Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 19. szám · / · Lukács György: Stefan George

Lukács György: Stefan George
II.

Vándor-dalok a Stefan George dalai. Állomások egy nagy, végtelen, biztos célú és mégis talán sehová sem vezető vándorúton. Egy nagy ciklus, egy nagy regény mind együttvéve, egymást formálva, egymást kiegészítve, egymást magyarázva, erősítve, tompítva, aláhúzva és finomítva (anélkül, hogy mindez intencionálva lett volna). Wilhelm Meister bolyongásai - és talán kissé az "Education sentimentale" - de csak belülről, csak lírikusan felépítve, a kalandok, az események nélkül. Csak lelki reflexeit adva a megtörténéseknek, csak a lélek gazdagodását és nem annak forrásait. Csak az eltévedést, de nem azt, hogy hová vezetett volna az út; csak az elválások gyötrelmeit, de nem azt, hogy mit jelentett az együttjárás; csak nagy kézfogások viharos ujjongásait, de nem azt, hogy összenőtt-e, ami egymás felé hajlott; csak megemlékezések édes melankóliáit és elmúlások nézésének keserű örömökkel teli, intellektuális gyönyörűségeit. És magányosságot, sok, sok magányosságot és egyedül-járást. Ez az egész vándorút (ellenpólusa itt a Goethe regényének), a magányosságtól a magányosság felé vezet, emberi együttlétek mellett elhaladva, mély szeretetek elmúlásán keresztül, vissza a magányosságba és újabb út után mindig fájdalmasabban tiszta, mindig magasabbrendű, mindig véglegesebb magányosságok felé.

Kaum legtet ihr aus eurer hand die kelle
Und saht zufrieden hin nach euren baun:
War alles werk euch nur zum andren schwelle
Wofür noch nicht ein stein behaun.
Euch fiel ein anteil zu von blüten saaten
Ihr flochtet kränze tanztet überm moos.
Und blicktet ihr zu nächsten bergesgraten
Erkort ihr drüben euer los.

Vagy talán még szebben itt:

Solang noch farbenrauch den berg verklärte
Fand ich auf meinem zuge leicht die fährte
Und manche stimme kannt ich im geheg
Nun ist es stumm auf grauem abendsteg.

Nun schreitet niemand der für kurze strecke
Desselben ganges in mir hoffnung wecke
Mit noch so kleinem troste mir begehr
So ganz im dunkel wallt kein wandrer mehr.

És mik a Stefan George tragédiái? A versek csak a költő imaginárius arcképét rajzolják, csak a szimbolikus feleleteket adják meg; mondhatnám: a tragédiák platói ideáit csupán, menten minden csak empirikus valóságtól. A George lírája szemérmes líra. Az élményekből csak a legáltalánosabbat, a szimbolikusat adja, valami extraktumfélét, megfosztva ez által az olvasót minden intim életrészlet megismerésének lehetőségétől. Magáról beszél persze mindig - különben hogyan is jöhetnének létre versek? - mindent, a legmélyebbet, a legtitkoltabbat elmondja magáról és minden vallomással még rejtélyesebb lesz előttünk, még jobban beburkolódzik magányosságába. Úgy veti a versei sugarait az életére, hogy a fények és árnyékok játékában gyönyörködhetünk csak és nem látunk semmi kontúrt tüzes claire-obscurejében.

Minden vers konkrétumok és szimbólumok egybeolvadása. Régen - Heinere, Byronra, Petőfire, a fiatal Goethére kell csak gondolni - konkrét volt az élmény és a vers annak tipizálása, szimbólummá emelése. Szemünk előtt nőtt a véletlen, a csak egyszer megtörténő eset - melynek lefolyását már a versekből is könnyű volt megkonstruálni - általános jelentőségűvé, mindenkinek valamit jelentővé. Kézzelfogható volt az élmény és tipikus az ábrázolása; egyéni volt a megtörténés és általánosítók a jelzők, a hasonlatok. Határozott tájak absztrakt leírásai, bizonyos emberek stilizált kalandjai voltak ezek a versek. George tipizálja az élményt, mielőtt még szó lehetne versírásról, "es hat" - írja róla egy kötete bevezetésében - "durch die kunst solche unformung erfahren, dass es dem schöpfer selber unbedeutend wurde und ein wissen - darum für jeden andren eher verwirrt als löst". De ennek az immár csak tipikus, a költő személyétől véglegesen elszakított, ezerszer átdesztillált élménynek kifejezésére csodálatosan pillanatnyi, átsuhanóan gyöngéd, levélrezdülésre változó szavai vannak. Az ő tájai nincsenek sehol sem, de konkrét bennük minden fa és minden virág és az ég egy bizonyos percnek soha visszatérő színeiben ragyog; nem ismerjük az embert, aki áthalad ezen a vidéken, de egy pillanatban lelke legfinomabb rugóinak ezer apró kis kilengését láthatjuk, hogy megint eltűnjék, végleg szemeink elől; nem tudjuk, kit szeret, nem tudjuk, mért szenved és miért ujjong fel hirtelen és mégis abban az egy pillanatban jobban megismerjük, mintha minden eseményt ismernénk az életéből. A George technikája: a tipikusság impresszionizmusa. Versei: csupa szimbolikus pillanatfelvétel.

