Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 18. szám · / · Figyelő
Jobban szeretnők, ha a költőt is azon melegiben ünnepelnék, ahogy egy-egy ünneplésre méltó dolgot produkált. De megjárja az is, ha közvetlenebb mód helyett akkor ünneplik inkább, mikor bizonyos, kerek évszámokban kifejezhető élet áll mögötte - szép temetéshez már a kerek számok sem elengedhetetlen kellék - az ember 60, 70, 80 éves lett; szóval megöregedett és a legtöbbször, sajnos, elöregedett is. Mondjuk, magának a költőnek sem lehet a legkellemesebb ez az elismerés, mely elsőbben is az ember születési napját kutatja benne. Mit szóljon azonban a költő s mit válogatottabb közönsége az ünneplés ama harmadik fajtájához, mely nem is az ember, de a költő születésnapját kutatja - "mikor vette először a kezébe a lantot?" - mintha anyakönyvezésre méltó volna ez is! Hát tudja-e talán maga a költő, hogy mikor kezdette? S nem fontosabb-e annál, hogy mikor kezdette, az, hogy mikor vált igazán költővé? Önképzőköri próbáktól, vidéki lapocskák első nyomdafestékétől számítsunk talán? N. N. 30, 40, 50 éve költő... soha jobban nevetésre nem késztethet ennél semmiféle ünnepi alkalom-keresés.
De a tavasszal elkezdtük, ám legyen. Amivel az egyiket megtisztelték, meg ne vonjuk a másiktól. Tehát Ábrányi Emil is negyven éve költő - higgyük el születési bizonyítvány nélkül. Negyven év... lehet, hogy csak harminckilenc. Most már mindegy.
Minden alkalomkeresés nélkül is ideje talán kijelölni a helyét abban az átmenetben, mely Vajda Jánostól az újabb nemzedékhez vezet.
Ez a nemzedék még érti s méltányolni tudja Kiss Józsefet éppúgy, mint Ábrányi Emilt. Ha nem is nézi már a világot szobája zugában gubbasztva örök siránkozással, panaszos, sopánkodó, örök gyermekként: a zsibbasztó tudat, hogy az ember csak ez, örök gyermek, fogva tartja még őt is. De beletörődöttebb, megnyugodottabb szemmel nézi már a mindenek harcát egy ellen; egoista maradt természetesen, de egoizmusa nemesebb színű; bevonta a természettudományos műveltség patinája. S érti és méltányolja a Kiss József ellentétét, az Ábrányi Emil örök pátoszát, örök férfiasságát, a magára erőszakolt második ént is. Csak éppen másképpen, másban látja, érzi az altruizmust, mint Ábrányi. Altruista is természetesen, de nem tagadja már, hogy altruizmusa is egoizmusán épült fel, mint ahogy minden erre épül a világon; szeret, hogy jobban szerettessék és nem restelli bevallani ezt, nem fél, hogy vallomása csúnyává teszi.
A Petőfi pátoszán és - mondjuk így - a műfordító Ábrányin nevekedett költővé Ábrányi. Jobb iskolát is választhatott volna. Igaz, hogy így, mint a polgári lelkesültség költőjének, az utóbbi időkig neki volt Magyarországon a legnagyobb és legmegértőbb közönsége.
Szimpátiánk iránta már régi keletű. Ott kezdődik valahol a középiskola önképzőköri ülésein 13-14 éves korunkban, mikor titkos szavazással akarjuk eldönteni, hogy ki a legnagyobb magyar élő költő; s a többség már akkor is mellette. Boldogan szavaljuk a Vándor-madarat, Efialtest, A zászlót, a Lánccsörgést, A kis savoyardot és Március 15-iki verseit. Aztán a Kisfaludy-társaság ülésein meghatódva hallhatjuk újabb dolgait is... Milyen hatásosan szavalta például A názáreti kaszinó-t.
Szavalni való verseiben szereti őt különösen a közönsége. A fokozás mestere ő. S általán: amit gyakorlat adhat a költőnek vagy erősíthet benne, mester ő mindabban. Nehéz feladata volna annak, aki az Ábrányi verselési technikájában szeretne hibákra bukkanni.
Abban, amit mond, már nem olyan válogatósan kényes, mint versformáiban. Hű hazafi, férj, apa; a természetet gyönyörűnek, az embereket aljasaknak látja; nagyon is elválasztottan él benne egymástól természet és ember. Nincs csipkedése, csak szarkazmusa, nincs bája, csak zordsága. Sokat nézi a krisztusi keresztfát; soká nézi; annyira nézi, hogy a keresztfától nem látja a halált.
Igen, egyáltalán nem ösmeri a halált. Költészetének ez a nagy hiányossága. Legföllebb, ha a hős halált ösmeri, tehát az öntudat nélkül valót, a vakot, de nem azt, amitől félni, reszketni kell, vagy ami gyógyít. Utolsó verseiben pedzi néha; de milyen más dolog öregen írni a halálról, mint fiatalon. Öregen már csak filozofálni tud róla. "Olyan csillagra szálljak, mint a föld! E más világba' fönn Átélni ujra minden szenvedésem, És minden gyönyöröm!" Vagy: "Nem félek a sáppadt elmulás arcától, Hogyha eljön értem. Mosolyogva várom, Mint titkos világok csöndes kalauzát A végső határon." Nem az élettől, valósággal a haláltól búcsúzik, mikor halni megy.
S ha azt írtuk, hogy nem ösmeri a halált, egyúttal azt is írtuk: mert nem ösmeri eléggé az életet. Ha - így ír - mikor emlékét már belepte a por: édes vigasszal olvassa tán rímeit egy boldogtalan; ha lesz, akit megtanít e "rímes semmiség" arra, hogy a hazát még jobban szeresse, arra, hogy nemes tettekre, irgalomra lágyuljon: akkor nem hiában élt. A régi, gyógyító érzések és a régi, gyógyíthatatlan nyomor. Az önképzőköri emlékek soká elkísérnek, de vannak már új érzések, van már új altruizmus, s vannak esetleg új költők, akik inkább azt dalolnák, hogy nem hiában éltek, ha verseik majdan munkát, kenyeret adnak egy szedőnek, egy hajtogató-lánynak, egy könyvkötőnek... Ez ma már költészet; ma már ez a költészet; de Ábrányi Emil joggal mondhatja, hogy az ő idejében ez még próza volt.