Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 19. szám
Egy péntek este - szerencsétlen este - megindult a Nemzeti Színház Ibsent föltámasztani Magyarország számára. A társadalom oszlopaival támasztgatták (mert senki se hagyja félrevezetni magát: amiért a színlapon más áll, azért mégis a társadalom oszlopai azok). És ez a magyar publikum, amelynek nem kellett Ibsen tíz év előtt sem, megátalkodottan üresen hagyta a nézőteret ezen a péntek estén is. Nem volt ott senki, akinek nem kellett vagy nem szabadott ott lennie; a páholyok és a karzatok üresen ásítottak alá arra az otthon levő társaságra, amely a földszint közepe táján bújt össze. Csupán hátul, a sötétben utolsó sorok közt oszlott szét öt-hat szál közönség. Különös alakok, amilyent a mindennap ritkán mutogat nekünk. Csupán ilyenkor bújnak elő, amikor az ő, tőlünk idegen gondolat-naptáruk ünnepet jelez. Az egyik magos, nyurga, képén a hívatlan megváltók Krisztus-szakállával és keserűséggel vegyes ünnepélyességével. A másik Gorkij-maszkban és orosz ingben merül el a hetedik elragadtatásba. Vagy egy asszony; borzas, rosszul öltözött és olyan ideges, hogy magában mérgelődik meg hadonász... ez nálunk Ibsen publikuma. Volna még a műveltség-protz rész, ez azonban Ibsent csak akkor nézné meg, ha nem a Nemzetiben játszanák. Amivel nem akarunk szemrehányást tenni.
A Nemzeti Színház publikumának, talán a legegyenletesebben kevert, leginkább magyar publikumnak nem kell Ibsen. És amikor egy tömeg ilyen határozottan mond valamit, akkor a tömegnek feltétlenül igaza van. Amióta tudjuk, hogy az emberi események fejlődését a nagy tömegek ösztönszerű mozdulása viszi előre, van valami, amiben az abszolút igazság földi helytartója gyanánt hihetünk. A publikumnak igaza van, mások tévednek. Mit támogatnak a társadalom oszlopai? Egy nagy vagyonról kiderül, hogy boldogság és emberpusztuláson épült, egy társadalom pedig hazugságon. Istenem, hát olyan nagy dolog ez? Hát állhat máson vagyon és társadalom? Aki fölháborodik rajta, az már rég tudja ezt, de a mi közönségünk nem is háborodik föl. Nem csinál magának ilyen fölösleges gondokat, annál pedig sokkal kedélyesebb és hidegvérűbb, semhogy az olcsón árult forradalmárságon kapna, ami Ibsen publikus sikerét és népszerűségét a germán közönségnél megalapította. Kissé cinikus, gondtalan, életművész nép a mi közönségünk, "erkölcsi követelések" nem bántják és a színházba élvezni jár, nem pedig magába szállni, meg a világra kígyót-békát mondani. Ami pedig a társadalom oszlopaiban élvezni való, az kétségtelenül nem egészen szembeszökő és hozzáértés, kultiváltság, éles, differenciált intelligencia kell hozzá, hogy a cselekmény menetéből kibonthassuk. Ezeket a tulajdonságokat a nagyközönségtől kívánni, a legrövidlátóbb literátus-gőg. Azért persze a "Társadalom oszlopait", ha nem is most, de régen, amikor Ibsen és a hangja még új volt, egy nagyon jó előadás megmenthette volna. Csakhogy a darabhoz illő előadást a Nemzeti Színház sohasem tudott produkálni és mert nem a stílusa, ne is produkáljon. A Nemzetitől egészen mást várunk.
Ne adjon olyan darabot, amelynek az erősségei, színei csak úgy bontakoznak ki, ha mozaik munkáshoz illő mesterségbeli tudással és szívós szorgalommal összerakott részletek olvadnak össze, olyan művészi egységgé, amelyben már lélek is van. A Nemzeti ne versenyezzen Brahmmal, hanem játssza azt az Ibsen-műsort, amelyben a pápaszemes költő-óriás lelkének hangtalan és magános tengerén jéghegyeken szikrázik a piros nap és kegyetlen fenségben áll az égen az északi fény. Játssza John Gabriel Borkmant, a kereskedő-boszorkánymestert, aki a főkönyvvel a kezében életre idézte a hegy és a zuhatag szellemeit, amelynek úrrá lévén fölötte, kiszívták az erejét és otthagyták a szegény embert a hulló hóban botorkálva. Vagy játssza a messzeségbe, a tengerbe és a titokba, érzékien álmodozó, dantei szerelemmel szerelmes tenger asszonyát, játssza Szolneszt vagy a kis Ejolfot. Játsszák úgy, ahogy Duse, Zacconi, Desprčs, Ibsen legelső interpretátorai teszik, igen közönséges társulattal, de két-három vagy ha elég, egy fölényesen nagy színésszel a drámában. Brahm összjátékát és rendezését nem követeljük, de két-három vagy legalább egy igen nagy színésznek köteles a Nemzetiben lenni.
