Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 19. szám
Hűs szobában öreg emberek írtak. Az ablak nyitva volt. Kívül ragyogott a levegő. Öreg szemek előtt a nyár aranya úszott. Megvénült emberek rajzolgattak, némelyek a borítékra cipelték rá a nehéz betűket, mások rubrikákba állítgatták be a lankadt számokat. A csöndet nehezebbé tette a testes tollak fáradt sercegése, a székek gyöngült mozdulása, az öreg emberek alig hangos köhécselése. Írtak, a hátuk beleroskadt a testükbe, deres fejük horgasztva hajolt az írás fölé. A tollak elhallgattak. A kicsi szoba előtt nyitva volt egy utca, lebontott ház odvas, letört falán dolgoztak a munkások. Az öreg emberek hallgatództak. A nyitott utcából, a megbontott ház fölött, ének hintázott ide, szüremlő danolással, lassú bontakozással. Az öreg emberek kibámultak az ablakon, át a lefejezett házon, a kertes házra, ahonnan az ének kiszállt és nyugtalan, mosolygós ábrázattal mondogatták:
- A sztrájkolók...
Veterán forradalmárok pihentek. Elöregedett munkásvezérek nyugalmasan, csöndben indítgatták a lassú betűket; beteg és rokkant proletárok ügyeit gondozgatták és álmélkodó némaságban várták a késő alkony sötétülő ígéretét. Forró izgalmaikat künn hagyták a táborban; a nagy munkásépület kicsi szobájában már csak a hűs pihenés cirógatta a vén harcosokat. Dúló csaták után.
Elfáradt forradalmárok elcsöndesedett lelkére egyszer csak rászállt a dalos nyugtalanság. Romboltak egy házat, lerúgtak egy korhadt háztetőt és valamelyik nap énekes üdvözlet ment a sztrájkolók kertjéből a kicsi, hűs szobába. A csonka falak még elébe álltak a dalnak, a hangját még aléltan gyöngítették, ha dacos, harcoló német munkások szilajsága, vergődve ráhullott a munkásvezérek szívére. Lesüllyedt érzésekre ráölelkezett a halkuló ének:
... Wohlan, wer Recht und Wahrheit achtet,
Zu unser Fahne steht zu Hauf...
... Bald steigt der Morgen hell herauf...
Az öreg emberek megnézték egymást. A tekintetük szelíden összesuhant, a szívük csendesen megdobogott, harcos idők méla igézete, váratlan rájuk derengett.
Törpülő falak fölött gyöngéd ármány leselkedett. Növekvő énekek bátrabban beröpültek és szárnyaikról rálibbentették vén forradalmárok eszére az emlékezést. Alvó fantáziák kinyitották álmodozó szemüket, öreg koponyák alatt rejtelmek tápászkodtak és mire fölemelkedtek és rásütöttek a hallgatag agyvelőkre, kihűlt aggastyánok borzongtak a forróságtól. Bizakodó duhajsággal, kevély fürgeséggel szállt be közéjük a dal:
Sozialisten auf der Reis'
Jupheidi, jupheida...
Singen ihres Strebens Preis,
Jupheidi, heida...
Az öregek nevettek, füleltek, nevettek, a mosoly szivárványa ragyogott a szemükben. Komoly kalamárisok tövében a sztrájkolókkal dúdoltak. Dörmögtek, a köhécselés megszakította a hangjukat, a ziháló nyugtalanság megfojtotta a szavukat, elhallgattak, lehajtott fejükben titkos meghatottságok áradoztak. Nem történt semmi... csak bánatos öreg emberek elgondolkoztak, hajdani gyönyörű szívek lassan-lassan föllobogtak s rájuk rebbent a sóhaj:
- Amikor mi még fiatalok voltunk...
Az egyik megszólalt. Öles termetén rugalmas izgatottság futott át, ültében kimeredt, dús, fehér, hosszú haját reszkető kezekkel igazgatta:
- A mi időnk... a mi időnk... amikor pincében, erdőben gyűléseztünk... nyomunkban a kopók és vadásztak ránk, mint a gyilkosokra... Amikor csak mi voltunk, mindenki az ellenségünk és félni kellett azoktól is, akik most testvéreink... Amikor kezdtük, amikor hazajöttünk és elhoztuk a bölcsőt és ringattuk, ringattuk szenvedések közt, ezer fájdalommal... Tudják ők azt, hogy mi volt azelőtt?... tudják ők azt, hogy milyen áron sokasodtak?... tudják ők azt, hogy a mi gyöngeségünkből hogy lettek ők erősek?...
