Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 17. szám · / · Bíró Lajos: Szeptember
Szeptember tizennegyedike volt. Vajda komoran és kábultan dolgozott az irodájában, lázas elkeseredés zakatolt a mellében, gyűlölte és utálta magát. Hová jutott? Mivé lett? Az írásaiból fel-felnézett, rámeredt a falra, amely vele szemközt volt és kínozta az agyát válaszért arra a kérdésre, mit kellene tenni. A lányra nem gondolt többé bizsergő vágyódással, kihűlten és kedvetlenül idézgette maga elé a képét és elszörnyedt arra a gondolatra, hogy ezzel a nővel volt együtt és akart együtt élni.
Pontos időközökben szinte negyedóráról-negyedórára eszébe jutott a felesége. Próbált: nem gondolni rá. Magára erőszakolta, hogy az üzleti leveleire gondoljon, a könyveire, a raktárára, a gyárra, arra, ahogy vagyona nő és erősödik, arra, hogy sok jut majd a gyerekeinek, kellemes dolgokra akart gondolni, de mintha egy óra igazgatta volna, akkor, amikor már beleharapta magát egy gondolatba, egyszerre csak felpattant az agyvelejében egy rekesz és valami módon rávetődött a gondolkozására a felesége képe. Újra meg újra. És ahányszor eszébe jutott a felesége, mindig felijedt, mindig keservesen elhúzódott az arca és mindig, rögtön azután, hogy az asszonyra gondolt, verejték ütött ki a homlokán.
A tolla a kezében volt; ökölre szorította a tollat; az öklét rányomta a homlokára és halkan, kínosan, panaszosan, suttogva nyögte bele a szobába:
- Hermin!
Hogy fog elébe állni? Hogyan fogja megcsókolni? Hogyan néz a szemébe? Hogy tud majd vele együtt lenni? Hogyan beszélget majd vele? Mit mond majd, mit csinálhat majd, ha az asszony hozzásimul? Dühös és vad bánatot érzett. Gyűlölte az elmúlt hetét. Miért tette ezt? Miért nem volt erősebb? Hogyan jöhetett rá ez az őrült és esztelen megtántorodás? Az elmúlt, a kihűlt mámorát magától tökéletesen idegennek érezte; olyan volt a számára az egész dolog, mint egy megutált részegség, mint egy érthetetlen megtébolyodás.
Felugrott, járkált a szobában, toporzékolt.
- Pfuj! - kiáltotta hangosan - pfuj!
A kis fali tükör elé ment, csúfondárosan belemeresztette az arcát, és belekiabált magának:
- Pfuj, egy tisztességes ember tegyen ilyent! Egy tisztességes ember tegyen ilyent!
Elfordult magától és undorodva köpött a földre. Kibámult az ablakon még egy kicsit, azután fogta a kalapját és elrohant. Még tizenkét óra sem volt, az emberei bámulva néztek rá, amint az irodán átszaladt.
- Sürgős dolgom van - mondta és szaladt lefelé.
Az utcán még megállott egy percre. Gondolkozott, azután megerősítette az elhatározását:
- Ennek véget kell vetni - mondta haragosan. Sietett a lakása felé. Az úton még ingerelte magát.
- Mi vagyok én - mondta csúfolódva -, hogy szeretőt akartam tartani? Gróf vagyok én vagy bankigazgató? Öreg mágnás vagyok én vagy impotens bankbáró? Futtatok én? Automobilt tartok én? Szeretőket tart talán az én feleségem? Azt akarom én talán, hogy a feleségem fiatalembereket fizessen meg magának? A nemzeti kaszinó tagja akarok én lenni? Kártyázok én? Lopom én a pénzt? A Stefánia-úton akarok én kocsikázni a szeretőmmel?
