Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 17. szám · / · Figyelő
Kissé "vastagabb" lesz a Lánchíd, annyi az egész - így nyugtat meg bennünket az a szakszerű és alapos ismertetés, amely tudtul adja, hogy a Duna első állandó hídját tökéletesen át fogják alakítani. Csak egy kicsit lesz vastagabb, csak kissé elnehezedik, meghájasodik öreg napjaira, de attól félünk, hogy fél napi járóföldről kiáltozni fog a kis vastagodás és a Lánchíd teherbíró képessége felemelkedhetik ugyan kétszázötven kilogrammról négyszázötven kilogrammra négyzetméterenként, de finom, graciózus, karcsú formája belevész a megerősödésbe. Az állami szakemberek, akik az átalakítás terveit szerkesztik, a "lehetőség szerint szem előtt tartják az esztétika kívánalmait" - és ez a jámbor szándék még fenyegetőbbé teszi a veszedelmet. Valami furcsa alkotmány kerülhet ki abból az esztétikus-műhelyből.
A Lánchíd ugyanis nem készült az "esztétikai követelmények szem előtt tartásával." A Lánchíd egyszerűen logikus és a maga nemében tökéletes szerkezet. Létrejötte idejében a világ hídépítő tudománya összpontosult benne. Láncának hajlását nem a művészi lendület és fantázia komponálta, hanem a számok, vonalak, erőviszonyok hajszálpontos egybevetése szabta meg. Minden vasdarabja, minden kis szöge nyilván az angol mérnökök szigorú kalkulációi szerint kapott helyet. Mégpedig kitűnő helyet, hiszen évtizedekig híven, megbízhatóan teljesítette kötelességét. A Lánchíd, mint technikai feladat, nem volt sablonos, külön kísérleteket, külön megszabást, külön formát követelt és amilyen tökéletes volt a feladat technikai megoldása, épp olyan originális, merész, szépvonalú a formája, a ruhája. A mérnöki tudomány minden alkotása, amely tökéletesen logikus, célirányos és nem fúl gyári sablonokba, mind szép. A Margit-hidat kivéve - amelynek egyébként szintén vannak sikerült részletei -, szép a másik két dunai híd is - eltekintve a fölösleges és otromba cifraságoktól, amikhez épp az "esztétikai törekvés" révén jutottak.
Az állam ama szakemberei, akik a Lánchíd renoválásán fáradoznak, minden valószínűség szerint szintén nagyon formás és jól ható új hidat tudnak komponálni. De a foltozás, amelyhez esztétikai feltevésekkel kezdenek, az legalább is aggályos. Egy modern mérnöki konstrukciót éppen a lényeg és a forma tökéletes harmóniája avat széppé azok szemében, akik az erő kifejezését, a nagy lendületű vonalakat épp oly lelki gyönyörűséggel tudják szemlélni, mint a művész-fantázia apró játékát. A Lánchíd, mint konstrukció elavult, azaz hogy mást követelnek tőle ma, mint hatvan évvel ezelőtt. Alapvető konstrukcióját megváltoztatni nem lehet. De lehet kellőképpen megfoltozni. A technika skrupulus nélkül vállalkozik reá. A művész szemében azonban hamisítás ez és formai tekintetben nem sikerülhet, ha még oly logikusan, még oly tökéletesen hajtják is végre. Az ősi anyagot ugyanis merőben ellentétes matériával erősítik. A formákba öntött vas helyébe hengerelt, kovácsolt konstrukció kerül, a méretek, a részlet-méretek megnagyobbodnak, a változatlan alapformához képest eltorzulnak.
Az újjáépítés, a restaurálás az építőművészetnek is nagyon fogas kérdése. A dolog simán megy, amíg egy állandóan használatban lévő építményt, mondjuk, hogy templomot, amely ezentúl is templom marad, pontosan az eredeti formája szerint ki kell javítani. Hanem a várkastély, a középkori kápolna, amelyet modern múzeum külső takarójának használnak fel, az nagyon furcsa teremtménye a rajztáblának. És a kis teherbírású híd belső lényét csaknem hasonló mértékben másítják meg, amikor nagy teherbírásúvá alakítják át. A fővonal, a könnyed szökkenés még a régi, primitívebb viszonyoknak megfelelő alkotást mutatná, de megduzzasztják, megkötözgetik. A megsokszorozott forgalomnak megfelelő híd pedig már alapvonalában enyhébb, stabilisabb képet adna, jobban elosztaná az erősebb izmokat, szebb volna. Íme, itt a lényeg és a forma belső ellentmondása, a hamisítás.
Az úgynevezett esztétikai törekvés, a takargatás, a leplezés, esetleg a cifraság csak rosszabbá teheti a rosszat. Az elegáns hintót végre át lehet alakítani teherhordó kocsivá. De sem elegáns, sem hintó nem lesz többé és a finom izmú, könnyű, a partok között szinte átlebbenő lánchidat is elveszítjük - mihelyt négyszázötven kilogrammot követelünk tőle.
Más kérdés, hogy szempont-e ez a szempont? Hogy egy rohanó, fejlődő főváros törődhet-e emlékek és szépségek megőrzésével, amikor zavartalan közlekedéséről van szó? Hogy megfoltozza-e halogatás nélkül a Lánchidat, vagy csak annyit javítson rajta, amennyit lényegbevágó változtatás nélkül lehet és terelje inkább sürgősen megépítendő új hídra a teherkocsikat és a nagyobb embertömeget?
Mindezt vitassák meg, döntsék el az úgynevezett illetékes körök, de ki-ki mondjon le arról az illúzióról, hogy a "kissé megvastagított" Lánchíd majd megőrzi az utókor számára az eredetinek ama báját, amelyben mi annyit gyönyörködtünk.