Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 18. szám
Berlinben, az Altes Museumban ültem és hallgattam barátom áradozását a görög derűről... a fenséges hellén nyugalomról. Azok a görög szobrok, azok a nőfejek! Goethe a ludovisi Hérá-ban látta a görögség legtökéletesebb megnyilatkozását, ebben a későkori szoborban, mely már nem is görög s azóta az emberiség végigálmodozta a gyönyörű álmot a derűről és nyugalomról, mely örökre kiesett az ember-történetből. Látta megelevenedni ezeket a nőalakokat, s végigsuhanni topolyafák szegte patakok mellett, sárga kankalint és gólyahírt áldozva az ébredő tavasznak s az alkotók ajkán látni vélte ugyanazt az életöröm és bölcsesség fakasztotta mosolyt, mint alkotásaikon.
Hogyan keletkezett ez a hit - azt ma már igen nehéz megállapítani. Kétségtelenül valami belső okának kellett lenni, valami megértési hibának, mert az irodalmi források ugyanazok voltak, mint ma - igaz, hogy nem is érthették e forrásokat, míg az archeológia nem tárta föl az ember egész életét. Az a görög ember, akit így nyerünk, nem a klasszicizmus pásztora - nem a Theokritos idillek hőse. Főleg a klasszicizmus hibás a görögségről keltett kép terjesztésében. Azt hitték, a tragédia emberei költői képzelet árnyai csupán, amilyeneket Racine is elő tud idézni, anélkül, hogy kora embereinek életében mása legyen az árnyaknak. Azt hitték a dráma katarzisa az élet viharain kívül álló nyugodt bölcsességű ember biztosságának érzete, hogy ő nyugodtan térhet házába, örvendve gyermekeinek s kertjének és olajfáinak, melyek nemsokára megtöltik a korsót. S nem sejtették, hogy az a műveletlen nagy néptömeg érzékenyen érezte a dráma megelevenítette bajokat s a tisztulás, melyet a drámából várt, ugyanaz, melyet véröntésben, magamarcangolásban, éjszakai szertartásokban, őrületben keresett.
Vad, műveletlen, babonás népből sarjadzott ki a műveltség ideálja. Hogyan - az a kérdés, de a kérdés vizsgálatánál nem szabadna soha a későkori görögséget nézni. A harmadik században, mikor a nagy művészet és a hellenisztikus irodalom kezdődik, akkor már egészen másak az állapotok s a pergamumi oltár végtelen bájú alakjai nem mondanak semmit az V. századi és előbbi görögségről. Legföllebb azt, hogy ekkor már a művészet kialakult a babonás, vad forrongásból.
Kellett, hogy előbb elveszítsék bizalmukat mindenben, ami élet és hogy mardosó belenemtörődéssel nézzenek a halál elébe. Kellett, hogy félőrületű, féktelen pesszimisztikus áramlat dühöngjön végig az Égei-tengertől az Ionig, benépesítve minden szörnytől, amit emberi képzelet csak fölidézhet. Kellett, hogy otthonukat ne érezzék otthonuknak s olajfaerdőiktől babonás iszonyattal riadjanak vissza. Kellett, hogy ne találjanak helyet sehol a végtelenségben és önmaguk keresésében egy-egy ilyen mosolygó női arc metafizikus szépségén át jussanak derűhöz és nyugalomhoz, mely életükből hiányzott.
Szeretném a női arcok szépségein elmerülőt az Altes Museum másik termébe vezetni, ahhoz a sokszínű homokkő démonhoz, mely három fejével ijesztő komolysággal mered a szemben állóra. Az óriássá tágult szemekben és a merev arcvonásokon igazán valami életentúli borzalom ül, melyet az a nép érzett. Ez is görög szobor és tipikus görög szobor - százával kerülnek elő testvérei minden ásatáskor, de ez még nem a művészi - szinte még csak dokumentuma a forrongó, vad háborgásnak, melyekből a szobrászat és költészet megszületik. Hanem azt hiszem, a legnemesebb szépségű szoborban is ott van, ott a démonnak a mosolya, mereven bámuló, borzasztó szeme, csak meg kell érezni tudni. Aminthogy a költészet csillogó fátyla, mely az életöröm, fény, melegség, természetszeretet szálaiból szövődött mindig azt a nagy elégedetlenséget takarja, mely nem tud megnyugodni az életben.