Mire a lakásához ért, dühöngésig felbőszítette magát. Egész polgári nyugalma, egész megállapodott, csendes, munkás tisztessége, minden, ami belőle rendületlenül és örömmel dolgozó embert, hűséges férjet és fanatikus apát csinált, egy kétezer éves lelki örökség, forrott és lázongásban volt. Az a sok év óta megedződött, szeretettel ápolgatott és vérré és természetté lett tudat, hogy a feleségéért és a gyerekeiért kell élni és hogy csak ő értük szabad élni, bántottan és sebzetten vonaglott a lelkében.
Berohant a lakásba. Csengetett. A lány bejött. Rárivallt.
- Julcsa, most azonnal pakoljon. Nem maradhat tovább itt.
A lány megállott, csodálkozva pillantott rá, azután felemelte a fejét és hidegen nézett vele farkasszemet.
- Azonnal el kell mennie - mondta Vajda.
A lány nagyon halkan, nagyon lassan, nagyon óvatosan, gondosan figyelve a szavainak a hatására, és minden szót külön megnyomva, mondta:
- Még... nem... vett... nekem... lakást...
Vajda lihegett haragjában. Keserűen és gúnyosan felnevetett. Ez a piszokivadék. Ez a szemétpalánta. Ez csakugyan azt hitte... Az arcába ordított:
- Nem is veszek. Nem is veszek. Nem kellesz nekem. Keress magadnak mást. Nem kellesz nekem.
A lány sápadt volt, reszketett, de nyugodt maradt. Nyugodtan, nagyon halkan válaszolta:
- De nekem kell.
Vajda piros lett a méregtől. Odalépett a lányhoz és hangosan ordított rá:
- Neked kell? Neked kell? No majd megmutatom én neked. Majd megmutatom én neked. Jó lesz, ha mást keresel, mert...
- Nem kell más - mondta a lány.
- Nem kell? No hát én majd adok neked. Kirúglak. Értetted? Kirúglak. Kirúglak.
A lány halványan és reszketve állott és nem válaszolt. Vajda kiabált még egy ideig, azután fájni kezdett a torka; a lány nem válaszolt és a csendben egyszerre meghallotta a saját hangját; szörnyű rútnak találta ezt az ordítozást; elhallgatott; szégyellte magát. Ez megint nem volt a helyes módja a dolog elintézésének. És rút volt és helytelen ilyen durvának lenni, holott három nappal ezelőtt...
Zavarban volt. Szégyenkezett. Megfordult és járkált a szobában. Azután újra odaállott a lány elé és most még mindig izgatottan, de csendesen és halkan mondta neki:
- Julcsa, én nem veszek magának lakást. Én nem tehetem ezt. Én nem akarom ezt. Én ki fogom magát elégíteni. De köztünk vége kell, hogy legyen mindennek. Én kielégítem magát. Bőségesen. Nem kell félnie. De véget kell vetni a dolognak.
A lány sápadtan, fehéren, nagy szemekkel állott, reszketett és nem válaszolt.
- No igen? - kérdezte Vajda.
A lány nagy, világos szemekkel nézett rá, remegett az ajka és nem szólt.
- Hát jó? - kérdezte Vajda szelídebben.
A lány nem válaszolt.
- Hát feleljen Julcsa - mondta Vajda - hát ugye ez lesz a legjobb? Ugye belátja, hogy ez a legjobb?
A lány hallgatott.
- De Julcsa - kiáltotta Vajda -, hát feleljen már, az isten szerelmére. Ne álljon itt így. Hát mondja már...
A lány fehéren és hallgatva állott, Vajda türelmetlenül ostromolta, azután könyörgött neki, azután fenyegette, eltelt egy félóra, és a lány makacsul, összeszorított szájjal sápadtan állott és hallgatott.
Vajda végre kifáradva leült egy székre és lemondóan intett a kezével. Itt ült; most ő is hallgatott; csend volt. Vajda később felkiáltott; félig magának mondta gondolkozás közben:
- De hát miért ragaszkodnék hozzám. Ellátom pénzzel. Kap mást. Férjhez is mehet. Miért ne menne el?
A lány még mindig hallgatott. A hosszú hallgatás után remegő ajakkal, de nyugodtan válaszolt azután a rég elhangzott kérdésre:
- Mert gyerekem lesz.