Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 17. szám · / · Figyelő

Tátray Lajos: Kiállítások és bútorok
(Kunstschau, Wien)

Bécsben egy sereg művész, kiknek művészi hitvallásuk körülbelül megegyező - összeállt és egy kiállítás keretében érvényesülni akart. Az egyik képet hozott, a másik egy szoba bútort, a harmadik színes üveget vagy mozaikot, és érezte valamennyi, hogy itt nincsenek különbségek, nincs grand art és alkalmazott művészet, csak művészet. Nem tülekedő, harcba induló emberek voltak, hanem egymást megértő jóbarátok, akik közös utakon járnak, közös célok felé. Keresték mindenben az újat, az igazukat, a galériák előkelő tónusa nem nekik való volt, fény, sok fény kellett, hogy a szobákban kedv, ragyogás legyen, a színek tüze fokozódjék és új kiállítási helyiséget kellett építeni. Valamit fel kellett áldozni. A nagyszerű térhatásokat. Egyik erős emberük Josef Hoffmann oldotta meg a kiállítási tér tagozását. Sok mindenről le tudott mondani. Nem inspirálták a régebbi kiállítások térmegoldó törekvései. 54 helyisége van, és valamennyi csak egyszerű szoba. Félt egy kissé a régi rendszertől, egyszer úgy láttam mosolygott rajta. Annak idején ha megvoltak a kasírozott falak, esetleg a falra festett fa, vagy fára festett márványozás, jött az ismeretlen kiállítási anyag és kezdődött a dekorálás. A rendező ízlése és a véletlen körülményektől függően néha sikerült az ügy, néha nem. Azután voltak jó helyek és rossz helyek, és volt veszekedés. A rendes alaprajzi megoldás vagy a teljes beépítés volt felülvilágításokkal, vagy körül apró helyiségek és középen a nagy csarnokudvar.

Billing az 1907-es mannheimi kiállításon már szakított ezen irányokkal. Az ő épülete azonban, mint maradandó kiállítási helyiség, néha nélkülözte a helyiségek teljes alkalmazkodását a kiállított tárgyakhoz. A Hoffmann megoldása a kocka-rendszeren alapszik. Egymással párhuzamosan és erre merőlegesen végigfutó szárnyak adnák a fekete vonalakat, a kimaradó fehérek pedig kertek. Ezek teszik kedvessé az egész kiállítást. Egyetlen bútoruk a nagy kőpad, elzártak a külvilágtól, a magas falat néha egy-egy színes mozaik élénkíti, egy kis medencében víz csobog és színes virág a szoba szőnyege. Az elzárt térből levegőre jut az ember, a sok nézés után nincs meg a szokásos kimerültség, minden percben új színeket kapunk, új világba jutunk és tűnnek az órák.

A kiállítási szobák a kiállított tárgyakért vannak és nem önmagukért, a tárgyak viszont nem önmagukért, hanem a szoba egész hatásáért. Ez a látszólagos ellentmondás vonul végig az egész kiállításon. Egy teremben mindjárt a képet vagy szobrot nézzük, pedig minden tárgy csudálatos rafinériával csak a tér kiegészítő része. A Gustav Klimmt stilizáló törekvései, az aranynak, mint festőanyagnak erős szóhozjutása a képen, a világos, könnyű színek, mind a szoba kedvéért vannak, ahol tompább a világítás, több a reflex és nagyok a világított felületek differenciái. Ebből a nagy alkalmazkodásból jön ki a nagy térharmónia, ez ad egységet és mégis minden tárgynak érvényesülést.

Egyik főcsoportja a kiállításnak a bútor. Csodálatosan itt már alig látunk egyéneket, hanem egy határozott, csak részleteiben eltérő pozitív irányt. Nem látjuk többé, hogy van egy Klimmt, egy Metzner, egy Moser, itt már közös nézetek szűrődtek le és alakultak ki már-már stílussá. A bútorról alig látjuk, hogy Hoffmann, Prutscher, Witzmann tervezték-e, a Werkstätte szellem vonul mindegyiken végig. Keresik mindenben a pozitivitást. A forma, az ornamensvilág egyéni tulajdonok, és egy-egy időben lehetnek hamisak és megtévesztők. Még a szín is rendesen egy periódus karakterisztikuma. Ebben a divat szokott lenni. Most a kék a feketével a divat, azután az arany, az ezüst, néha a sárga. A többi színek már kuriózumok. A nagy egységet az anyagszerűség, az anyag föltétlenül biztos ismerete, célszerű megmunkálása, helyén való alkalmazása adja meg. A faragás kora letűnt, a formajátékot színharmónia váltja fel, a kevés díszt a berakás adja, a fabútort nem nehezíti veretek súlya, mindenütt nagy, zárt kontúrok, sima, fénylő felületek.

A bútor nem nagy fantáziájú emberek formasziporkázása, hanem lélekkel dolgozó mesterember munkája, hónapok szeretettel elvégzett munkájának eredménye. Fadarabok összerovása művészi formába. És meglátszik minden darabon, hogy mennyire örült a készítője, hogy egyszer becsületes asztalos is lehetett.