Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 18. szám
(Szép, asszonyosan puha, kissé túlzsúfolt szoba. Függönyös könyvszekrény, letakart zongora. Általában sok takaró és szőnyeg és teli kisebb-nagyobb párnákkal a kerevet és karosszékek. Szép reprodukciók a falon, egy Beethoven maszk a zongora fölött. Virágok. Kis terített asztalka a kerevet előtt, mellette szamovár búg. Meleg, homályos lámpafény. Késő este.)
Márta (két teacsészét tesz az asztalra, aztán a szamovárt vizsgálja. Kopognak): Jöhetsz.
Mihály (bejön): Jó estét aranyom. Csakhogy itt vagyok. (Márta kezét csókolja.)
Márta (megsimogatja Mihály lehajtott fejét): Megvárattál.
Mihály: Ne beszélj így. Egész nap úgy éreztem már az időt, mint ahogy hajón, vagy kocsin a levegőt érzi az ember. Éreztem ahogy az arcomba vág, amint úszom benne feléd.
Márta (mosolyog): No csak vesd le a bundát és ülj le (párnákat igazít neki a kereveten). - Tudod, Mihály, mit szeretnék?
Mihály: Mit?
Márta: Szeretném, ha egyszer ne tudnál semmi kedveset mondani, mikor bejössz hozzám. Ne hoznál valamit készen magaddal, amit másvalahol kigondoltál. Mintha csak boltban vetted volna. Szeretném, ha egyszer nem jutna semmi se eszedbe.
Mihály (Mártához közeledik): De csak nem vétek, hogy egész nap rád gondolok és mindenféle eszembe jut. (Átöleli a derekát és lehúzza maga mellé a kerevetre.) És látod, Márta, ilyenkor valami tehetetlen vágy van bennem, hogy mindent megmondjak neked, amit egyedüllétemben gondoltam és éreztem. Hogy tudjál róla, érezzed. Különben úgy vagyok, mintha csak egy töredékem élne melletted és a többiről nem is tudnál. Olyan vágy az, mintha hozzád simulva szeretném, hogy minden sejtem minden sejtedhez érjen.
Márta (elgondolkozva csóválja fejét): Én ezt nem szeretem. Az nagyon érezteti velem, hogy nélkülem is létezel. Bejössz hozzám és magaddal hozod a magányodat, mint ahogy magaddal hozod a hidegségszagot az utcáról. Az nem is igazi beszélgetés. Nem együtt létezünk benne ketten. Nem dialógus.
Mihály (magához öleli Mártát): Igazad van. Gyere, csókolj meg, hogy elfelejtsem azt s ami eszembe jutott, hogy ne is érezzem magam, csak tégedet. (Meg akarja csókolni.)
Márta (elhárítja és hirtelen feláll): Várj, hadd töltöm be a teát.
Mihály: Mi lelt?
Márta: Semmi, Mihály fiam. (Teát tölt a szamovárból.)
Mihály (kis szünet múltán): Mit csináltál máma?
Márta: Későn keltem. - Délig gyakoroltam, egész délután a konzervatóriumban voltam; este leckét adtam és most vacsora után Zarathustrát olvasgattam és vártalak. - Elég erős a tea?
Mihály: Elég. (Megfogja az asztalon keresztül Márta kezét és visszahúzza a kerevetre.) De hát gyere, ülj mellém (magához öleli és megcsókolja). Ennél közelebb nem férhetünk egymáshoz.
Márta (kibontakozik): Ne csókolózzunk Mihály. Látod én úgy várom a jöttödet, mint valami szép misztériumot. Azt hiszem, most fel fogjuk egymás lelkéből idézni, amit magunk alig sejtünk. Úgy várom magamat és várlak téged. De ha itt vagy, mindjárt csókolódzunk. És akkor vége. A csók a befejezés. Azután már nem tudunk beszélni. - A csók után már csak csók jöhet és amit mondunk is, nem más, mint a csókjaink újra megtapogatása. - Aztán elmész és én úgy érzem magam, mintha csak a nőstényed volnék. Ne haragudj Mihály - de én szégyellem azt, hogy mi nem tudunk úgy igazán beszélgetni.