Mese mindaz, amit a görög derűről beszélnek és még azt sem mondhatjuk "egyszer volt, hol nem volt", mert valószínűleg - eddigelé nehéz megállapítani - sehol sem volt, sohsem volt. Azt sem lehet megmondanunk, hogy alakult ki, a föld tette, vagy maga az élet, de az emberek egyszerre csak nyomasztónak találták sorsukat s úgy érezték, földöntúli titkos hatalmak övezik őket szüntelen.
Menjünk el Athén mellett. A város területe maga szent volt, a béke és a nyugalom helye, mióta a "Kegyesek" áldása hangzott Ares dombja felől, hogy polgárháború és véröntés, minden bajnak oka, ne dúljon végig a városon soha, mert csak egyetértően, szeretetet szeretettel cserélve, összetartva még a gyűlöletben is, így állhat meg néhány vad viharon a nép. De rögtön a város kapuja előtt van az Ares domb és ott künn már borzasztó hatalmak veszik át birodalmukat. Magános barlangban laknak az Erinnisek - a Haragosok, ugyanazok, akik mint Eumenidák Aiszkülosz karaként az áldást mondották - hogy tanúi legyenek a vérítéleteknek, melyeknek a városban nem szabadott lefolyni. Aki innen a védett területre akart jutni, tisztálkodnia kell a kapunál, nehogy szent földre vigyen magával a fertőzetből. A falak körülzárják a várost és védik a külvilágtól s az a kis terület az egyetlen, mely védelmet nyújthat az embernek a sok szörnytől; az ő birodalmuk az egész világ a kapukon kívül. Leányoknak nem szabad az Ilinoshoz menni korsójukat megmerni az opálos vízben, mert amint a falak védelmét elhagyták, ki vannak téve a künn dúló borzalmaknak.
A városban pedig ágat tűznek a házra, ahol gyermek születik, a tisztulás jeléül, mert a gyermek valamilyen ismeretlen birodalomból jött, honnan olyasvalamit hozhatott magával, amitől félni kell. Nem szabad érinteni a halottat sem és meg kell tisztítani a házat utána, mert ő már kiment abba a birodalomba, honnan a gyermek megtért és már olyan területen van, ahonnan óvatos vigyázattal kell óvni a házat, a megszentelt területet, mely védelmet nyújt a védtelen embernek. Az élet két végpontja épp úgy védett területet határol időben, mint a város falai térben. A betérő és kimenő egyaránt ki van téve minden rossznak. A hármas út borzasztó szelleme, Hekaté, leseleg a ház körül is, ha újszülött csecsemő sírása hallik, vagy ha öreg távozik az életből. Gorgo, Mormo, Lamia s Erethusa a Délszörny - ki sejtheti mikor jelennek meg egyszerre, csapást és átkot hozva magukkal.
A házasodás is tisztulást követel. A szerelem, a test egyesülése, a vágyódás, mely a férfit a nőhöz vezette, az és érintése valaminek, ami az életváros falain kívül esik. Itt vagyunk ezen a kis szigeten, melyet térben a város, időben az élet két végpontja határol s köröskörül végtelen nagy a sötétség.
