Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 17. szám · / · Figyelő
"Milyen egyszerű és komikus mesterség az a színházigazgatás - mondta egyik barátom. Mi írók, festők, zenészek, sőt kis és nagy kabareteknek lenézett és utolsó intézői is, törjük az eszünket, tépjük a hajunkat és az őrületig feszítjük minden idegszálunkat, hogy valami újat találjunk ki a tisztelt közönség számára, valamit, ami még nem volt, vagy legalább egy változatát annak, ami volt és majd belerokkanunk ebbe az erőfeszítésbe. S ekkor előáll a Nemzeti Színház új igazgatója - s elcsendesül a zaj, a kavarodás, a kezdődő szezon lármás zűrzavara -, s nyugodtan, de bizonyos komoly méltósággal kijelenti: Játszani fogjuk Ibsent s adunk két új Shakespeare-t. Ah, ah, suttogják utána az emberek, játszani fogja Ibsent s ad két új Shakespeare-t, hisz ez nagyszerű! Ez már valami! De hát jó Isten, ez az a nagy mentőgondolat, ez az új korszak, ez az, ami még nem volt! Hát lehet nem játszani Ibsent, a mai kor legnagyobb drámaíróját s nem adni Shakespeare-t, akihez tódul a publikum. Hát csak ennyi kell a színházigazgatáshoz? Nem végtelenül primitív és nevetséges ez?"
Harsányan kacagott s ama széles kávéházi kézmozdulatok egyikét használta, melyek annyira beszédesek - megvetést, lenézést, sajnálkozást fejeznek ki és még ezenkívül van bennük egy árnyalat, amely ezt jelenti: volnék csak én a helyén, majd megmutatnám! És mivel ugyancsak kevés ember akad, akiben - ha csak egy szemrebbentésnyi időre is - ez a "volnék csak én a helyén" meg nem mozdulna, én is elgondolkoztam a dolgon s nagyon rövid idő alatt be kellett látnom, hogy a Nemzeti Színház új igazgatója aligha tehetett más nyilatkozatot, mint azt, melyet barátom oly primitívnek talált.
Kegyetlenül félreismerik ugyanis a helyzetet, akik azt hiszik, hogy a Nemzeti Színháznak a maga súlyos állami adminisztrációjával s mindenféle stílű tagjainak furcsa keverékével, továbbá sajátos törzsközönségével - mellyel végre is szintén illik s kell számolnia - a modernség első harcosának kell lennie. Ez nem is a feladata s éppen az említett okok miatt meg sem tudná csinálni, ilyenfajta kísérletei balul ütnének ki, s amint a tömérdek hazai darabbal nem tudta előbbi kedves jelszavát a hazai drámairodalom fejlesztését megvalósítani, épp oly kudarcot vallana a legmodernebb irodalmi s színházi törekvések felkarolásával is. A Nemzeti Színház - már ebbe bele kell nyugodnunk - csak biztos utakon járhat s kipróbált oszlopokra támaszkodhatik, nincs mit csodálkozni rajta, ha új igazgatója - óvatos is akarván lenni - hirtelenében csak a két fő irodalmi oszlopot említette, melyre építeni akar: Ibsent s Shakespeare-t. Sőt józanságra és okos számításra vall az is, hogy nem azt az Ibsent adja, amelyik nekünk, irodalmároknak a legkedvesebb: Sollnes építőmester, Rosmersholmot, Hedda Gablert, a Vadkacsát - hanem azt, amelynek hatásos színpadi szerkezete folytán a közönségre kell hatnia: A társadalom támaszai-t. Éppen a mi viszonyaink közt nagyon fontos a helyes sorrend eltalálása.
Mert egészen különlegesek ezek a mi színházi viszonyaink - különlegesek és - szerencsések. Egy magyar színház játékrendjén nagyon szépen megfér egymás mellett a világ mindenfajta drámairodalmának java termése. Alig tudom elképzelni, hogy Reinhardt, vagy Brahm, vagy akár az állami Schauspielhaus-ok is a mai francia termés legnagyobb sikerű darabjait, egy Donnay, Bataille, Bernstein, sőt még Capus darabot is adnának - ők mélységes lenézéssel veszik ezt a szerintük nagyon felületes, ipari drámát, mely negyed- és ötödrangú berlini színházak műsorára szorul. Úgy tudom, még az Anatole France Crainquebille-jét sem játszották Berlinben! Viszont Párizs nagy színházai roppant tartózkodók a germán drámával szemben - ezek az egymástól külön álló s külön fejlődött nagy irodalmak aligha fogják egymást valaha megérteni. Mi, kis nemzet, akik egyebet sem teszünk s aligha tehetünk egyebet - mint a külföldi áramlatokat kutatjuk, mindent megértünk és elfogadunk, minden jót, sőt fájdalom, minden rosszat tudunk élvezni - mi a francia, német, sőt még az angol drámának is közönsége vagyunk s ebből folyik, hogy - kellő fontosságot tulajdonítva néhány hazai írónk munkásságának - mert végre is ezek állanak hozzánk a legközelebb s a legigazibb sikereket mégis ők hozzák, akik az idegen költőknél elvesző árnyalatokkal is megértésre találnak - ezekkel együtt a legváltozatosabb, legélénkebb, legérdekesebb játékrendet magyar színpadon lehet produkálni.