Mihály: Az elébb mondtad, hogy azt szeretnéd, ha nem jutna semmi sem eszembe.
Márta: Az más. Ha mi csak elreferálunk egymásnak arról, ami velünk és bennünk megtörtént és csak tudomásul vesszük, az nem igazi beszélgetés. Akkor nem történik velünk közösen semmi új. Ha csak elvezetsz az úton, melyet már megjártál, úgy érzem, mintha mindig csak utánad futnék és sohse volnánk együtt. Tudod milyen az igazi beszélgetés? Mintha kézen fognák egymást a lelkeink és együtt indulnának kirándulni egy ismeretlen erdőbe, nem tudva, hova jutnak. - Értesz Mihály? - Miért ráncolod össze a homlokod? - Ugye akkor közös lelki kalandokat élnénk át. Új dolgok születnének. - Miért nem felelsz? - Nem érzed, hogy milyen csodálatos valami lehet a beszélgetés?
Mihály: Olyan nagyon érzem, hogy félek tőle. - Látod, ha én belefáradok magamba, hozzád jövök, hogy ne legyek egyedül. - Ha veled összemos a szerelem, akkor nem vagyok többé magamba csukva. Akkor letörtek a korlátok és úgy érzem, mintha visszafeküdnék az ősmindenegybe kissé pihenni. - De ha beszélgetünk, ha ráeszmélek, hogy mi most beszélgetünk, ha hirtelen látom magunkat, amint egymással szemben ülünk és szavakat mondunk, szavakba csomagolva nyújtogatjuk magunkat át egymásnak, akkor rettenetesen érzem önmagamat. Érzem, hogy a legmisztikusabb, legnagyobb világprocesszus megy most végbe: két öntudat érintkezik. Gondolj csak rá (most már mindegy) -, hogy a dialógus a történelem centrális, sőt egyetlen igazi eseménye. Bármikor, bárhol akármi történik, arra redukálható, hogy az egyik mond a másiknak valamit. Az a magva, az a születése minden eseménynek.
Márta: Ugyan már! Ha az emberek nem tudnának beszélni, nem történne semmi?
Mihály: De. Csak történelme nem volna az emberiségnek. - Nem volna folytonossága, szerves evolúciója az emberi tudatnak, ha nem értenők egymást. (Nem a beszélés a dialógus egyetlen lehetősége.) Ami az egyes ember tudatában az asszociáció, az emberiségében az a dialógus.
Márta: Akkor az a dialógus, melyre én gondolok, olyan volna, mint a szabadjára eresztett, csapongó asszociáció, az álom.
Mihály: egy álma volnánk az emberiség szellemének.
Mihály: De rajtam borzongás vesz erőt, ha szerepelni érzem magam a titokzatos világprocesszusban. Értesz Márta? - Nézd, itt ülünk, két ember, egymás mellett, egész közel egymás mellett és az nem elég. Hidat kell verni. És most szavakat mondunk, puszta hangokat és nyomukban új érzés, új gondolat, új élet támad bennünk - és én érzem, hogy most keressük egymást, most érintkezünk - de éppen ez érezteti félelmesen a különvalóságunkat. Oly nagy dolog történik most! - Ha nagyon megértettelek, meglepetést, megdöbbenést érzek, mintha hirtelen csak most vettelek volna észre. Mennél titokzatosabb előttem ez az érintkezés, annál jobban érzem a minden időn és téren túl való irtózatos távolságot, mely lélek és lélek között van. Áttörhetetlen örök magányomat érzem! - Hidd el, Márta, a dialógus tragikus valami. Lelkeink egyesülésének egyetlen módja és az választ külön. - Hiszed-e, ha az emberek éreznék a dialógus misztériumát, trémájuk volna beszéd közben. Az maga a meztelen élés, az öntudatunk megvilágította termékenyülés keletkezés; az egyetlen, az ősesemény. A dialógus a tudat életében az, ami a természetében a koitusz.
Márta (Mihály szájára üt): Mihály! - (Az asztalra hajtja a fejét.)