Vallásos szekták azt tanítják, hogy az ember már élt az élet előtt is s hogy fog még élni azután is és hogy az élet mindig átmenet, nagy ismeretlenségekből nagy ismeretlenségekbe. Élet és halál kapcsolódik szüntelen, még hozzá az az állapot, mely az élet előtt volt, melyet szintén nevezhetünk halálnak. Az ember élete nagyon bizonytalan így. Szüntelen ellenségek veszik körül, az életentúliságok szellemei s bármennyire óvakodik is, érintkeznie kell velük. Maga sem tudja hol, már hozzájuk ért és ezzel magára szabadított mindent bajt és kínt, melyekkel tele az élet, minden bajt és kínt, melyek megrohanják, nyugtalanná teszik éjszakáit, földúlják gondolkozását, jönnek és mennek, jönnek és mennek s csak egy menedék van előlük - az őrület -, éppen az a csapás, amit hoznak. Nem lehet tőlük óvakodni, mert élet és halál szüntelen a nagy Irányítóban kapcsolódik. Hogy tudom meg, hogy már túljutottam a falakon, hogy már odaértem, ahol az életentúliság kezdődik? Hogy tudom meg, mikor veszítettem el a védelmet, melyet az életembe lépésemkor végzett tisztulás hozott, hiszen öntudatlan álmodozóként ragad és visz az élet, mint a felhőket a szél Askra merev ormai mellett? A jó öreg Silenos örök-részeg, zavaros szemeiben, mintha hirtelen valami nagy, komoly, elkeseredett, megvető bánat csillanna meg, mikor sajnálja, talán le is nézi az egy nap élőt, kinek jobb lett volna nem is születni, tudathoz sem jutni, de ha már megszületett, meghalni minél előbb, az a legjobb. De hogy a haláltól sem lehet sok jót várni, mutatják olyan, szinte egyetemes vallássá fejlődött szertartások, mint az eleusisi misztériumok, melyek híveiknek arról adtak tanítást, hogyan lehet sorsuk valamivel jobb, ha majd életük városának falait is elhagyják és "a soknevű lány vezeti őket kézen fogva tovább".
Minekünk szinte érthetetlen már ily vad forrongás, ily féktelen, őrjöngő helynemtalálás az életben. Nem tudnak örülni az életnek, nem a városnak, melyet diadalmas pompában épített föl a büszke alkotásvágy. Aiszkülosz, aki maga a nagy harcokban elöl harcolt, ki sírkövén említést sem tétetett koszorúiról, miket a nagy ünnepeken szerzett, hanem fölvésette, hogy ő is ott harcolt Marathonnál - Aiszkülosz maga ugyanezt a hangulatot fejezi ki. Ekkora elkeseredett, vad pesszimizmust sehol sem találunk. Nem szabad az embernek örömének lenni, de a bánkódással is olyat tesz, ami az élet keretein túl hat. Félni kell minden cselekvéstől, mert abban is van valami titokzatosság, de a nyugalom még borzasztóbb, a nyugalomban már maga az életentúliság ül. Mintha a képzelet szertelenül kitágult volna s az élet minden jelenségeit úgy önmagából nézné s mindennek mélyére hatolva, valamilyen, a végtelenségig nyúló gyökereket keresne. Talán épp ezért vezetett művészethez a babonás, forrongó belső láz, ugyanez, mely a másik oldalon a népre végig kiható őrületbe vezetett. Mert a nagy belső kutatás nem állhatott meg a fölszínnél, hogy jó, hát él, ami él, meghalt, ami meghalt s én, aki álmodom és gondolkodom, aki cselekszem és akarok, aki nemzek és temetek és bánatom-örömöm végig árasztom a világ összes erein, vagyok úgy, ahogy vagyok, hanem a képzelet föllendülésében másik oldaláról is meg akarta nézni a dolgokat, arról, amellyel nem az élet felé fordulnak. Így tévedt a gondolkodás a legnagyobb miszticizmusba. Ható erőket keresett, amelyek közösek az életben és a halálban s amelyek eredői az emberi sors - s új tartalmat akart adni minden fogalomnak, mely az életnyilvánulásokhoz fűződik. Nem vezethetett máshoz, mint keserűséghez, bizalomvesztéshez mindenben, féktelen vad félelemhez s félőrült rohamokhoz, amelyekhez vezetett. Mert tapasztalni kellett, hogy maga az élet is rejtély - az a nagy misztikus folyamat, mely mindent kilök egy időre ismeretlenségből ismeretlenségbe, hogy ugyanazon folyamattal új ismeretlenségbe vigyen. De még érthetetlenebb a halál.