...Wie wir durch laubes lohenden zinnober
Und schwarzer fichten grünmetallnen schaft

Den und den baum besuchten: stumme gäste
Getrennten gangs in liebevollem zwist
Und jedes horchte heimlich im geäste
Dem sang von einem traum der noch nicht ist -

Összeharapott ajkak mögül akaratlanul feltörő, sötét szobákban félrefordított fejjel elsuttogott vallomások ezek a dalok. Végtelenül intimek és mégis végtelen távolban tartják tőlünk költőjüket. Úgy vannak megírva, mintha az, aki olvassa, minden előzőnek minden kis részletét együtt élte volna át ővele és együtt sejtené vele azt, aminek most be kell következnie; mintha legbensőbb barátjának mondaná el, amilyen csak egy van, aki mindent tud már az ő életéből és megérti a leghalkabb célzásokat és akit tényelmondások talán megsértenének, de, akit éppen ezért a legkisebb részletek - a konkrétumok! - mélyen érdekelnek. (A régebbi líra egy nagyon általános, be nem avatott olvasónak volt szánva.) Ezért beszélhet ez a líra csak a legszemélyesebbről, csak a legmélyebbről, a másodpercenként változóról; ezért hagyhatja el oly véglegesen, mint talán senki előtte a "szeret - nem szeret" atmoszférát, hogy csak a legfinomabb, a legintellektuálisabb tragédiákat fejezze ki.

Noch zwingt mich treue über dir zu wachen
Und deines duldens schönheit dass ich weile
Mein heilig streben ist mich traurig machen
Damit ich wahrer deine trauer teile.

George versei tulajdonképpen ugyanazokat az érzéseket fejezik ki, ugyanazoknak a szükségleteknek kielégítésére jöttek létre, mint az intim drámák és a lírai novellák. Egy nagyon szigorú értelemben - legnagyobb részük - talán nem is költemény már, de valami új, valami más, valami, ami most van keletkezőben. És azt sejtem, hogy ezt, ami felé ma minden műfaj költői igyekeznek, aminek kedvéért eldobtak minden biztos és kipróbált hatást, széttörtek minden - általuk éppen - szentnek érzett formát, ők közelítették meg mégis a legjobban, George és a vele egytörekvésűek (német, francia, belga és holland lírikusok főleg). Mi történt itt? Tulajdonképpen el is mondottuk már: a hangos tragédiákat, a kategorikus kontrasztokban egymással szembenálló, magukban töretlen érzelmeket nem érezzük már a mi életünkre döntő jelentőségűeknek, mintha legnagyobb részük túl erős lenne már a mi felfogó szerveinknek - úgy, ahogy talán a mieink túl halkak lennének apáink számára. Úgy alakult a mi életünk, hogy másoktól talán észre sem vett szempillantások, elejtett és meg nem értetten elrepülő szavak, azok a formák, amikben a lelkek egymással érintkeznek. Mintha halkabb, de gyorsabb lenne az érintkezésük menete; nagyobb, de érdesebb, szakadékokkal telibb az érintkezésük felülete. A mai novellák és drámák majdnem mindegyikének egész nagy és komplikált apparátusa csak arra való, hogy egy-egy ilyen pillanatot, egy ilyen találkozást, vagy egymás mellett elhaladást előkészítsen. Sokáig beszélnek egymással az emberek, feleslegesen, lényegtelenül, türelmet rablóan, míg végre egyszerre, egy pillanatban muzsikát hallunk, lelkek legmélyebb vágyainak suhogását (mégis csak líra az, ami itt készül!), hogy aztán megint idegesen, türelmetlenül várjuk még egy ilyen pillanat eljövetelét. És emberek gyűlölik egymást, tönkreteszik, megölik egymást és végül a nagy pusztulás Golgotáján megcsendül az örök összetartozás, az örök idegenség messze-távolból jövő harangszava... Az új versek tisztán és kizárólag ezeket a pillanatokat adják, minden előkészítő, minden fárasztó mechanizmust eldobva. Ezért lehetnek egységesebbek technikájukban, zavartalanabbak hatásukban minden egyéb ma létrehozottnál. Intimség és megérzékítettség: ezt a két pólust kellene összefognia drámának és novellának és ezeket egyesítheti, tökéletesen, disszonanciát nem hagyva, az új, a most megszülető lírikum.

