Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 19. szám
Az asszony: bálvány, talapzatra véle!
Ha leszáll porba: por lesz, vége.
Ott álljon kacagón, mámorosan
Fönn, magasan.
A hímek, tavaszi vágy hajrájában,
Őrjöngjenek körűlte mindahányan.
Égessék csókkal a hideg követ,
Mig Ő nevet.
Ez a felséges kín nagy álmok anyja,
A látásokat ez foganja,
Ez zengi be hozzánk idő előtt
A jövőt.
Rajta, vágytársaim, gerjedelemmel
Táncolja bálványát körbe az ember.
A szem reá feszítve kövesedjék,
Szív tüzesedjék.
De ha nem birjátok tovább, letikkadt
Roncsok, állani az isteni titkot:
Döntsétek porba, szaggassátok széjjel
Haraggal, kéjjel.
Én futok, a gyalázatot ne lássam.
Én futok, sirván, gyásszal, zokogásban.
E bálványt én emeltem... jaj nekem,
Hogy meg nem menthetem.