Felnövekedik a lányka s egyszerre meglepik a vágyak, ismeretlen, nagy érzések, mik nem jöhetnek az életből, csak valahonnan az életentúlról. Jönnek "a Sorsasszonyok, az Éjszaka leányai, a Testvérek s kérőt vezetnek a ragyogó lányhoz megáldva a nászt" s férje házába megy el az asszony, megindítva a szépséggel és szerelemmel szüntelen körforgását a bajoknak, mely odanő az eljövő kis emberparány sarkaihoz. Szerelem és szeretkezés, nemzés és növekedés mind olyan történés, ami az életből nem magyarázható, ami már valahova az életentúlra nyílik. Ez a borzasztó; - az ember nincs soha egyedül, bármit tesz, az nemcsak az, amit ő tesz, hanem hozzátapad mindjárt valami idegen behatás, mely ismeretlen és ezért félelmetes. Borzasztó az a test, borzasztó, hogy anya szülte s hogy a vér az erekben jött valahonnan más nemzedékektől. Borzasztó a vágy, a szépség, a szerelem, az apa hajlandósága fia iránt - borzasztó maga az is, hogy tudatom van, csak valami egész kiemelkedés önmagamból, valami megszabadulás mindentől - az lenne az egyetlen menedék.
De még borzasztóbb, ha ép tudat sincs az emberi cselekvésben. Pedig nincs. Hiszen az a folytonos hatás, mely az életet az életen kívüliség elemeivel árasztja el, mely folytonosan belejátszatja az életbe azt, ami az életen kívüli nagy ismeretlenségből való, az ott van minden cselekedeteinél is. A tragédia mutatja ezt leginkább: az emberek mind szinte alvajárók. Mintha ezen a napsugaras földön, a zöld olajfaerdők alján, a tavaszi virágoktól tarkázott mezőkön otthon sem lennének. Nincsenek is otthon sehol, mert nincsenek sehol egyedül. Mondhatunk erre akármit. Mondhatjuk, hogy a nagy életelőtti és életutáni ismeretlenségekből járnak vissza a lelkek s tartják hatalmuk alatt az életet. Mondhatjuk, hogy sors, mondhatjuk, hogy istenség, hogy démon, hogy szörny - de mindig arra gondolunk: hogy az emberi sors folyama folyton sodorja az élet két partját s a virágoknak, melyeket látunk, gyökereik vannak, de azokat nem látjuk s minden életjelenségben vannak olyan elemek, amik nem az életből származnak.
Ezért kell mindentől félni és aggódni; a nagy ismeretlenség bizonytalansága reszket minden mozdulaton, melyet a görögség tesz.
A vallás igyekszik segíteni, de hiszen ugyanazon gondolkodás szülöttje, amellyé a babona s aggodalmaskodó irtózat az élet temérdek jelenségétől. Az "Eumenides" imádkozó papnőjének első szava a Földhöz, a Mindenanyához szól, első istennőjéhez a földhöz kötött nép vallásának. És szól Apollóhoz, a tisztulást hirdető piton ölő istenhez, kiből csakhamar egyisten lett görögföld szerte, Apollóhoz, a jövevényhez, aki csak behatolt Delphibe a Hefaisztosz fiak "tisztelet ébresztő kíséretében", kik "az ősvadonon keresztül biztos ösvényt nyitottak neki." Üdvözli Athénát, ki a szent hely bejáratánál lakik és a nimfákat, kik fenn időznek a hegységben, hol a nagy öblű sziklabarlangok torka ásít; szívesen fészkel oda madár, bárha démonok járják a mélységeket. Ott már Dionüszosz a hely ura, "mióta a Mänadokat vidám nyúlüldözésként vezette a szerencsétlen Pentheusra."