A bágyadás takarodó lepleit játékos kezek bontogatták. Elnémult forradalmárok felé halkan visszafordult a múlt, elhagyott eseményekről finoman foszladoztak az öregség fátyolai. Harcoló munkások élete kitárult és régi orkánok, megfeszült szenvedélyek visszasóhajtó szele, pihegő fantáziákkal borzolódott. A kicsi szobából illant a nyugalom. A szomszédos falak már lapultak, félénk munkásdalok kicsendültek, öreg harcosok hűtlenül nem dolgoztak és szomjas képzelődéssel lesték a kert üdvözletét. Sztrájkolók mentek, sztrájkolók jöttek, a kert virágzott, nem fogyott ki a dalból, bátor harci énekek csaták szagát vitték a szárnyaikon, öreg munkások esze ittasan bódult az ütközetek emlékétől. Riadó zengett át a kertből:
- Sápadt nyomor, piacra hát...
Bődülve szakadtak be a hangok, összesuhantak és felejtett indulatokat vertek föl szunnyadozásaikból. Viharzott az ének, megrázta a forradalmárok szívét, akik gyúló tekintettel, vörösödő orcával eldadogták a bősz kiáltást:
- És harcra kész a csatasor...
Szent háborúnak áhítatával telt meg a kicsi szoba, csatás idők vérszagú lehelete ideérzett, rokkant katonák maguk köré kerítették a vitézi ütközeteket.
- Én tizenhét sztrájkban vettem részt...
Meggörnyedt aggastyán fényes tekintetét ráemelte társaira és hevesen mondta:
- Az egyiket Hamburgban vívtuk meg. Egy vasgyárban dolgoztam. Matrózok sztrájkoltak. Csendőrök, katonák vitték vissza az embereket a fedélzetre és aki nem akart engedelmeskedni, vasraverték, börtönbe hurcolták. Erre a kikötőmunkások is harcba szálltak. Minden pribék kibújt a kaszárnyából és egy este a Börzeplatzon ránklőttek; kimondtuk az általános sztrájkot. Ágyúk rohantak ki az utcára. Sztrájkolók ezrei hömpölyögtek a tenger felé. Gyáva emberkék pereputtyostul szöktek Hamburgból. Megálltunk az ágyúk előtt és a vasas hóhérok tehetetlenül ránk néztek... Megalázott munkások haragja végigsüvöltött az utcákon és a mi karunk szuronyerdőn, ágyúbarikádon győzedelmesen keresztülemelte a matrózokat. Boldogabb proletárokat vittek ezentúl a hajók... Egy másik sztrájkot Sziléziában harcoltam végig. A kormányzó fenevadak rávetették magukat szervezeteinkre, az asztalosok után a vasmunkások szervezetére, aztán az építőmunkások szövetségére, kikergettek bennünket a helyiségeinkből, elrabolták a megtakarított pénzeinket. És talpra álltunk. A hatalom ijedten küldte ránk hadseregét, betörtek lakásunkra, asszonyok, gyerekek mellől elhurcolták a férfiakat és éhezve, titkolt könnyezéssel fél évig tartott a mi rettenetes harcunk. De győzött a mi hitünk, a mi visszavont kezünk...
Harci emlékek libbentek át vén agyvelők fölött és forró ujjaikkal ébresztgették a szendergő eseményeket. Öreg vitézek egymás szavába rohantak és mámorosan, kusza sietséggel hozták vissza a viadalos napokat:
- Rómában százezeren sztrájkoltunk...
- Brüsszel remegett... a király megszökött...
- Százhúszan haltunk meg akkor... elpihent szívekből tódult a vallomás... vén harcosok regéltek a büszke stációkról, mint invalidus gárdisták a Napóleon-csatákról.
Szilaj idők besodródtak a kis szobába. Öreg testek gyönge hüvelyébe beléptek a régi, ifjú forradalmárok; vén harcosok lelkét - csöndes föltámadással - megejtette az egymástkaroló munkásforradalmak gondolata. Rokkant vitézek háborús ábrándokkal bíbelődtek. Kattogás, patkócsörgés csörömpölt be a szobába. Az öreg emberek csudálkozó izgalommal egymásra néztek. Az ablakhoz mentek. A megbontott ház már a földig rombolódott és fondor kegyetlenséggel kínálta a látnivalót. Rendőrök toporzékoltak a sztrájktanya előtt. Berontottak a kertbe. Munkásemberek, asszonyok hördülve kavarogtak a fák alatt. Dulakodás káoszában, rendőrök, munkások összecsaptak. Durva vörös kezekben kardok csillantak, ezüstös pengékről piros vér csurgott. Gyerekek sikoltottak. Munkások körbefogtak egy rendőrt. Bosszuló öklök lecsaptak a fejére. Öreg forradalmárok lekiáltottak az ablakból. Ráhasaltak a párkányra, a kezük csetlett-botlott, szaggatták a levegőt, integettek:
- Üsd... üsd a kutyát...
