Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 17. szám
Az ausztriai Wahrmund-ügynek megvan már a mi viszonyainkhoz hozzákicsinyített és hozzámódosított magyar mása. Egy református tanárt hivatalos egyházi helyről megtámadtam amiatt, hogy egy egyháztörténeti munkájában, amely mint hivatalos kiadvány jelent meg, nem a legkedvezőbb képet rajzolta Kálvin János reformátori egyéniségéről. Hivatalos bizottsági vizsgálatot rendeltek el s elhatározták, hogy a könyvet elfojtják. Az illető tanár ellen a kálvinista hivatalos sajtóban valóságos cáfolat-hadjáratot indítottak, mozgósították ellene a régi és új tekintélyes egyházi írók egész hadseregét, véleményeket kértek külföldi előkelő protestáns tudósoktól - szóval minden hivatalos és nem hivatalos eszközzel igyekeznek fejtegetéseinek közkeletűvé válását megakadályozni s hatásukat ellensúlyozni. A másik protestáns felekezet, az evangélikusok pozsonyi teológiai akadémiájának tanárai ebben a protestáns elv, a szabad vizsgálódás és az egyéniségről való tradicionális protestáns felfogás veszedelmét látják s erélyes hangú "protestáció"-ban kelnek a megtámadott kálvinista tanár védelmére. Eddig az ügy ma.
Az egész dolog nem valami nagy jelentőségű, zajos, de alapjában ártatlan összetűzés, amely megmarad, hatásában és következményeiben is, a protestáns egyházak belügyének. A gondolat és a tudományos vizsgálódás szabadságát is csak részben és nem nagyon közelről érinti és nem ejt rajta olyan sérelmet, mely miatt szükséges vagy érdemes volna a közvéleményt mozgósítani. Senkit sem lehet arra kötelezni, hogy közösséget vállaljon olyasvalamivel, ami érdekei ellen való s ha a református eklézsia a maga érdekeivel ellentétesnek találta a sárospataki tanár könyvét, hát joga volt azt mondani, hogy az a könyv nem szerepelhet hivatalos kiadványai között. A szerzőnek azért még mindig joga lehet művét valamely más kiadónál megjelentetni, személyes bántalma nem esik, tanári állásában, előadásai tartalmában nem háborgatja senki s hogy katedrájáról milyen képet fest Kálvinról a sárospataki teológusok elé, azért se háborgatja senki.
A protestáns egyházi élet körében az efféle afférek elég gyakoriak, rendszerint megmaradnak a maguk lokális jelentőségében s vagy elcsendesednek maguktól, vagy pedig elintéződnek valami kompromisszummal. De tipikus jelentőséget nyer az eset akkor, ha szimptomatikusan fogjuk fel, mint egyik nyilvánulását annak a belső ellentmondásnak, amelyben a protestantizmus szenved s amely máig sem tudott megoldásra jutni. Ez az ellentmondás a szabad kritika protestáns elve s a protestáns egyházi szervezet, vagy más szóval a protestáns tudomány és az egyházi érdek között van.