A Föld tisztelete az első; hozzá imádkozik Elektra is a síri áldozatnál. A földből kapták az életet, a földtől a Hórák megújuló körforgását s azt hitték, a földből jön az élet. Hiszen a száraz fa ágai egyszerre dagadni kezdtek, egyszerre meghasadt a vége a gallyaknak s levelekre hajtott és gyümölcsre és kalásszá zöldült a földre bízott mag. De van a Föld tiszteletének másik oldala is. A földbe temették halottaikat is és onnan a mélyből jártak vissza a szellemek, kik agyon zaklatták éjszakáikat. Az élet és halál egybeszövődött a földben, a Gaia és a Chthon, ugyanaz az anya, ugyanaz az Isten, ki első vallásos gondolataikat lekötötte. Mintha a vallásos tisztelet védelmet nyújtana az életentúliság szellemei ellen - vallásos tiszteletben részesültek az életet, áldástadó istenek mellett, a lelkek is és a földalatti hatalmak. Mindaz a tisztelet, mely a Hórákat Orchomenosban, a Charisokat Askrában érte - a föld termő erejének tisztelete s ugyanígy az Eumenidáknak tisztelete az Ares dombon. De tiszteletben kellett részesíteni az Erinniseket, a Haragosokat is a Kegyesek mellett, mert ők a lelkek istenségei, a földalattról jövők, kiktől félni kell. Segítséget azonban ez a tisztelet édeskeveset nyújt.
De Dionüszosz az isten, kitől lehet segítséget várni. Valami nagy fölindulás kell, valami, ami egészen kivesz az életből, hogy a tudattalan vándorlás indító okairól beszéljen valamit. A bacháns ünnepeken résztvevő - mondja Euripidesz "végigőrjöngve a hegyeken, szent tisztulással az istenek közé emeli lelkét." Maga az élet kínzás és gyötrelem, démonok martaléka az emberi tudat s minden lépten-nyomon már az őrület vár. Egyik segítség ez: őrületnek adni át magát egészen - végig a hegyeken, végig a völgyeken éjszakai fáklyák lobogó fényénél túlvilági lélekké válni, hogy a túlvilági lelkek gyötrelmeitől megszabaduljunk. Leválni mindenről - elszakítani a szálakat mind, melyek a tudaton át az élethez fűznek. Tombolni addig, míg nincs semmi, csak köd és izgalom, míg az ember meg nem szabadul mindentől, amitől akar és ki nem emelkedik magából. Egész városokat megszállott az őrület, tombolásban, vad vérengző, babonás szertartásokban keresése az életvalóságoknak vagy legalább is a nyugalomnak minden szörnyűségétől. Kétségbeesett szertartások ezek, kétségbeesettek és betegesek, de a népvallás leglényegesebb elemei és ez a félőrületű vad babonaság uralkodó eleme a gondolkodásnak.
Igaz, hogy ott van Delphiben Apolló. Az ő arcán megkövesülten ül a fenséges nyugalmú mosoly, mellyel talán már a vén jósló piton testébe szakította a dárdát. De az ő alakja is, bár nyugodtabb, csupa miszticizmus, csupa életentúliság. Tisztulást hirdet - s tisztulni, tisztulni, tisztulni, ettől hangzik végig a föld tengertől tengerig. Tisztulni mindentől, ami akár az élettel, akár a halállal kapcsolatban van, születéstől, szerelemtől, örömtől és fájdalomtól, haláltól és öléstől, mert mindenütt hozzáértem a parthoz, mely az élés folyamát szegi. Sem az élet, sem a halál nem tiszta, valami más kell, valami megtisztulás mindentől. Még a test is gyötrő, csak mert van s a lélektől félni kell folyton, amíg testben élünk. Hogy mi kell, azt senki sem tudja. De Apolló nagy és ő megmondja mindig, milyen vér mossa le a vért s milyen csapás hárítja el a csapást. Az ő berkének ágai - az ő forrásának vizét fecskendve szét a házban -, eltávolítják egy időre a szellemeket s nyugalmat adnak az élőknek. De tanítása mindig valami olyanra való törekvés, olyanig való tisztulás, ami sem élet, sem halál.