Egy asszony kezében villant a rendőr kardja. Beleszúrt a rendőr szemébe. Bőgött a kert, őrjöngő üvöltésbe beledörrentek a fegyverek. A munkások kiszaladtak az utcára. Mosolyos lovasrendőrök vártak rájuk. Embergomoly vágódott eléjük. Vigyorgó rendőrök meglendítették a kardjukat, megrúgták a ló hasát. A szablyák suhogtak, az állatok horkantak és maguk alá gyűrtek gyereket, asszonyt, férfit. Letiport, vérző proletárok menekültek az öreg munkások előtt.
Messziről bezúgott a munkások, rendőrök zsivajos rohanása. Az öreg emberek ültek egymás mellett, megzavarodott fejüket horgasztották és belémeredtek az örvénybe, mely lehánytorgott előttük. Megfakult emlékek kivörösödtek, alvó pernye mélyén hamvadt tüzek gyulladtak. A régi harc fegyveres, kardos, viadalos percei rárebbentek az öreg emberekre, vén leventék lihegtek, pihegtek, a zúgó, neszelő csöndben. Egy szikár, vashomlokú ember nem bírt a szívével és felnyögött:
- Mi csak nézzük... nézzük...
Az öreg emberek hallgattak, a csontos aggastyán háborgott:
- A kutyák... hogy vágták őket...
Elcsendesedett, fehér fejét felemelte, szelíd kék szeme beletekintett a messzeségbe. Hunyorgott, kinyílott a tekintete, fájó mosoly remegett az ajkán. Megszólalt:
- Úgy, mint minket... Párizsban. A kommün volt akkor... Május 14-én Versailles ránkjött. Éjszaka volt. Mi a Montmartre-on táboroztunk. Kevesen voltunk. Három barikádon asszonyok álltak. Kés, balta, revolver volt a fegyverünk. Ők pedig ágyúval, puskával húszezren jöttek ellenünk. Az asszonyok álltak elébük. Maguk elé emelték a gyerekeket és rákiáltottak a csordára:
- Nyomorultak... mi meg tudunk halni egymásért...
És a hóhérok keresztüllőtték a gyereket, agyonlőtték az anyát. Egy katonatiszt felhasította egy asszony hasát. Furkóssal ütöttük agyon a kutyát. Utcai harc keletkezett. Lépésről-lépésre viaskodtunk és jobbra vágtunk, balra vágtunk és utat hasítottunk magunknak. Előre nyomultunk. Egyikünk bombát dobott. Hörgés nyöszörgött a puskaporos köd alatt. A katonák menekültek. De nem értük utol őket... ágyúval belénk lőttek.
Megnémult a kert. A sztrájktanyát feloszlatták. Az öreg emberek görgették-görgették a gömbölyű betűket és ámulva, szunyókálva néha felkeltek az asztal mellől és odatipegtek az ablakhoz. Kihajoltak. Nézegették az új falat, mely dolgos munkáskezek alatt lassan emelkedett, elnéztek a kert felé, mely sárgán szomorkodott. Egy lágy, verőfényes délután új harcosok nyüzsögtek a kertben. A virágos levegő szelíden pihent a világ fölött, búcsús napok bánatos szépségekkel fordultak, fáradt napfoltok méla árnyai a padlóról a falakra táncoltak. Az öreg emberek megint ott ácsorogtak az ablak előtt. Beteg szemükre ráhúzták az okulárét és bámészkodva megbámulták a sztrájkolókat. Gyűlés volt a kertben. Forrongó munkások közül kiugrott a piros tribün és rajta egy ember heveskedett. A szava nem hangzott ide, csak az indulatos hangja. Széles gesztusokkal a munkások felé hajolt, söprő mozdulatai lecsaptak, ütöttek és a tömeg megringott, tömörülve fölzúgott. Az öregek szorongtak az ablak mellett és csöndesen szólongatták egymást:
- Nézd a fickót, tüzes legény lehet...
- Hallgatnak rá az emberek...
- Mit mondhatott most?...
A tüzes munkásgyűlés hangulata átúszott a fal fölött; elnémult rétorok áhítva, fantáziálva rávitték a kerti szónok ajkára a régi, lüktető tirádákat. Beszélgettek:
- Milyen gyönyörűség ott a szószéken állni - szólt az egyik - az ember érzi, hogy másokért kell élni... Mondjuk ezt és mondjuk azt és senki másra nem gondol s ha haragszunk, velünk haragszanak, ha megüti lelkünket a fájdalom, az ő lelkük is fáj tőle, ha gyűlöletre nyílik az ajkunk, az ő ajkuk is a gyűlölettől remeg... Állunk a szószéken és ezer födetlen fej fordul felénk. Ezer homlok tekint reánk és ráncolódnak, kisimulnak és látjuk... a bosszú felhője ül rájuk, a lelkesedés ragyog le róluk... Amikor belénk kapaszkodnak, amikor egyszerre elkapják a szavunkat és ránk zúg a dörgő hangjuk... ezer szem tágra nyílik, mind reánk néz és összenövő tekintetünk mondja nekünk, hogy egyek vagyunk... Ha még egyszer szónokolhatnék...
