Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 19. szám · / · Figyelő
Ha Kunwald Cézár nagy kollekciója kedvéért rendezte őszi tárlatát a Nemzeti Szalon, jól van, belenyugodhatunk. Aki külföldön gyökeret vert, esztendőkön keresztül dolgozott, híveket szerzett, az ízlésnek és a festői kifejezéstudásnak jelentékeny magaslatára emelkedett, az megérdemli, hogy legalább a névjegyét leadhassa itthon, legalább bemutatkozhassék. Hiszen nem is ismerik, be sem számítják, amikor magyar talentumokról van szó. A neve idegen hangzású és idegen világban bocsátotta közzé, amit látni és előadni idegenben megtanult.
Jól tanulta meg a leckét. Virágcsokrot, vagy arcképet, tengeri tájat, vagy erdei kolostort lát, a mélyébe pillant, alaposan, szigorúan megnézi, egységesen foglalja össze a tapasztalatait és hűségesen teszi vászonra. Persze, hogy az alaposság és a hűség teng túl benne, ez köti gúzsba a poétát, a könnyelműt, a felületest, a fellángolót. Holott megvan, meg kell lennie, mert mi más adott volna ecsetet a felnőtt és pályavégzett férfiú, a félelmesen józan kritikájú ember kezébe? A német művészi környezet talán szintén segített elnyomni a színek napsugáros költőjét, aki például a Brüggei kolostor friss, üde képén kitör. Körülötte és a szomszéd szobában nagyon jól megcsinált és nagyon józan, hideg képek, igen nagy tömegben. Válogatottabb, számban szegényebb sorozat szimpatikusabb képet adott volna dús teremtő erejéről. Így nem látni a fejlődést, az irányt és félve kell kérdezni, vajon mikor őszinte ez az imponálóan sokhúrú művész, aki egyforma készséggel ír le markáns, részletesen megmintázott portrékat és napfényben foltokká olvadt tájakat? Ha ez ingadozás és keresés, hát a bőséges talentum keresése és ingadozása. Azonban rendezési hiba történt, amidőn mindnyája falra került, bár az apró cédulák tanúsága szerint a közönség szívesen vette a nagy választékot és élt vele.
Kunwald Cézárt tehát mindenképpen érdemes volt bemutatni, de - megállt volna magában is és egy sikerült Kunwald-kollekció kétségen kívül kedvesebb, mint egy bánatosan szürke és vegyes vásár, amelynek közepébe teszik Kunwaldot. A jók, a frissek, a halott festéksávok közé iktatott értékek kedvéért, főképp az ő kedvükért: bár maradtak volna üresen a termek, a Kunwald-szobákon kívül. Lehet-e gonoszabb sors forró vérű, élesszemű, vakmerő fiatalok számára, mint ha belépötyögtetik őket sivár tengerébe a kedélyes, sörön hízott polgári festőiparnak? Elszomorító, leverő, elijesztő, mikor közös érzések, korbeli vagy ízlésbeli, vagy közönségbeli harmónia nélkül, stílus nélkül egymásra dobálnak képeket. Az egyik teremben, gyors-festészet és üzleti műterem-gyártmányok között Munkácsy egyik női arcképe. Finom és főképp érdekes portré. Múzeumi darab. De mit keres egy sebtében összehordott, a napi termelésből élő és a napi fogyasztásnak szánt tárlaton? Milyen stílus nélküli, milyen rikító, milyen művészietlen az ellentétek ilyetén keverése.
Minden teremben megismétlődik a különféle értékek ez egymásnak uszítása, egymással agyonverettetése. Ott vannak Vadász Miklós erőteljes és változatos rajzai, Zádor István pompásan stilizált tájai, Frecskay Endre viruló pasztellje, Tibor Ernő, Kató Kálmán, a méltatlanul nehezen érvényesülő, de kemény, erős Pálinkás Béla, ott van Lechner Jenő, Jávor Pál, Novák Lajos. Ott vannak még néhányadmagukkal, a legbornírtabb környezetben. Receptre készülő képek, felháborítóan édes jelenetecskék, színes tintától csöpögő tengerek. A Gartenlaube lakói, az olajnyomatok hitvány másolatai. Hogy tűrik meg magukon a falak, amelyek - ha jól emlékezünk - a Miénk finom vásznait hordozták egykor.