és egyik legszebb írása ennek az igazán nagy stilisztának - annál fájdalmasabb, hogy mégis így lehet csak róla írni, hogy a mai abszolút formátlanság a legművésziebben érző írókon is tud uralkodni, ki bírja ölni belőlük a forma, az adekvát kifejezés, a konstrukció, a proporciók spontán és egészséges érzékét.