Mihály: Ugye bánt? - Bánt a szó. - Nem a gondolat bánt és nem az, hogy én gondolom. Csak az, hogy mondom neked: A dialógus. Mit jelent ez? Százszor kimondod, ha a barátnőddel beszélsz és ha mi csak barátok volnánk, nyugodtan kimondanád előttem is. De a legbenső, legszentebb közösségnek titkosnak kell lennie, arról nem szabad beszélni. Mert abban a pillanatban nem közösség többé. A dialógus két félbe hasítja. Ha hallod, hogy külön szavam van rá, érzed, hogy külön gondolatom van róla és mintegy a hideg kéz, megérint az idegenségem. Mert az a két egymásnak megfelelő processzus, egymást kizáró két véglet. Az egyik teljes öntudatlanság, a másik a tudatosság, megvilágítottság legmagasabb foka. Pedig a legbenső, legszentebb közösségnek titkosnak kell maradnia akármifajta is. Emlékszel Nietzsche parabolájára? - Közeledtünk egymáshoz, én és a másik férfi, hogy barátok legyünk. Lelkünk legbenseje vonzott egymás felé. Már csak egy palló választott el. Egymás szemébe néztünk és láttam, hogy át akar jönni. Akkor azt mondtam: Át akarsz jönni hozzám? - Erre ő megfordult, elment és sohasem tér többet vissza. - Ugye, hogy érted, Márta? - Oh, a mi összetartozásunk! Egy-egy diadal, ha megértettük egymást szó nélkül is. Akkor összevillan a szemünk és azt mondja: Mi ketten összetartozunk, a többi mind idegen - és gőgösen nézzük le a szegény fecsegőket. Csak ez a néhány néma perc az, melyben megsejtjük közös gyökerünket. Ugye, azt mondja Zarathustra: "Im Erraten und Stillschweigen soll der Freund Meister sein". - A megfigyelő harmadik az benned, aki beszélni tud rólunk. A megfigyelő harmadik az örök idegen benned. Csak ha hallgatunk, vagyunk egy-egy pillanatra egyek. De a dialógusban ketten és hárman és százan vagyunk néha. (Némely emberek dialógusa összes ismerőseik társalgása.)
Márta: De nézd, Mihály, a hallgatás sem lehet másféle, mint a pauzák a zenében, teljes némaság, nem mondhat semmit.
Mihály: Igazad van. Csak beszélve lehet hallgatni. - Ez a dialógus misztériuma. Nem egymástól független mozaikkövek a szók. Titkos szerves kapcsolat van mindnyája közt. Egy hangos szó megrezzenti mind a többi alvót a lélek rejtett alagútjaiban. És ha legbelül kezdődik a vibráció, közömbös értelmű szavak szólalnak meg az ajkamon, nem is tudom, miért, talán csak, hogy elkerüljem, amit nem akarok kimondani. - De a vibráció folytatódik benned és lelkedben felcsendül, mint egy hangtalan dal, szűzen, amit elhallgattam.
Márta: Furcsa, hogy az jutott eszembe, hogy tegnap ott a könyvszekrényhez támaszkodva álltál sokáig elgondolkodva. Hozzád léptem, meg szerettelek volna csókolni - és egy gombot gomboltam be a kabátodon.
Mihály: Igen. Ez olyan. Ez olyan, mint a szerelmesek kacérkodása. Az ilyen dialógus a lelkek komoly koketteriája. És szinte ugyanolyan erotikus forróság támad belőle. Csodálatos!
Márta: Látod-e, hogy csak nem lehetünk el beszéd nélkül és félnünk sem kell tőle.
Mihály: Amíg rá nem eszmélünk a dialógusunkra, Márta! Pedig az nem csak ilyenkor esik meg, mikor róla beszélünk, mint mostan. Elég egy szó, egy hanglejtés, egy fürkésző nézés és megjelenik bennünk az örökidegen, örökmagányos harmadik. Síkos párkányon szembejönni egymással, ez a dialógus. Ott csak alvajárók járnak biztosan. Ne nézd erősen a közeledőt, hangosan ne szólj és vigyázz, hogy egymásnak ne szaladjatok, mert egyedülvalóságára ébred és visszazuhan. Alvajárás, önfeledtség kell, mert egy meg egy sohsem ad kettest. Mért kell magunkat elfelejtenünk, hogy a világszellem egy álma, a monológja lehessünk?