A protestantizmus a történelemben úgy jelent meg, mint a szabad kutatás elvének képviselője a középkori skolasztikával szemben, mint a kritika jogának képviselője a katolicizmus tekintély-elvével szemben s mint a demokrácia képviselője a katolikus hierarchiával szemben. S ebben a szerepében a reformációkor világtörténeti jelentőségű feladatot végzett, megújította a kulturális fejlődést s átalakítólag nyúlt be a politikai fejlődésbe is. Amint azonban hitvallások és dogmák alapján szervezett egyházzá alakult, mindjárt kiderült a véleményszabadság elvének az egyházi szervezet princípiumával való eredendő összeférhetetlensége. Az egyház nem lehet olyan, mint egy filozófiai iskola, amelyben a világfelfogás alapjainak közössége mellett a részletkérdésekben való eltérések végtelen változatossága engedhető meg. Az egyháznak gyakorlati céljai is vannak, irányítani akarja az emberek gondolkodását, terjeszkedni akar, a hatalom lehető legnagyobb mértékét akarja gyakorolni a benne összefoglalt egyes emberekkel s a mellette vagy ellene fennálló más hasonló szervezetekkel szemben. Evégből nem elég neki a célok s az alapvető eszmék közössége, teljes egységre kell a maga érdekében törekednie. Ezért formulázza meg a maga eszmei és hitbeli tartalmát hittételekben s ezekhez a hittételekhez aztán hozzáköti önmagát s mindenkit, aki közösségébe tartozik; ellenségnek vagy legalább is idegennek tekint mindenkit, aki e hittételeket részben vagy egészben nem vallja vagy megtámadja. Ebben az irányban fejlődött, mint minden vallási alapon álló szervezet, a protestantizmus is: neki is szigorúan meg kellett állapítania azokat a határokat, amelyeket az egyes hívő elé meggyőződésbeli szabadság dolgában szab s amelyek a hozzátartozás feltételei. Vagyis ki kellett mondania, hogy vagy elfogadod az én tanításomat az úrvacsoráról, a hit által való megigazulásról a predesztinációról stb., vagy pedig nem vagy igazi hívem. Tehát nem hagyom szabadjára hitbeli véleményedet, mert akkor nem alakíthatnék egységes, tehát életképes szervezetet, hanem igenis megszabom azt, amit neked mint protestánsnak hinned kell.
Ha a protestantizmus a véleményszabadság alapján szervezkedett volna, nem kellett volna két, illetőleg az unitáriusokkal együtt három egyházi szervezetté alakulnia, hanem alkothatott volna egy szervezetet, amelyen belül mindenki kedve szerint válogathatott volna abban, hogy egyes részletkérdésekben a Luther vagy a Kálvin felfogását vallja-e. De akkor tulajdonképpen nem lett volna protestáns egyház, hanem csak a protestáns alapon gondolkodó emberek szabad egyesülése, minden egység, tehát kifelé és befelé való erő nélkül. Megcsinálták tehát Luther hívei is, Kálvin hívei is a maguk hittételeit és külön szervezetét; az egyes hittételekben való nézetkülönbség, az alapvető dolgokban való felfogás közössége mellett is elválasztott egymástól olyan jó barátokat és fegyvertársakat, mint Luther és Melanchton, időnként és helyenként épp oly harcokat támasztott kálvinisták és lutheránusok között, mint köztük s a katolikusok között. A szétvált felek újból való összehozása utópiának bizonyult, akárhogy vágytak rá egyes tudós ábrándozók s még a mi korunkban is Németországban az a kísérlet, hogy a két protestáns felekezetet egyesítsék, csak azt eredményezte, hogy a kettő megmaradt kettőnek s alakult mellé még egy harmadik is. Ebben csak az a dolgok lényegéből folyó tény nyilvánul, hogy dogmatikus egység nélkül nem lehet egyház s éppen azért az egyháznak, ha élni és hatni akar, a dogmatikus egységhez ragaszkodnia kell. Politikai párt sem élhet meg a program közössége nélkül s nem tekintheti igazi hívének azt, aki csak úgy válogat a programpontok között s csak folytonos fenntartásokkal vallja e programot magáénak.
Tehát a protestantizmus is, akármennyire liberális alapokból indult meg mint szellemi folyamat, konzervatív princípiumok alapján szervezkedett mint egyház. Papjaitól, iskoláitól, minden más orgánumától megkövetelte, hogy szigorúan az általa megszabott tanítások szerint prédikáljanak és tanítsanak, mert nem tűrhette azt, hogy az egyik templomában az ellenkezőjét hirdesse a pap annak, amit a másik templomban a másik pap hirdet.