Az öreg emberke kibámult az utcára. Az őszi délután belehajolt az estébe. A kék ég alól, mint egy nagy könnyes szem kitekintett a korai hold. Költöző fecskék keringve bujálkodtak a levegőben és messzire elröpülve, vonták maguk után a vidám fecske-csapatokat. Meleg, fűszeres fuvallat lebegett az aggastyánok felé. Az öreg emberke társai felé fordult és izgatottan szólt:
- Május elsején szerettem beszélni... amikor... amikor... a természet is velünk ünnepel... A föld, a fák is a föltámadás ünnepét érzik. Ami életrevaló, aminek jövendője van, mind megmozdul... az életenergiák összeszöknek, egymást duzzasztják és kizsendül, virágba borul a természet... A proletariátus azért választotta május elsejét az ünnepének, mert az az ő testvére. Mi is az új életnek, a virágos jövendőnek vagyunk a hírnökei... a téli földet ránkborították, hogy ott dermedjünk, új igazi életre ne ébredjünk... De a nagy takaró alatt megéreztük egymást és kicsi erőnket összehoztuk, hogy a föltámadást megcsináljuk...
- Úgy van...
- Miénk lesz a jövő...
Az öreg emberek ráemelték társukra a tekintetüket, csoszogón, lassan körbefogták és vigyázták a szavát. Az emberke kigombolta a kabátját, megtörülte a verejtékes homlokát, sovány kezeit az arca előtt jártatta, gyönge hangja hirtelen megércesedett:
- A gyárak ma hiába búgnak, a műhelyekben ma unatkoznak a gépek, ma nem terem se ház, se asztal, se hajó, se semmi... ma láthatja a tőke, mire megy nélkülünk, ha mi ölbe tesszük a kezünket... ezek a mi nagy szemlenapjaink, amikor megnézzük, hányan vagyunk, amikor megmérjük az erőnket... És mi nem fogunk győzni? Mi ellenünk tudnak ők harcolni? Erősebb valaki nálunknál? Nálunknál...
A vén agitátor megtántorodott, a köhögés marokra fogta a torkát és a lármás hangja elfúlt. Az öregek fölemelték reszkető kezüket, tapsoltak, de kinyitották gyönge tenyerüket és fölfogták eldűlő társukat. Csendes őszi este alászállt.
Az esték rövidültek, a fal lassú emelkedéssel ment föl a magasságba. Háborgó lelkű forradalmárok hallgatták a kerti énekeket. Halk ének után fáradt lélekkel, roggyanó erővel hajdani utakon jártak, régi nyugtalanságok, átélt hevességek nehéz varázzsal átkarolták őket; fölébredt eszük, mohó vágyakozással játszadozott a proletár-gyönyörűségekkel. Gagyogtak, beszélgettek, egymás szívét mindig érintgették. Egyszer rájukhajolt a regés szivárvány. A szemüket lehunyták, ha megnyitották, a bűvös ragyogástól. Beszélgettek, andalogtak, forró sejtegetéssel, hogy lesz majd egyszer, akkor...
- Csak még több szenvedést, lelki és testi nyomorúságot erre a világra... és akkor eljön a mi világunk...
Ezt mondta az egyik, a hangja énekes volt és lágy kék szemei a bizonytalanságba révedeztek.
- Az emberek mind jók lesznek, mert akkor fognak születni... most azért rosszak, mert itt születtek...
Ezt mondta a másik, elgondolkozott, a melle zihált és lehajtotta a fejét.
- Milyenek lesznek a gyerekek, az asszonyok... a nagy családszövetségben?...
Ezt mondta a harmadik, elhallgatott és hang nélkül megringtak lelkében az utópiás délibábok.
Öreg forradalmárok szíve muzsikált; kiküldték képzeletüket a nagy misztériumba. Suttogva álmodoztak, szomorkodva elrajongtak és vonaglott a lelkük a szent fájdalomtól:
- Mi már nem élünk akkor... A magas fal fölött szüremlett az ének. Bágyadt üzenet messziről idehalkult és foszlányosan rászállt az öregekre a kert üdvözlete:
- Miénk lesz a jövő...
Öreg munkások fölemelték gyönge tekintetüket és kinéztek az ablakon. A fal elébük állt.