Mi a lényege ennek az új lírának? Sokat elmondottunk már, próbáljuk meg egy pár mondatba szorítani. Technikailag - mint az új zenénél - a kíséret uralma a szóló hang felett. Mit jelent ez? A régi líra - tudjuk - alkalmi költészet volt (Goethe nevezte így el) és ezért lényegében végtelenül egyéni és pillanatszülte volt és formája mégis - vagy talán ezért - a legtipikusabb, a legegyszerűbb, tömeghez szólóbb volt: stilizált népdalforma. És ennek a paradox fejlődésnek paradox kiegészítéséül megszületett az új népdal szükséges kiegészítője, a dalmuzsika; szükséges, mert ezt a formát egy képzeletben történő eléneklésben nyerheti el. És csakugyan ma már nem is tudják ezeket a dalokat (amikhez van muzsika) nélküle még csak elgondolni is; ami, a mi érzésünk számára, talán hiányzik egy Heine, egy Möricke dalból, azt Schumann és Schubert, azt Brahms és Wolf beléírták: éppen az élmény nagy, metafizikaian nagy általánosságát és egyéni tapasztalaton túlmenő tipikusságát. Rövid leszek: az új szóköltészet lényege: ezt a kísérőzenét feleslegessé tenni; olyan hangokat adni magán- és mássalhangzók kombinációinak, amiben már előre felénk cseng az, ami talán csak később, vagy talán soha se lesz kimondva, amit talán szavakkal nem is lehet kifejezni, de azok csengésével felébresztheti mindenki lelkében szunnyadásukból. Az új líra maga csinálja meg a maga muzsikáját; dal és zene, melódia és kíséret egyszerre; magában zárt, magában befejezett valami, nincsen szüksége már semmi kiegészítőre.

Es lacht in dem steigenden jahr dir
Der duft aus dem garten noch leis.
Flicht in dem flatternden haar dir
Eppich und ehrenpreis.

Die wehende saat ist wie gold noch
Vielleicht nicht so hoch mehr und reich
Rosen begrüssen dich hold noch
Ward auch ihr glanz etwas bleich.

Verschweigen wir was uns verwehrt ist
Geloben wir glücklich zu sein
Wenn auch nicht mehr uns beschert ist
Als noch ein rundgang zu zwein.

Így kellett jönni. Azok a dalok csak eldalolva voltak véglegesek - ki írna ma minekünk ilyen muzsikát? Azoknak a daloknak általánossága olyan, hogy egy koncertterem sok száz emberét egyszerre mozgathatja meg; egyszerre mi nem érzünk már senkivel és ha sokunkat érint is egyszerre egy dolog, sok magányos embert érinthet csak, tömegérzés ezekből a hangulatokból aligha fejlődhetik már. Ezeket a verseket - ideális értelemben - egy embernek írták és egy ember olvashatja csak őket, egyedül, visszavonultan. És ha nem bántottak is soha a hangversenyek Heine-dalai, csak nagyon közelállótól bírnék ilyen verseket meghallgatni.

Nem véletlenről van itt szó. Nem lehet véletlen (csak egy pár célzást írhatok ide, sajnos!), hogy a nagy tüneményesen zenei, de soha meg nem komponált és bizonyára a zenét el sem bíró angol líra, most kezd csak igazán hatni a kontinensen. Nem lehet véletlen, hogy Németországban - kombinálódva francia hatásokkal - végleg széttörte a már meddő népdaltradíciót és hogy soha nem szerették ott annyira a mi fejlődésünket anticipálót, a Goethe öregkori líráját és felfedezik és szeretni kezdik a régen nem muzikálisaknak, nem líraiaknak érzetteket, a Fontane aggkori skicceit, a Hebbel verseit, a Conrad Ferdinand Meyeréit. És nem véletlen, hogy ugyanakkor a franciák közt a germán "Lied" széttépte a "Parnasse" ritmusainak gyülekezeteknek való, szinte papos ünnepélyességét, hogy helyébe egy újat, intimebbet, a régebbi angollal és most keletkező némettel rokont segítsen létrejönni.

Intimség és megérzékítettség: ez a technikai probléma ugyanaz, mint a lelki: a közelség és távolság problémája. Láttuk, technikailag hogyan megformáltak a George versei és az eddig mondottakból azt hiszem világos, hogy a magányos olvasó versolvasási technikájából nőtt ki a pólusok ilyen elhelyezkedése és könnyen belátható - ez már nemcsak technikai probléma -, hogy miért kellett ennek így alakulnia. A magányos ember olvasási módja már determinálni segítette, hogy ilyen legyen, a mai ember magányossága megköveteli az elemek ilyen arányú egymással keveredését. Közelség és távolság: mit jelent e kettő viszonya egymáshoz? Emberek közötti viszonyok alakulásai szempontjából az elmondások és elhallgatások váltakozása módjának ritmusait. Ma mindent elmondunk egynek, valakinek, mindenkinek és soha, de soha nem mondottunk el mégsem valamit igazán; olyan közel van mihozzánk mindenki, hogy közelsége átalakítja azt, amit neki magunkból juttatunk és olyan igen messze mégis mitőlünk, hogy útban kettőnk közt minden eltéved. Mindent megértünk és legfőbb megértésünk mégis egy áhítatos csodálkozás, egy vallásosságig fokozott semmit sem értés; vad erővel vágyódunk ki gyötrő magányosságok közül és legnagyobb közelségeink az örök egyedüllét rafinált kiélvezései. Pszichológiai nihilizmus az emberismeretünk: ezer kapcsolatot látunk és egy igaz összefüggést sem fogunk meg sohasem. Nincsenek sehol a mi lelkünk tájai, de konkrét bennük minden fa és minden virág...