Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 19. szám · / · Lukács György: Stefan George
Mik tehát a Stefan George tragédiái? Egy szóban: a Rubek professzor tragédiája, de ki nem mondottan; általánosítva, olyan irányban, ahogy az élettől való eltávolodásban a Rubek sorsa ma minden emberé, ahogy a művészet és élet tragikus dilemmáját minden perc minden ma élőnek ezerszer felveti. Az epilógus örök búcsúzása és soha elválni nem tudása, de tisztábban, mélyebben, igazabban, az egyetlen nő avult legendája nélkül; minden fával, minden holdsütéssel, minden futó szimpátiával újra átélvén ugyanezt és mindig másképpen és mégis mindig csak ezt: a valahová tartozni akarás örök vágyát és a becsületes szembenézést az örök szomorúsággal, a sehova tartozni nem tudással.
A George-versek embere (ha akarják: a költő vagy legalább az a profil, ami összességükből előttünk áll; de mondjuk inkább: az, aki kimondottaknak érzi sorsait ezekben a versekben) magányos, minden szociális kapcsolatból kiszabadult ember. Amit elhinni kell és amit elhinni nem lehet, hogy két ember soha sem lehet eggyé igazán, az minden versének és - főleg - összességüknek tartalma. És a nagy keresés, ezer úton, magányosságban, művészetek között, hasonló embereket keresve, egyszerűbbek, primitívebbek, romlatlanabbak közé keveredve.
Tanzende herzen die ich bewundre und suche
Gern mich erniedernd dass ich eure bälle nicht hemme
Die ihr mich rühret ihr leichten - und ganz erfüllet
Die ich verehre dass selber ihr lächelnd erstaunet:
Die ihr mich schlinget in euren geselligen reigen
Nimmer es wisst wie nur meine verkleidung euch ähnelt
Spielende herzen die ihr als freund mich umfanget:
Wie seid ihr fern von meinem pochenden herzen.
A természet is valahogy csodálatosan messze van a George verseinek - imaginárius, általunk posztulált - emberétől. Nem jó anyja már fiainak, aki együtt érez velük örömeikben és bánatukban, nem is gúnyos vagy kegyetlen ellenségük, de még csak nem is romantikus háttere már érzéseiknek. Végtelenül messze van tőlük és semmi összefüggésben a bennük történőkkel. Ha ezerszer igaz is, hogy a lelkek egy találkozása nem lett volna meg talán soha egy őszi bokor aranylóan hervadt lombjai nélkül, ha tudjuk is, hogy egy holdsütés zöldes ragyogása mit jelentett egy élet leszámolásában, egyedül vannak az ilyen emberek a természetben, menthetetlen, halálos egyedüllétben. És ember és ember közt csak egy csendes kézfogás tartamára vannak közösségek, csak mint vágyaknak képzeletben előlegezett teljesülései és egy lépéssel közelebb egymáshoz, egy pillanattal tovább együtt, vége minden összetartozás illúziójának.
És azért mégis az emberek közötti viszonyok lírája ez a líra. Az "innere Geselligkeit"-é, hogy a George egy szép szavát használjam. A barátságok lírája, a lelki közeledések, az intellektuális viszonyok költészete. Szimpátia, barátság, rajongás, szeretet, szerelem egymásba olvadnak, összeölelkeznek itt; erotikusan erős minden barátság és mélyen intellektuális minden szerelem. És az elválásoknál csak azt tudhatni, hogy megszűnt valami, sohasem azt, hogy mi szűnt meg ott. A nagy diszkréció itt már majdnem csak szimptomatikus: szimbóluma a mai érzések egymásba folyásának. Talán a technika okozza csak, hogy nem látjuk tisztán, mi történik és kivel, de talán csak azért ilyen ez a technika, hogy ne láthassuk, mert ha látnók, akkor se láttunk volna meg semmit igazán.
A modern intellektualitás lírája ez, az új intellektualitás egészen speciális életérzéseinek és hangulatainak kifejezése, nem törekedve már többé arra, hogy - egyszerűsítés, népszerűség segítségével - "általános emberi" oldalait fejezze ki. De nem intellektuális líra, nem "modern" abban az értelemben, ahogy azt kényelmes érteni; nem szerepelnek benne az új élet külsőleges meghatározói (mint annyiszor Dehmelnél), nem játszódnak le bennük világnézetek szellemi tornái. George versei azt írják le, hogy ez az új lélek - mióta az és ki tette azzá, kit érdekelhet ez itt? - hogy nyilatkozik meg minden legkisebb és minden életet eldöntő szentimentális megnyilvánulásában. George itt nem forradalmár és nem experimentátor; nem bővíti ki tartalmilag egy lépéssel sem a líra eddigi területét, de - a régi értelemben vett - tisztán lírai reflexeit tudja adni olyan életjelenségeknek, amik eddig talán nem voltak versben kifejezhetők.
És fejlődésének iránya mindig határozottabban és mindig kizárólagosabban errefelé vezet. Az első versek fantasztikus mesetájai és buja függőkertjei után mindig egyszerűbbek, szigorúbbak, kevesebb eszközzel rendelkezők jöttek létre. Valami praeraffaelizmus van ennek a lírának fejlődésében, de nem angol, hanem igazán primitív és igazán firenzei: olyan, amely nem pikantériát keres az ő szigorúságukban, de magát a szigorúságot veszi át stilizálása alapjául; mely a primitívséget művészet-etikailag értelmezi úgy, hogy még csak meg se lásson a kompozíciót talán zavarni képes szépségeket; mely átszellemítésre használja fel a vonalvezetés légies könnyűségét és törékeny merevségeit; mely - ha tudatosan és kiszámítottan is - csak puritán technikával akarja magába foglalni a világot és inkább róla mondana le, bár az ő kedvéért született meg, mint erről a néha talán kissé rideg hótisztaságáról.
Valami mélyen arisztokratikus van így a Stefan George lírájában, valami, ami egy alig észrevehető szempillantással, egy csak szándékolt, de meg nem tett kézmozdulattal távoltart magától minden lármás banalitást, könnyű sóhajt és olcsó megindulásokat. A George lírájának alig vannak panaszai; csendes, talán rezignált, de mindig bátor, mindig felszegett fejű szembenézés az élettel. A mai legjobbak végakkordjai azok, amik legtovább utánunk csengenek az ő verseiből: a Shaw Caesar-ának szembenézése az élettel, a Hauptmann Geyerjének és Kramerjének, Wannjának és Nagy Károlyának a darabot lezáró gesztusai és legfőképpen az Allmers és Rita kézfogása, magukra maradtan, a fjord partján, mikor feljöttek már a csillagok és messze távolba tűntek el örökre az elveszett, a soha nem bírt Eyolfok, mindketten. Szép, erős, bátor elbúcsúzás, előkelő emberek módjára, panaszok és jajgatások nélkül, tépett szívvel, de egyenes járással, "gefasst", mint ezt ez a gyönyörű, mindent kifejező, igazán goethei szó mondja.
Wie dein finger scheu die müden flicht!
Andre blumen schenkt dies jahr uns nicht
Keine bitte riefe sie herbei
Andre bringt vielleicht uns einst ein mai.
Löse meinen arm und bleibe stark
Lass mit mir vorm scheidestrahl den park
Eh vom berg der nebel drüber fleucht
Schwinden wir eh winter uns verscheucht.