Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 17. szám · / · Bíró Lajos: Szeptember
Azután lecsillapodott. Sohase gondolt eddig a gyerekre. Elűzte magától ezt a gondolatot, ha az eszébe ötlött. Fájt neki ez a gondolat, mert kínzó ellentétet támasztott a között az érzés között, hogy az ő gyereke, tehát szeretnie kell és a között a gyűlölet között, amelyet a becstelen, zsaroló anya iránt érzett. Most nyugodtan gondolhatott rá. Nem érzett miatta sem fájdalmat, sem megilletődést. Nem érezte, hogy egy élet pusztult el, nem érezte, hogy az ő gyereke volt.
- Jól van, hogy így történt - mondta.
Visszament az irodába és dolgozni kezdett. De nem tudott dolgozni. Az öröm, amely felujjongott benne, a reménység, amely feltámadt benne, nem hagyta dolgozni.
- Most - mondta -, most végzek vele.
Az ajtó ekkor felnyílott és belépett rajta a lány. Fehér volt az arca. Ingadozva járt. Mosolygott.
Vajda felugrott. Elámult és megijedt.
- Mit akarsz itt! - kiáltotta a lánynak. - Hogy mertél idejönni?
A lány bevonszolta magát a szobába, ráesett egy székre és szemrehányóan mondta:
- Be se nézett hozzám... Pedig tudta, hogy beteg vagyok.
Vajda álmélkodva nézte a szemtelenségnek, a bátorságnak és az erőnek ekkora mértékét. A lány fehér volt és ájuldozóan reszketett.
- Miért keltél fel? - mondta Vajda. - Hiszen belehalhatsz.
- Mert nem jött be hozzám.
- Eredj haza.
- Ha megígéri, hogy eljön.
- Nem. Nem ígérem.
- Addig nem megyek el innen.
Vajdának elborította a fejét a vér. Azután erőszakkal lecsillapította magát.
- Menj haza - mondta nyugodtan a lánynak. Tőlem még kapsz valami pénzt. De azután vége mindennek. Nem megyek többet hozzád.
- És én - mondta a lány -, nem megyek el innen addig, míg meg nem ígéri, hogy úgy jár hozzám, mint eddig. Nem megyek el... Ha itt halok is meg...
- Nem halsz meg itt. Rendőrrel vitetlek el.
- Akkor kikiabálom, hogy maga pusztította el a gyereket. Feladom a rendőrségen, hogy maga ölte el.
Vajda megmerevedetten bámult a lányra. A lány még egy nagy erőfeszítéssel, fenyegetően mondotta:
- Becsukják. Majd sírhat a felesége.
Vajda rábámult és megrázkódott a rémülettől. Hát még ez is? Még most se szabadulhat? Mikor már azt hitte, hogy lerázza magáról ezt a piszkos szolgaságot. Most még botrány is legyen, törvényszék, nyomozás, eskü, talán börtön is. Tudja meg a felesége, jöjjön a tönkremenés, a lenézetés; a szégyen a gyerekeinek, akiknek ilyen apjuk van.
E miatt a becstelen miatt. Belenézett a lány elszánt, fehér arcába és olyan őrjöngő haragot érzett, hogy ez a gondolat szállt fel az agyában:
- Meg fogom ölni.
Rögtön utána egy másik gondolat:
- Vagy magamat ölöm meg.
Egy percig habozott, azután kirohant. Felszaladt a második emeletre, Burg Péterhez, az ügyvédjükhöz. Otthon találta. Izgatott volt, hadonászott és kiabált.
- Megőrülök - mondta. - Én megőrülök.
Az ügyvéd csodálkozva nézett rá, leültette, rákiáltott, megnyugtatta, elmondatta vele az egész dolgot.
- Ezért jársz három hónap óta féltébolyodottan? - kérdezte azután.
- Igen.
- Miért nem jöttél előbb hozzám?
- Féltem, hogy a feleségem megtudja.
- Hát aztán?
- Ha ő megtudja, én agyonlövöm magamat.
- De miért?
- Ő nem bocsát meg.
- Úgy? Úgy? Hát ő nem bocsát meg?
- Nem. Biztos. Igaza is van. Nem bocsát meg.
Az ügyvéd felkelt.
- No várj itt tíz percet - mondta nyugodtan.
- Hová mégy? Felmégy a lányhoz?
- Várj csak tíz percet itt. De ki ne mozdulj.
Az ügyvéd elment. Vajda leült, azután felugrott, az ablakhoz ment, rászorította az üvegre a homlokát. Úgy érezte, hogy megzavarodik az elméje. Úgy érezte, hogy nincs segítség. És akkor meg kell halnia.
Tíz perc múlva visszajött az ügyvéd. Vajda izgatottan ugrott fel.
- No? - kérdezte. - No?
Az ügyvéd nyugodtan válaszolt:
- Hát ami a te egész szamár ügyedet illeti, ahhoz semmi közöm. Lökd ki azt a lányt. Ha sokat alkalmatlankodik, becsukatjuk zsarolás miatt.
- Igazán? Igazán?
- Csak az olyan naiv és egzaltált szamár kínoztatta meg magát ilyen szörnyű módon, mint amilyen te vagy. De mert te már ilyen vagy, sokkal fontosabb az, hogy szerencsém volt - otthon találtam a feleségedet. Elhoztam ide.
Vajda sápadtan bámult az ügyvédre.
- No ne ijedj meg - mondta az ügyvéd. - Azért jöttem előre, hogy el ne ájulj, ha bejön. Elmondtam neki mindent.
Bejött az asszony. Könnyes volt a szeme. Kitárta a karjait.
- Gyula - mondta -, öregem, miért nem bíztál bennem?
Vajda ránézett, egy kiáltás zokogott ki az ajkán, megfogta az asszony kezét, megszorította; azután félretolta az asszonyt és kirohant. Levágtatott az első emeletre.
A lány ott ült az irodájában.
- Ki! - ordított rá. - Ki innen!
A lány nem mozdult.
- Ki! - ordította Vajda.
A lány sápadtan és ijedten nézett rá. Nem tudta, mi történt, de látta, hogy most vége az erejének. Felállott és az ajtó felé botorkált.
- Meghalok - mondta sóhajtva.
- Ki! - ordította Vajda.
Úgy érezte, hogy nem bánja, ha az ajtó előtt hal is meg. A lány kivonszolta magát az ajtón; ha nem ment volna, ő vágta volna ki rajta. A lány elindult a lépcső felé. Vajda megfordult és felrohant a feleségéhez. Az asszony egy karosszékben ült. Leesett előtte, az ölébe hajtotta a fejét, nehezen lihegett előbb, azután boldogan sírni kezdett.
(Vége.)