Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 18. szám · / · Figyelő
Az utolsó évtizedek művészei és amatőrjei véres harcokat vívtak az anyagszerűség elvéért. Nem éppen eredmény nélkül. Már-már az építtetők, a vásárlók, a proccok és a parvenük is megnyugszanak abban, hogy a vas a maga formájában szebb, mintha bronz képében igyekszik megjelenni és ha kőre nem telik, a vakolat is egészen csinos formákat ad. Akik az anyagszerűségért, a hamisítás ellen annyit írtak és szónokoltak, melyikük hitte volna, hogy visszafelé is lehet hamisítani. Az egyházművészeti kiállításnak kellett eljönnie, hogy ebben a megdöbbentően új látványosságban gyönyörködhessünk. Itt seregestül láthatók ezüst templomi edények, amelyek a megszólalásig híven utánozzák a legsivárabb, legértéktelenebb préselt bádogot és színarany kelyhek csillognak olyan bántó, olyan harsogó fénnyel, mintha a legértéktelenebb öntött massza bőséges aranyozása hivalkodna róluk.
Egészen újmódi hamisítás ez és talán még keservesebb a megszokottnál, a mindennapinál, mert öntudatlanul történik, mert a teljes tehetetlenséget, a dús eszközök és anyagok tökéletes félreértését jelenti.
Az egész egyházművészeti kiállításnak vezetőmotívuma a rendelkezésre álló előkelő eszközöknek ez az alantas felhasználása. A művészet ma ismert formájában dölyfösen és kellemetlenül arisztokrata. Nincs gonoszabb ellensége, mint a szegénység. Évezredek óta a világ feudális uraival és a lelkek kormányzóival, a hatalmas egyházi szervezetekkel szorosan egybeforrott. Az egyház többnyire abszolúte is gazdag, relatíve pedig mindig. Aki templomot épít, az a maga, a társasága legjavát adja, összehordja mindazt, ami tőle csak telik. A kis falunak alacsonyak a kunyhói és a temploma sem vetélkedhetik egy négyemeletes munkás-kaszárnyával. De az apró házak közül messze kiemelkedik a templom. A templom az összegyűjtött erő, a szeretet, a gazdagság jegyében születik. Hogy mégis ilyen sivár, ilyen szegényes, ami a művészetet illeti, az szomorúan meglepő még az előtt is, aki tudott egyet-mást az újabb egyházi művészet hanyatlásáról.
A kiállítás terjedelmes katalógusa elé bevezető sorokat írt Fieber Henrik, ez a finom tollú, kitűnő ízlésű művészetbarát. Papi ember, aki kettőzött szeretettel vizsgálja a templom drágaságait és kettős fájdalommal állapítja meg az egyházi művészet sivár jelenét. A szóban lévő kiállításnak felettébb vigasztaló motívuma Fieber értekezése. Azon felül újabb talány. Íme, a pap, a hozzáértő és, hogy hivatalosan mondjuk, az illetékes ember ennyi forró szeretettel és ennyi megértéssel pillant a művészi problémák rejtekébe. Nyilvánvaló, hogy amit Vaszary Kolos védnöksége alatt írt, az a maga körében sem forradalmi írás, vagyis akik katolikus papok a művészet ügyei iránt egyáltalában érdeklődnek, azoknak ítélete egyezik Fieber ítéletével. És a kitűnő elmélet, a művészet, a modern művészet feladatainak tökéletes felismerésével szemben a modern egyházművészet gyakorlatilag ott van, abban az egyházi írók szerint is igen siralmas állapotban: rejtélyes, talányos ellentmondás ez.
Fieber természetesen finoman és ízlésesen tér ki az elől, hogy ítéletét a kiállítással közvetlen vonatkozásba hozza. Szerinte a kiállítás: "felöleli a meglevőt s az egyházművészet mai állását mutatja be hazánkban. Mintegy első széttekintés és számbavétel ezen elhanyagolt művészeti ágban. A szakembereken, művészeken, kléruson és a nagyközönségen áll levonni a tárlat tanulságait."
Nem nehéz elolvasni a sorok mögött rejlő gondolatot: a kiállítás olyan čtappe, amelyet gyorsan el kell hagyni.
Nagyon gyorsan. Ennek a haladásnak azonban első feltétele, hogy - mint hajdan - a templomépíttető teljes szeretettel és odaadással keresse, melyik volna a legszebb oltárterítő, ki készíti a legpazarabb színpompájú üvegablakot, hol rejtőznek a legfinomabb formájú egyházi edények. Ahogyan a kiállítás bepillantást enged az egyházi felszerelés technikájába, ez a szeretet ma legfeljebb puszta pénzben kifejezhető áldozatkészségben nyilvánul meg. Minden egyéb sablonok szerint történik. Vannak kereskedők, szállítók, akik még elődeiktől átvették a mintákat, hideg és élettelen mintákat és ismétlik unos-untalan. Ők töltik meg a templomokat és ők töltik meg a kiállítás nagy részét. Velük, egyénileg, nem érdemes foglalkozni. De érdekes és jellemző, hogy tudatlanságukban, értelmetlen mivoltukban görcsösen ragaszkodnak ócska, erejüket, jelentőségüket vesztett formákhoz. Fieber, a pap, a lelkes egyházi ember, a műértő, a modern művészetért lelkesedik és egyedül az "istenadta tehetség, alapos tanulmány, művészeti igazság és szabadság" zászlaját tartja igaz lobogónak. Ő megadja a felmentést. Az egyházi kalmárok ellenben kiközösítenek minden termelő művészt és buzgón terjesztik az önmagukban tiszteletre méltó emlékek botrányos másolatait.
