Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 18. szám · / · Figyelő

Hatvany Lajos: A gimnázium

Hálás vagyok Elek Artúrnak, hogy Wissenschaft des nicht Wissenswerthen című német könyvecskémről e folyóiratban megjelent finom és ötletes bírálatában megírta többek közt azt is, ami rég nyomja a lelkemet, de amit szerző (szinte bűnszerző) létemre sohsem fejezhettem volna ki, hogy t. i. az a csomó kül- és belföldi kritikus, ki könyvem örvén, tárcákban önti ki diákkorabeli keserűségét és férfikorabeli gyűlöletét a klasszikus irodalomra, egész hamis nyomon jár, midőn a jelen és múlt, örök, sohsem szűnő nagy pörében engem idéz terhelő tanúként az ókor ellen.

Igaz, hogy sok minden állítást lehet könyvemből kiszedegetni, melynek mintha az ókor ellen irányulna hegye, igaz továbbá, hogy végzetes szerkezeti hiba folytán épp e részletek kihívóan tolakszanak előre, mégis kénytelen vagyok bevallani, bárha könyvem épp e nagy fogyatkozásának köszönhetné is külső sikerét, hogy egész mást akartam elmondani, mint amit bírálóim legtöbbje velem elmondat.

Nagyon figyelmes olvasó (ilyen is akadt néhány kritikusaim közt) megtalálta írásom, sajnos, oly tökéletlenül kifejezett s ezért kellőleg érvényre nem jutott alapgondolatát.

A XVIII. század az anyag összegyűjtése előtt fogott az ókor szintézisének munkájához; megszületett a földöntúli Athén és Róma csal-álma. A talmi klasszicitás ábrándja megártott egy egész kor művészetének, magának Goethe-nek is. Az ókor elvont élettelenségben merevül ragyogó képzetét a XIX. század zúzta szét. Elképzelhetetlen anyaghalmaz birtokában vagyunk, melynek folytonos szaporításán ezernyi kéz fárad. De a munkások megfeledkeznek munkájuk céljáról és heves tiltakozással nyomják el a jogait ma már méltán követelő szintézist. Kiölik előbb az összefoglalás hajlandóságát az egyetemi diákból s elnyomnak lassan minden ilynemű törekvést a művészvérű tudósban. Mommsen végül már nem is mer írni; puszta kutató munkát végez; Nietzschet, Burckhardtot kiközösíti a filológia.

A XVIII. század veszélye, az absztrakció, már nem fenyeget, itt az ideje, hogy kilábaljunk az apró adatocskák mindent beborító vizeiből, melyekkel a XIX. század kutatói árasztották el az ókor tudományát. A klasszicitás időelőtti elmélkedői után a monográfus ideje következett el, most megvirradt az esztéta, vagy amint Elek mondja, a humanista kora. A részletmunka meg ne szűnjék, de szolgáltassa ki anyagát készségesen az összefoglalásnak.

Ez természetesen csak akkor válik majd lehetségessé, ha a klasszika-filológia csupán tudomány lesz és nem pedig hivatal, melyet gimnáziumi tanárok töltenek be. Amíg annyi arra nem hivatott ember nyúl bele durva kézzel a régi szövegekbe, addig a kiváló egyéniségekre, kik véletlenül e körbe kerültek, csak ledorongolás várhat. Nietzsche ezért menekült ki a filológiából és Burckhardt posztumusz könyvét, a görög történetet ezért üldözik ki még az egyetemek szemináriumából is. Taine-ről, Walter Paterről, Grimmről nem is szólok.

E tudomány fejlődésének tehát az iskola, a gimnázium állja útját, mely megkívánja a filológiai munkásságot ama szatócslelkektől, kik - tisztelet a kivételeknek! - tódulnak a tanári pályára.

Ez a gimnázium hatása fölfelé! Hogy mint hat lefelé, a tanítványokra, kik éltük céljául nem csak a praktikus pályákat, de akár a művészi, vagy tudományos működést tűzték ki, erről már sokan szóltak s próbáltam annyi más után szólni én is.

Elek Artúr azt mondja, hogy néki Diehls úr, a kiváló berlini tanár, ki könyveket ad ki a görög szókincsekről s ki 6 milliót szeretne összegyűjteni egy kimerítő görög szótár számára s e nemes célra az egész német ifjúságot föl szeretné lelkesíteni, ez a Diehls lelkes ábrándjáért Elek Artúrnak szimpatiás. Nekem is az. Minél vadabb, lehetetlenebb, mániákusabb az ábránd, annál becsesebb, annál meghatóbb, sőt, ha a tudósnak, mint Diehls esetében, eszközei vannak álmai megvalósítására, én még a szent hóbortok ezer és ezer arra nem termett emberre való nagyszerű rákényszerítésében is szívesen gyönyörködöm. Az emberi nyomorúság egész siralmas fenségét bámulom ilyenkor s ez nem utolsó látvány. Ily fölülemelkedett gyönyörűség mindazonáltal nagy megerőltetésembe kerül. Nem tudom magam oly könnyen kivonni az emberek közösségéből, mint Elek Artúr, nem vagyok annyira bölcs, annyira "esztéta", mint ő s ha meggondolom, hogy Diehls úr álmai az egész diákság sorsára kihatnak, hát bizony ökölbe szorul a kezem. Én nagyon szeretem Assisi Szent Ferencet és Kempis Tamást, de Rapolla kardinális ügyéért nem lelkesedem. Lobbeck, a legjelesebb filológusok egyike nagy munkáján dolgozott, midőn kiüt a kolera. A kitűnő férfiú görögül bejegyzi naplójába: "Itt a szépségesszép kolera, hál' Istennek, dolgozhatom." Ugye, hogy ez kedves... csodálatos... megindító... szimpatiás? De tessék ilyen Lobbeck-fajta kezében hatalmat elképzelni: övé az iskola, övé a fiatalság s akkor mindjárt kevésbé leszünk meghatva nyilatkozatától. Diehls és társai ma megszabják a tanrendeket; rajongástól az inkvizícióig, a szótárutopistától a diák-vámpírig csak egy lépés! S Diehls nem is leplezi szándékát. Ő az ifjúságtól nem vár egyebet, mint csupán azt, hogy ne törődjék többé "praktikus realitásokkal", ne törje a fejét a legjobb fényforráson, de térjen vissza Plato szellemének fényéhez (sic), ami bizonyára elkövetkezik, ha a modernség mielőbb kitombolja magát. Tessék erre a kedves álmodóra bízni az ifjú nemzedéket! Ezt úgy látszik, Elek meg nem gondolta, midőn így ír: Miért kellett megírni a könyvet? A könyv arról beszél, hogy valaki nagy készültségét, megértő és megérző tehetségét, megelevenítő és kifejező erejét, az akaratát és az idejét oly munkára pazarolta, mely nem éri meg a fáradtságot.

Semmi okom panaszra; én jól járok... s ha nem is járnék ily jól, mi jogom volna szót emelni, ha Elek könyvemről igyekszik méltányosan ítélni? Még sem hallgathatok. Mert nem rólam, hanem az ügyemről, a lelkemhez nőtt ügyről van szó.

Én úgy érzem, hogy amíg iskola és tudomány szenvednek a gimnáziumi tanítás középkori szelleme s ami még ennél is veszedelmesebb, e szellemet Wilamowitz vagy Zielinsky urak álokoskodásai segítségével korunkhoz idomító szofizmák alatt, addig senki se végez hiábavaló munkát, aki ezt szóvá teszi.