Ha megint magunkra maradunk, ráeszmélünk, hogy együtt voltunk és fáj, mint egy elszalasztott alkalom, fáj, hogy észre nem vettük. Mindent oda kellett volna adni, mindent elvenni. De egy szót mondanál csak olyankor, melyért tudatosan nyúltál magadba, úgy csengene már mintha szócsövön kiáltanád nagy vizeken keresztül. (Eltakarja az arcát.) Aki még sohasem érzett közel egy lelket, az sohasem volt magányos! - (Sokáig hallgatnak.)
Márta (halkan): Hogy búg a szamovár. - Iszunk még teát? (Feláll és megtölti a csészéket.)
Mihály: És mégis. Lelkünknek talán legmélyebb, soha ki nem elégített vágyódása a dialógus. Ez a legtragikusabb küzdelmünk.
Márta (az asztalra teszi a teát és visszaül. Szünet múlván): De nézd, Mihály, én nem csak olyankor beszélgetek veled, ha együtt vagyunk. Én, ha magamban gondolkodom is, tulajdonképpen mindig veled beszélgetek. De nem ám úgy, hogy eszembe jut néha: Vajon mit mondanál. Bennem vagy és megszólalsz. Bizonyosan a te gondolataid, a te szavaid. Az enyémek nagyobbára csak feleletek és kérdések. - Sőt azt hiszem, hogy hangos szóval is csak azt mondom neked, amit már eleve te váltottál ki belőlem és másnak egész mást beszélnék. És tudom, hogy te is úgy vagy vele. A dialógus bennünk kezdődik és bennünk folytatódik. És minél tisztábban hallak olyankor, annál összetartozóbbnak érzem magunkat. Hiszen gyakran csak helyetted mondom, amit neked mondok. És az volt mindig a legszebb, ha csavarogtunk valahol ketten és úgy tudtuk egymást. Olyan volt, mint valami hízelkedés, ha én téged mondtalak és te engem feleltél... Ugye Mihály?
Mihály (elgondolkodva): Igen. Ez úgy van. Goethe azt szokta volt írni Steinnének Itáliából: Ich habe dir das Angeschaut, Ich habe dir das gelesen stb. Akit szeretünk, annak szenzibilitásával kibővül a miénk. Akármilyen naivitás, van abban azért valami, hogy szép versért, zeneműért azt is ünneplik, akinek szól, szinte, mintha társszerző volna. Ha szeretünk valakit, az is eszünkbe jut, ami neki eszébe jutna, azt is érezzük, amit ő érezne. Sőt elvegyülünk. A látásomon keresztül ködlik a tied, mintha két üvegen néznénk keresztül egyszerre. Ez a gondolatok amfimixise. Nem is tudom parthenogenezise van-e az érzésnek és gondolatnak? (Hirtelen behunyja a szemét.)
Márta: Mi lelt? - Mi jutott eszedbe?
Mihály: Hogy milyen szédítően nagy, milyen heroikus, milyen szűzi lehet egy parthenogenetikus világérzés. Mikel Angeloé lehetett olyan. - És, hogy milyen kicsinyek, akik összebújnak.
Márta (fájdalmasan): Mihály! - (M. vállára hajtja a fejét.)
Mihály: De talán nem is igaz, hogy az a nagyobb. Mit is keresne Eros, Plato Erosa a magányosoknál? - De talán nincsen is monológ? Az is csak közvetített dialógus és amfimixis. Mert millió lélekből van a lelkünk, ahogy millió sejtből a testünk. Nagyon sokan vagyunk. Százfelől vándoroltak, hosszú nemzedékeken keresztül, hogy bennünk találkozzanak a lelkek. Ki tudja, milyen szerelmesek lugasa és milyen ellenfelek csatatere vagy. Ha elég nagy a csend, meghallod őket. - Bizonyosan a "Vom Freunde" fejezetet olvastad máma Zarathustrából. Különben nem arról beszélnénk, amiről beszélünk és ez nekem nem jutott volna eszembe. Ugye, hogy azt olvastad?