Nagyobb baj, hogy a konok kalmárszellem már bizonyos eltévelyedett művészgárdának is teret adott és ha felhasznál olykor "eredeti" terveket, ezek a tervek is a legsiralmasabb stílgyakorlatok maradnak. Kitűnő firmájú építészek hozzáülnek a rajztáblához és kínok között izzadnak egy hatalmas, százfelé tagozott pillércsoportot, amely gyertyatartó módjára - villamos lámpát hordoz. Az a középkori barát, aki az első csúcsívet kieszelte, ha felébredne, milyen pokolian mulatna nemes és finom formáinak ilyen kikarikírozásán. Nekik, egyszerű, istenfélő mestereknek soha eszükbe nem jutott volna az együvé nem tartozó dolgok ilyen összekeverése. Más a boltozatot hordó pillér és más a gyertyatartó, legmásabb pedig a villamos lámpa. Az egyház - ahol külön rituális előírások másként nem rendelkeznek - természetesen minden habozás nélkül elhasználja a villamos világítást, ezt a tipikusan ultramodern intézményt. Már a nehézkes szabású művész és még inkább a kereskedő pápább a pápánál és a világért sem vallaná be, hogy immár nem viaszgyertyával világít, hogy a villamos drót egészen külön formákat követel. Természetes, hogy ezeket a formákat a gótika nem ismerte. Viszont a román középkor mit sem tudott a csúcsív merész szökkenéséről, amit egyházi hagyományok, vagy éppen szabályok épp oly kevéssé tiltottak meg, mint ahogyan nem tiltják a mának, az igazságnak megfelelő modern formanyelvet.
Egyáltalában: nem egyházi, nem templomot, vallást szerető emberektől, hanem kalmároktól, impotens iparűzőktől (művészeknek is nevezik magukat olykor) ered az a tévhit, hogy ami modern, akármilyen fenséges, akármilyen méltósággal teljes is, a templommal ellenkezik. Ez a babona azóta terjedt, mióta gyárak és gyárilag működő mázolók látják el az isten házát. Költséges és kényelmetlen volna a sablonjaikat megváltoztatni. A valóságban azonban az egyház mindig örömmel fogadta a legfrissebb művészet legjavát. A románt felváltotta a gótika, azután teret engedtek a határozottan pogány eredetű reneszánsznak, sőt befogadták a barokkot, amely igazán frivol, igazán nem templomi, igazán divat-művészet.
Mi állhatja útját a modern művészet egyházi érvényesülésének? Hiszen a gyökere ennek a formanyelvnek, az angol prerafaelita-művészet, egyenesen templomi. Ruskin, az úttörő apostol mélységesen, buzgón keresztény. És egy sima vonalú, nagy, komoly felületű építmény, modern építmény, legalább is annyi áhítatot lehel és kelt, mint cifra copfos, amorettes keretbe foglalt mennyezetfestmények, amelyek a tárlat tanúsága szerint valamelyik alföldi város új templomát "díszítik".
A kiállítás ilyen modern nyomokat legfeljebb a "Műhely" kis kápolnáján mutat, azután elvétve egy-egy tárgyon, Bobula János friss falusi templomán. Egyébként csupa alantas gyári munka és a gyáraktól ihletett tervezés. Kápolna-formájú lámpák, palotaszerű oltárok, értelmetlen csúcsívek, gótikus cifraságok rengeteg mennyiségben.
Arany, ezüst halmozódik egymásra - és bádogos műhely után kiált. Bérkaszárnyába oltott gótikus templomok rettentenek a falakról. Láttukra nem hinné az ember, hogy a középkor a maga helyén és idején olyan gyönyörű építményeket termelt, mint a primitív, szegényes ócsai templom, vagy a romjaiban is bámulatos zsámbéki.
Mennyi pénz és milyen kevés vagyon, mennyi arany és milyen kevés drágaság. Mennyi csillogó miseruha és milyen kevés nyoma a hitnek, meggyőződésnek, a misztikus elmerülésnek, a hajdan minden kődarabot körülölelő szeretetnek.
A szorosan vett egyházi tárgyakon kívül festmények, oltárképek is szerepelnek. Egy részük ismerős, a többit kár lenne kiásni az ismeretlenség homályából. Lotz és Székely-féle kartonok is vannak, de szerepelnek Benczurék - egész hadsereg - cukorba faragott szentjeikkel, hivalkodnak megdöbbentő szoborművek. Köztük is a színezettek viszik el a pálmát. Akad Mária-szobor, amely az igazhívők szemében egyenesen szentségtörés lehet.