Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 17. szám · / · Bíró Lajos: Szeptember
- Nekem pénz kell - mondta a lány.
- Már megint? Ebben a hónapban ötszáz forintot kaptál már tőlem.
- Kell a gyereknek - mondta dacosan a lány.
Vajda kivette a tárcáját. A lány elvette a kezéből a tárcát.
- Mennyi pénz van itt - mondta.
Kotorászott a tárcában és kivett belőle egy bankót. Vajda meg se nézte, mennyit vett ki, fogta a tárcáját és visszatette a zsebébe. Szomorú volt. Betegnek érezte magát. Hetek óta nem tudott aludni, ideges volt, egész nap ijedezett, a munkája sem ment, az orvosa minden héten megkérdezte, mi baja, azt mondta, lesír róla a neuraszténia, de ő letagadta a rosszullétét, egyedül töprengett és tépte magát egy elhatározásért, valami menekülésért. Nem tudott semmit kigondolni. Átadta magát a piszkos nyomorúságnak, átengedte magát a lány gyalázatos zsarnokságának és szemérmetlen zsarolásának. Szomorú volt.
- A gyerekről gondoskodni kell - mondta a lány.
- Igen. Majd gondoskodom róla.
A lány járkált körülötte, azután odament hozzá. Ráhajolt. Hízelgett. Hízelegve mondta:
- Írassa rá a budai telket; a gyereknek; az én nevemre.
Vajda rábámult.
- Honnan tudsz te a budai telekről? - kérdezte.
- Tudok róla.
Vajda bámulva nézte egy ideig, azután intett a kezével.
- Nem - mondta halkan.
- Miért? - kérdezte kihívóan a lány. - Minden csak annak a másik két gyereknek? Ez is a maga gyereke. Én is csak olyan vagyok, mint a felesége.
Vajda felállott, a dühtől fehéren felemelte az öklét, meglódította, földhöz vágta a lányt, azután elment.
A kapuban a házmesternével találkozott, egy rossz arcú, piszkos asszonnyal.
- Nagyságos úr - mondta az asszony -, szeretnék valamit mondani a nagyságos úrnak. Egy fontos dolgot.
- Tessék - szólt Vajda meglepetve.
Az asszony behívta a lakásába, egy piszkos, rossz szagú, sötét lakásba, leültette, hosszú bevezetést mondott arról, hogy a házban mindenki tudja, milyen jó ember, milyen barátságos és bőkezű úr és milyen gavallér ő.
- Pedig a kisasszony nem érdemli meg - mondta azután. - A házban mindenki tudja... Itt a házban van a mészárosnak egy legénye... Az vitt hozzá húst... Most minden nap nála van... Egy bizonyos Bese István... Minden éjjel nála van... Együtt járnak mulatni... Táncolni is. Azt beszélik, hogy az a bizonyos Bese István nemsokára üzletet nyit a pénzből... A kisasszonynak azt mondta, hogy a nagyságos úrnak birtoka van Budán... A kisasszony azt mondta, hogy azt magára írattatja a nagyságos úrral... A kisasszony nem érdemli meg... Pedig hány lány volna, aki boldog volna... itt van nekem egy lányom, szép lány, jó lány, színész-iskolába is járt...
Vajda szótlanul hallgatta a hosszú előadást. Szédült. A lakás sötét volt, piszkos, rossz szagú. Remegő kézzel simogatta a homlokát. A házmesterné elhallgatott.
- Hát mit tetszik szólni? - kérdezte azután.
Vajda dadogott.
- Majd... majd... intézkedem... Köszönöm.
Kiment. Lement az utcára. Bizonytalannak érezte a járását. A fal mellett ment, hogy legyen mire támaszkodnia. A szeme zavaros volt. Úgy érezte, ájulás környékezi. Nem látta az embereket, akik mellette elmentek.
Botorkált előre, nem tudta hová, és nem tudta minek. Egy villamos majdnem elütötte. Felment a gyalogjáróra, az ijedelem kissé visszaadta az eszméletét, megállott és belenézett az utcába.
- Hát idejutottam - mondta. Ilyen piszokba. Megcsalom a feleségemet, meglopom a gyerekeimet, ilyen piszokba jutottam. Tönkre megyek; beteg vagyok; gazember vagyok. Minek él az ilyen ember?