Márta (halkan): Igen. (Kezébe veszi a könyvet és lapoz benne.) - Erre gondoltál most: (olvas) "Einer ist immer zu viel um mich" - also denkt der Einsiedler: "Immer Einmal Eins - das giebt auf die Dauer Zwei" - Ich und mich sind immer zu eifrig im Gespräche: Wie wäre es auszuhalten wenn es nich einen Freund gäbe? - Immer ist für den Einsiedler der Freund der Dritte. Der Dritte ist der Kork, der Verhindert, dass das Gespräch der Zweie in die Tiefe sinkt.
Mihály: Erre gondoltam. - Kettőből nem lesz egy soha. De ha egy ketté hasad, akkor jöjjön a barát és vállalja el az egyik fél szerepét, hogy megmentse az egységünk hitét. Még a dolgoknak is osztogatjuk száz lelkünket, mert egységünk hite az életfeltételünk, az individuáció. A mi barátságaink, szerelmeink, fetisizmusunk mind csak nagy víziós monológok! - Immer ist für den Einsiedler der Freund der Dritte! - Te naplót vezettél azelőtt, Márta. Mért hagytad abba? - Azt mondtad, azért, hogy én legyek a naplód. - Azért, mert nagyon harmadiknak, idegennek éreztél a naplód mellett. - De hiába dobtad a tűzbe!
Márta: Mihály, Mihály, ne kínozzuk magunkat!
Mihály: Hiába dobtad tűzbe. - Most én vagyok a naplód. Most egyik magadat olvasod le rólam, de én, én távolabb vagyok tőled, mint valaha.
Márta (kétségbeesve Mihály nyakába veti magát): Mihály, nem igaz! Nem igaz!
Mihály sápadtan hallgat. Hosszú csend. A szamovár búg. Egy távoli szobából óraütés hallatszik tompán.
Márta: Mihály, én félek. - Mintha szerteszét volnék szaggatva - és mindenfelől riasztana saját kísértetem. - A szamovárban hallom és a Beethoven maszkon látom. - Mintha eltévedt bolyongó testvéreim volnának.
Mihály (öntudatlan kegyetlenséggel, kárörvendezéssel a hangjában): Érzed magad? - Teli érzed magaddal az egész világot és szédülsz? - Vexirképpé lett a világ: hol a másik?! - Milyen szimplán és banálisan hangzik, hogy csak azt értjük meg igazán, amiben magunkra ismerünk. És milyen rettenetes örök fogságot jelent. De hát áttörhetetlenül volnánk körül falazva magunkkal. Hol a másik, a tőlem különvaló másik, aki után a karomat tárom? - Ha erre gondolok, érzem csak a dialógus egész misztériumát! - Szétszórt magam, eltévedt testvéreim beszélnek hozzám. És mégis, mégis hoznak hírt rólad! - (Hirtelen feláll és Mártára néz.) - De talán nincs is másik?! - Talán ugyanaz a millió lélek vagyunk mindnyájan, ugyanannak a millió léleknek kaleidoszkóp képe? - Azért érzem a másik lehetőségét, magát a másikat magamban. Azért "tudjuk egymást" néha. - Szuggesztió és jellemváltozás és őrület és minden titkunk benne kavarog ebben az örvényben. - Ugyanaz a millió lélek vagyunk valamennyien, de egy részét objektiváljuk a dialógussal. Ebből születik egységünk hite, az Én, ebből születik a Másik. Innen az olthatatlan szomorú vágy a Másik után. - Csakhogy ez a szembefordulás választ külön és keretez körül és el kell magamat felejtenem, hogy a másikkal összeolvadhassak. Akkor széthullanak a kontúrjaim. Vagy, vagy! Ez az individuáció örök tragikus harca. Vagy szétlazulás, vagy magány. És minél elevenebb a világ körülöttem, annál elhagyatottabb vagyok.
