Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 19. szám
A testünk: semmi, lassan összeszárad,
Tort űl rajta családostúl a bánat.
Csak koponyánk nagy, dombos, rettegett,
Homlokunk maga hord egy kis eget.
E roppant fejjel állunk a tömegnek
Hullámzó szintje fölött komoran,
A vágyak, átkok hozzánk föllebegnek,
Mint feltüremlő, láthatlan folyam.
Megyünk, mindig előre, mint a hajnal,
Haláltudattal, ki nem ejtett jajjal.
Tudjuk, hogy élet, harc, mind szürke semmi,
A nagy Hiába gunnyaszt szempillánkon;
Dacból mégis merünk előre menni,
Nem bir velünk sem üdvösség, sem álom.
Por, hamu voltunk sír erős bizonnyal,
S mi halhatatlanságot csak hiszünk.
Vérünk fogy, testünk törik minden nyommal,
A Törvény ellen bátran vétkezünk.
Hová megyünk? Miért? Cél nincs sehol,
Kezdetünk, végünk búsan összefoly.
Keserű gőg palástunkat megoldja,
Lángeszű ebek: vonítunk a holdra.
Utódunk nincs, mert agyvelőnkkel élünk,
S agyunk fölszítta minden csöppnyi vérünk.
Óriás, bús fejek görgünk tovább,
Rugdos bennünket egy isteni láb.