S ezen a konzervatív alapon indult meg a protestáns tudomány is. Eleinte nem tett egyebet, mint hogy a protestáns hittételeket tudományosan megalapozta és igazolta, a szentírást feldolgozta a protestáns felfogás és szempontok szerint. Ez egynéhány századra elég munkát adott neki s amennyiben ezen a körön belül maradt, nem is korlátozta semmi a szabadságát. Idővel azonban teljesen megváltozott a protestáns teológiai tudomány céljaiban, módszereiben, problémáiban egyaránt. A XVIII. század racionalizmusa ide is benyomult, a többi tudományok fejlődése visszahatott rá s az apologetikus szellem helyét a kritikai szellem foglalta el. A teológusnak választania kellett, hogy vagy az egyházi tanítás cirkulusain belül maradva, tehát kutatási szabadságát feláldozva dolgozik s akkor békében maradhat ugyan az egyházzal, de le kell mondania arról, hogy igazi tudományt műveljen, vagy igazi tudományt csinál s akkor kutatásában és kutatása eredményeinek közlésében egyáltalán nem korlátoztatja magát az egyházi érdektől vagy egyházi tanítástól.
Ezen a ponton két pártra szakadt a protestáns tudomány: ortodoxiára és a liberális irányzatra. Az ortodoxok szigorúan ragaszkodnak a dogmatikához, a kritikát távol tartják tőle s az egyes tantételek örökérvényű, megtámadhatatlan voltát hirdetik. A liberálisok ellenben azt mondják: a dogma, amely a hitvallásokban le van téve, épp oly történeti produktum, mint akármi más, éppen úgy ki van téve a kritikának és a fejlődésnek, mint akármi más. Ezért engem semmiféle dogma nem zavarhat meg tudományos vizsgálódásomban s ha e vizsgálódásom eredménye ellenkezik a dogmával, az a dogma baja. Én tehát épp olyan módszerű vizsgálatnak vetem alá pl. a szentírást, amint a görög filológus Homéroszt. És ha kutatásaim arra az eredményre vezetnek, hogy Mózes öt könyvét nem Mózes írta, nem is egy szerző, hanem sok és nem Mózes korában, hanem néhány századdal később, az evangéliumokat nem Máté, Márk, Lukács és János írták, mert ők már rég nem éltek, amikor az evangéliumok - amint én nyelvi és tárgyi bizonyítékokkal ki tudom mutatni - írattak -, hát akkor én ezt a tudományos megállapításomat fogom hirdetni a katedráról és az irodalomban, akár megfelel ez az egyház érdekének, akár nem. Mert én tudós vagyok, nekem a tudományos igazság a fődolog, ezt hirdetni kötelességem, tekintet nélkül minden egyébre.
Ez a tudományos iskola kezdetben kissé félénken, óvatosan lépett fel, de csakhamar nekibátorodott s merész racionalizmussá fejlődött. Éles kritikával, a filozófiai és filológiai tudományoktól kölcsönkért módszerrel ment neki a szentírásnak, a szimbolikus könyveknek, az egyháztörténetnek s hatalmas réseket ütött azokon a bástyákon, melyeken nemcsak a protestáns egyházak, hanem az egész egyházakban szervezkedett keresztyénség nyugodtak. Strauss Dávid "Jézus életé"-vel aztán világraszóló szellemi mozgalmat támasztott.
Az egyház eleinte meghökkenve, később haraggal nézte ezt a reá nézve bomlasztó munkát. Ott, ahol lehetett, hatalmi erővel próbálta elfojtani az új tudományt. Tudósokat vizsgálat alá vetettek, perbe fogtak, állásukból elmozdítottak. Csakhogy nem volt olyan könnyű elbánni velük. A tudósok nagyobbára egyetemi tanárok voltak, amint hogy az egész mozgalom, úgy mint egykor a reformáció is, a német egyetemekről indult ki. S az egyetemek, legalább jó részük s köztük éppen a legtekintélyesebbek, széleskörű autonómiájukra támaszkodva, a közvéleményben gyökerező egész tekintélyükkel megvédték tanítási és tudományos szabadságukban megtámadott tanáraikat. Ebben erős támasztékot találtak a múlt század közepi német intelligencia liberális érzületében. Az egyháznak tehát, bár ahol lehetett, a kormányok támogatásával is dolgozott, nem sikerült a liberális teológusokba belefojtani a szót. Igazi eréllyel, akkora skrupulusok nélküli biztonsággal, mint a katolikus egyház, nem léphetett fel, mert ott voltak a múltjában és szellemében rejlő liberális tradíciók, melyek megbénították s amelyeket a liberális teológusok igen jól felhasználtak a harcban.