Apolló alakjában a tudattalanságnak vagy az őrülésnek nyoma sincs - legalábbis nincs nyoma abban az archaikus Apollóban, melyet Münchenben őriznek, a sajátságos mosolygású, gyors léptekkel mereven haladó suhancban - nincs nyoma a tiszteletére adott drámákban sem - de tanításaiban elárulja a rokonságot testvérével, Dionüszosszal. A népképzelet még nem felejtette el, hogy Dionüszosz már ott lakott a két szikla meredek mélyében, a sűrű olajfaerdő alján, mire Apolló oda behatolt - s hogy el sem jött onnan. A szibillák, Apolló papnői - s a bachánsok mindig közelebb jönnek egymáshoz, közelebb hozta őket a közös cél és a közös nyugtalanság. Apolló melléknevei egyszerre ugyanazok, mint Dionüszoszéi - az "őrjöngő", az "őrületadó" s a delphi-i templom oromfalán Apolló hőstetteivel együtt van ábrázolva a dionüszoszi éjszakai vad őrjöngés. Ezrivel támadnak mindenfelé a próféták, jósok, tisztítást, gyógyítást hirdető papok, a szibillák s emberek, akiket nevükön is ismerünk: Abaris, Aristeas, kinek Pindaros egy töredéke van szentelve, Hermotimos és mindenekfölött Epimenidés Kréta szigetén - kik mind a vad forrongás erjesztő kovászai végig a babona, a féktelen vágyódás és aggodalom átitatta földön.
*
Hofmannsthal - ő tud ezekről beszélni. Az a temérdek borzalom, mely Ödipuszt kíséri magános útján, életentúli hatalmak üldözése által félőrült álmodozóvá levése - a hármas út minden borzalma Hekatéval és ott uralkodó gonosz szellemeivel - mind él a drámában, az "Ödipusz és a Szfinx"-ben. Iokaszté anyja, a sokat látott, sokat élt és sokat szenvedett vén asszony, ki már csak tehetetlen nyugalomra van kárhoztatva, magános éjszakáin eleven képben látja mind a feltámadó bajokat, az élet és a szépség átkát, a megtermékenyülés és szülés végtelen gyászát, mely szüntelen körforgást indít meg a bajok hosszú során végig. Folyton varázsol, folyton babonás nyugtalansággal üldözi és hívja az élettúliság szellemeit, az árnyakat és gyötrelmeket. S látja közeledni az őrület üldözte álmodozót, ki azt sem tudja, mit cselekszik, csak üldözve, hajtva, kétségbeesett küszködéssel, magamardosással megy előre, hogy majd azon a viharos, fénytelen, reménytelen éjen, misztikus mélységek óriási áradatában szemben álljon a Megmérhetetlennel, a Szfinx-szel s hogy azután majd öntudatlanul rabja legyen ő is a szépség és a szerelem hatalmának, amely átok.
Ez a dráma és mellette testvére, "Elektra", de különösen ez, minden ízében görög. Kifejezi mindennél érthetőbben, mindenkinél jobban értve azt a vallást, mely a szárazföldön kifejlődött, melynek genezisét oly nehéz megállapítani. Azok a kifogások, melyekkel Hofmannstahlt támadták, alaptalanok. Mennyi tanulmány, mennyi megérzés, mennyi belátás kellett ilyen dráma megírásához.
Nem csoda, ha az ő hangjai újak. Oly régóta megszokott közhely a görög derű, hogy nehéz róla leszokni és friss keletű néhány olyan ember szava és munkája, mint a Nietzschéé, Rohdeé, Wilamovitzé. De a Geburt der Tragoedie, a Psyche, a tragikus bevezetések, ezek már igaz hangok.
A nagy belső forrongás és kétségbeesett nyugtalanság is elpihen a görögség gondolkodásában; de akkorra már minden megszűnt s még a kart is elfelejtették, melynek dalához ujjongva kiáltott hozzá az athéni nép, az élet és élettúliság üldözései és csapásai után nyugodalmat várva az áldástól. Már teljes megnyugvással beszélnek a sírfeliratok az élet forgásáról: "Nem voltam, életre keltem és most megszűntem lenni: ez az élet."