És micsoda tisztult horizontok tárulnak egy mai színházigazgató elé. A harminc éves háború, mely színházi és írói törekvések, érték-megállapítások, régi bálványok ledöntése s újak elismertetése körül oly vehemensen dühöngött, szerencsésen lezajlott - csak itt-ott hangzik még egy-egy elmaradt Kerr-tanítvány pusztaságba vesző csataordítása. A helyzet teljesen tisztázva van - felmerülhet-e kétely, adódhatik-e elő véleménykülönbözet a felett, hogy Ibsen, Hauptmann, Shaw, Strindberg, D'Annunzio, Meaterlinck koruk legelső drámaírói? Nos, ha azok, hát akkor egész egyszerűen elő kell venni a legjobb darabjaikat s adni kell, hiszen még mindennek a legelején vagyunk, magyar színpadon alig-alig játszották a hatalmas új drámák valamelyikét. Mi nem voltunk ott a csatákon, melyeken az új értékek elismertetése nagyszerű küzdelmek és zengő diadalok közt végbement - mi azalatt a francia házasságtörési esetek komoly és bohózatos jeleneteibe temetkeztünk bele s csak a legutolsó időkben a Thália diadalai hoztak hírt arról, mi történik a világban. Most tálcán hozzák elénk az eredményeket - nincs más feladat, mint finnyásan válogatni benne a szerencsés igazgatónak - tessék a legjobbakat választani s a szezon erkölcsi sikere biztosítva van.
Azaz itt már nem csupán az erkölcsi s irodalmi sikerekről van szó, melyektől oly őszintén undorodnak a színházigazgatók. A közöny már régen meg van törve - többé nem kockázatos dolog igazán jó darabokat játszani. A közönségről mint olyanról nekünk nincsen túl magas véleményünk, de azt hisszük, már megtanult a dialógusra figyelni. (Különös, hogy nálunk a Wilde groteszk viccein s paradoxonjain vezetett el ehhez az út - Wilde volt az Ibsen és Shaw úttörője!) És aztán mindenben szelíd és engesztelődő hangulat mutatkozik - többé nem vagyunk dühös pártemberek. A naturalizmus, verizmus, stilizáltság, romantikus iskola, ósdi és új törekvés, mind e jelszavak, melyek irodalomban és színjátszásban olyan veszett ellentéteket idéztek fel, kissé színüket vesztették - elfogadunk s megértünk minden jót - csak formásan adják elénk. Ibsent játsszák a darab tónusának megfelelően a finom lelki rezgések halk húrjain, és a romantikus drámákban ám szavaljanak egy kicsit, de mértékkel és szépen.
Egy kis józan ésszel, ízléssel és tudással ha vezetik a Nemzeti Színházat, s Tóth Imréről és Hevesi Sándorról nincs okunk feltenni az ellenkezőt - nem is igen lehet ott más, mint előadásbeli hiba. Lehet-e a maga helyére s neki való szerepkörbe beállítani azt a sok mindenféle fajsúlyú tagot, össze lehet-e toborzani egy jó modern előadáshoz minden személyében helytálló szereplőt - nem lesznek-e bántó és kirívó disszonanciák - úgy rémlik, ezek a fő nehézségek, és ha ezeket leküzdik, becsülettel haladhat a maga útján az új vezetés alá került Nemzeti Színház. Aligha lesz a mi színházunk, azoké, akik a legújabbat, a legszebb és legfrissebb hatásokat s különlegességeket keresik a mai színházban, de mint említettük, nem is ez a feladata. Iránytűje az irodalmi tisztesség, ízlés s megállapodott becsületes művészi törekvések felé mutasson - akkor betölti hivatását s a mi rokonszenvünk is vele lesz.