Márta: Istenem, Mihály, minek beszéltünk erről. Félek tőled és félek magamtól! Félek!! (A halántékára szorítja a kezét.) - Mintha ebben a pillanatban jelentél volna meg előttem, mint egy vízió. Úgy érzem, mintha egy örvényben kavarognánk és széthullhatnánk minden pillanatban. - Nézd, Mihály, nézd a Beethoven maszkot. Milyen csendes, erős, milyen rendületlen nyugodt. - Óh, hogy bele lehet kapaszkodni!
Mihály (meredten néz a zongora fölött fehérlő Beethoven maszkra): A dolgoknak is osztogatjuk száz lelkünket, hogy megmentsük az egységünk hitét. És biztosabb a dolgokkal való dialógus, mint a barátokkal, nem bontogatja, hanem keményíti a kereteimet. A fétisekbe lehet kapaszkodni. A fetisizmus a magányosok vallása. - Csodálatos, hogy megőrzi egy ilyen kő azt a Magamat, amit reábíztam, mikor fétisemmé lett egy nehéz órában, mikor az ő szeméből néztem magamba, belőle szóltam magamhoz. Én megyek tovább és száz hullám csap keresztül rajtam. És gyakran betemetik múltamat, hogy nem érzem többé gyökereimet. Eltévedek. És akkor mint gyerekkorom városába megyek vissza egy ilyen kőhöz magamat keresni. Magamra csukom az ajtót és farkasszemet nézek avval a rendületlen, szigorú arccal és figyelem azt a dacos nagy kőszáját. És az én fétisem szól hozzám ugyanúgy, egészen ugyanúgy, mint valamikor régen és elfelejtett énem elevenedik újra bennem, legfinomabb, legsejtelmesebb hangulataival. Életem egy darabja tapad rá és azt kiemeli az időből. Én öregszem és változom. De róla örök-egyformán, el nem múlón sugárzik le a régi érzés, régi élet. Ebből csap meg a halhatatlanság sejtelme. Ezért istenek a fétisek.
Márta: Mihály! - Nem is hozzám beszélsz!
Mihály: Nem hozzád beszéltem? - Lehet. Most te voltál a naplóm. Aki kíváncsi magára, annak fétisekre és barátokra van szüksége, különben szembejön vele a "Doppelgänger", ha szétszedi magát. Kell a Másik, hogy határoljon, hogy érezzem magam. A Másik, aki a kezemet fogja, mikor saját homályos mélységeim fölé hajolok.
Márta: A Másik!! (A kezébe temeti arcát és felzokog. Aztán hirtelen felugrik, a homlokát dörzsöli, mintha le akarna törülni magáról egy álmot.) - De hát mi ez, mi ez?! - Mi történik velünk? Nem bírom tovább! - (A zongorához fut és mellére csuklott fejjel, behunyt szemmel játszani kezd. Pillái alól csendesen szivárognak a könnyek)
(és játssza tovább az Esz-dúr szonáta largóját.)
Mihály (mély sóhaj szakad a melléből): Játssz, Márta, játssz! - Leolvad rólam a varázs. - Mintha karok tárulnának ki bennem. - Kihez beszél az, aki zenével szól? - Ezt ő beszélte és mégis te mondod nekem. - Te vagy benne és benne vagyok én. Ez az ősörvény hangja bennünk. - Itt együtt vagyunk valamennyien, mintha egyetlen óriás lélekké kapcsolódnánk és mégis mindnyájan az Egész vagyunk.
Márta:
Mihály: Emel és visz az ár! És én beléfekszem szétvetett karral nyugodtan, biztosan. - Nem markolom már félve össze magamat. Hiszen nincs szembe semmi. Nincs idegen és nincs Másik. Bennem hullámzik és dalol az egész. - Hogy ömlik le rám. - Nagy, meleg hullámok. - És felém sodor téged. - Visszahoz nekem téged. (Márta felé közeledik és a vállára teszi a kezét.)
Márta (Végigjátssza a tételt. Még egy kicsit ülve marad és megfogja Mihály kezét a vállán. Aztán lassan feláll. Könnytől nedves arccal, bágyadtan mosolyog és átfogja Mihály nyakát.)
Mihály (szelíden a vállára fekteti Márta fejét. - Súgva): Nem. - Máma nem csókolódzunk.