Ha a nagy színész-egyéniség szájából szól majd John Gabriel vagy a tenger asszonya, drámák, ahol Ferenc József-kabátban és ingblúzban lépked a görög tragédia szelleme, végigfut majd a közönségen a fenségesnek az a borzongása, amit Arisztotelész annyira szeretett. És lesz közönsége Ibsennek. De nem látom be, hogy ha Tolsztoj próféciáit, amelyek odahaza Oroszországban bizonyára nem akkora butaságok, amekkorának itt mondjuk őket és amelyek éppen ködös, lehetetlen távolban mozgó céljaikkal sokkal inkább kiegészítői egy nagy egyéniségnek, el tudjuk választani a "Háború és béké"-től, miért ne válasszuk el Ibsent, az apostolt is a költőtől. Hagyjuk a Társadalom oszlopait, sőt még a Norát is, bár abban egy jó szerep van. De a későbbi Ibsen tiszta költői fényben ragyogó drámáinak, ha van hozzájuk illő nagy színész, föltétlenül lelkes közönsége lesz.
Ezt azonban csak finom ösztönű és hivatásával buzgón foglalkozó színházi vezetés látja be. A Nemzeti Színházban olyan nincs; elővették a Társadalom oszlopait és három estén át rá akarták kényszeríteni a közönségre. Csalétkül egy nagyszerű dolgot eszeltek ki. Valamint, amin az intelligencia, ravasz finomság, jó szándék, vakmerőség, minden meglátszik, csak a mesterséghez való értés nem. A Társadalom oszlopainak egész beállításán, a szereplők hangján, néhol a megválasztásán is, a rendezésen, a díszletezésen, sőt egyes maszkokon kitűnt, hogy a darabnak a kenetességén, apostoli voltán enyhíteni akartak és valami olyasfélét akartak ebből a szövevényesen összebogozott, tragédia felé rohanó, de a végén mindent jóvá tevő cselekményből csinálni, mint egy comédie bourgeoise. Nem annyira a problémát, a forradalmár szellemet akarták megjátszani, mint magát a cselekményt. Biedermeieressé akarták tenni a darab levegőjét. Ez meglátszott az első női jelenetek rendezésén, a díszletezésen, egyes alakok tudatosan naiv fölfogásán, sőt mintha jelezni akarták volna ezt a jámbor szándékot azzal, hogy az első felvonásban az előtérbe egy nagy Biedermeier-kosztümös arcképet akasztottak. Leginkább jelezték azonban azzal a mulatságos bukfenccel, hogy Hessel Lona szerepét Csillag Teréznek osztották ki.
Az ilyen furcsa privátpassziók töltése az állami színházban, egyenesen hivatali visszaélés. Nem is szólva arról, mennyire lehetséges vagy lehetetlen ez a felfogás ennél a darabnál. No de meg is járták vele! A Nemzeti Színházban akarnak ilyen vakmerő nüánszokat kihozni!... Olyan zűrzavaros összevisszaságot, olyan kezdetleges, filippopoliszi nívót, olyan sivár, vizsgaelőadásbeli hangulattalanságot produkált ez a kísérlet, hogy idegesebb embernek izzadság-préselően kínos volt a végighallgatása. Érdekes csak azért volt ez az előadás, mert teljes skálájában mutatkozott be az a vidékiesség, ami most a Nemzeti Színházban uralkodik. Három kikiáltott tehetség: Gál, Pethes és Odry, minden árnyalatban tökéletes alapossággal produkálták, mit tud a Nemzeti Színház. Gál, Bernick szerepében verejtékező középszerűségen át-átütő durva ízléstelenség, Pethes csöndesen nevetséges, Odry bődületes... De valami fölvillant ezen az előadáson. Van ott a Nemzetiben egy Hajdú nevű fiatalember, aki mindig föltűnik, valahányszor színpadra engedik. Tönnegen Hjalmár szerepét játszotta, azon a majdnem vígjátéki hangon ugyan, amelyre az egész darabot beállították, de a zseniális tanulmánynak szakadatlanul meglepő részleteivel és egy nagy színészegyéniség megragadó humorával. Hol hagyta maga mögött mind ezeket a Gálokat és Petheseket, ezeket a terméketlen fiatalokat, akiknél még Bakó is kedvesebb, mert legalább nem akar erőszakot tenni a természetén!