Ma ez a harc véget ért, illetőleg egy kompromisszumos fegyverszünetbe csendesült. Az egyház nem szívesen bár, de tűri, hogy a liberális teológusok tanítsanak és írjanak, amit akarnak, csak éppen elzárja előlük és tanításaik elől azokat a csatornákat, melyek az egyházi életbe vezetnek. Az egyetemi tanár szabadságát nem korlátozza, de a paptól, aki ennek az egyetemi tanárnak az iskolájából került ki, szigorúan megköveteli, hogy papi funkciói közben ragaszkodjék az egyház hivatalos tanításához. Gondolkozhatik a vallás dolgairól, ahogy akar, ha úgy tetszik, tudományos műveket is írhat a legradikálisabb szellemben, de mikor a prédikáló székre lép, akkor az ortodox hitvallást kell hirdetnie. Így áll elő az a furcsa helyzet, hogy az a fiatal pap, aki az egyetemen a racionalista felfogásokat szívta magába, meggyőződése a vallás dolgában ezek szerint alakult ki - amint kilép az életbe és hivatalt vállal, nyilvánosan meggyőződésével ellenkező dolgokat kell vallania. Hogy ez méltatlan állapot s egyforma károkat okoz az eklézsiának és a tudománynak, az bizonyos, de segíteni rajta egyelőre nem tudnak, mert az egyháznak, amely mint minden históriai szervezet, önmagát konzerválni akarja, létérdeke a tudomány bomlasztó hatásait ellensúlyozni, de másfelől arra, hogy a neki veszedelmes tudományt elfojtsa, nincs sem elegendő ereje, sem bátorsága. Ha érdeke szerint cselekedhetnék, épp úgy végezne a tudósokkal, ahogy végez a római katolikus egyház, de akkor oda is volna hagyományos liberális nimbusza s alighanem összeütközésbe jutna híveinek nagy és éppen az intelligencia legmagasabb fokán álló részével. Hát inkább tűri a félszeg állapotot.
A protestantizmus tehát fejlesztett egy ortodox alapokon nyugvó egyházi szervezetet s egy racionalista tudományt. A kettő sem összesimulni nem tud, sem egymástól külön válni, úgy ahogy élnek egymás mellett, inkább bénítva, mint támogatva egymást. Az állapot kelletlenségét érzi mind a kettő, de a végső konzekvenciákat levonni belőle egyik sem meri. Az egyház gyakorlati intézmény, tehát a gyakorlati élet számára van berendezkedve s ezt a gyakorlati életet teljesen fenntartja a maga számára, a tudósnak nem enged bele semmiféle beavatkozást. A tudósok viszont érzik a gyakorlati élettől elzárt állapotuknak áldatlanságát, de be kell látniok, hogy az egyház, ha nem akar teljesen felbomlani, nem engedheti át templomi szószékeit nekik. Ábrándoznak hát egy ideális egyházról, amely a világnézet legáltalánosabb körvonalainak azonossága mellett teljes tért engedne az egyéni vélemény szabadságának. Teoretikusokhoz méltó ábránd; amint a megvalósulásig jutna, azonnal kiderülne, hogy ezek a legáltalánosabb körvonalak sincsenek meg köztük egységesen. Nekik csak egy szabadulásuk volna mai helyzetükből, ha levonnák felfogásuk összes következményeit s nyíltan bevallanák, hogy tudományuk nem egyházi tudomány, szoros értelemben véve nem is keresztyén tudomány, hanem a szabadgondolkodás elvének és módszereinek a vallási problémákra való alkalmazása. Persze, a valóságban ez nem ilyen egyszerű dolog, mert a teológiai fakultások katedráival végeredményben mégis csak az egyház diszponál s a tudósoknak, amint szakítanak az egyházzal, a dolog természetéből kifolyólag ott kellene hagyni katedráikat. Mert a legkevesebb, amit az egyház a maga vagyonából s alapítványaiból fenntartott intézetek tanáraitól, megkívánhat, az, hogy legalább külsőleg hozzátartozóknak vallják magukat. Elvégre még a szocialisták is, ha iskoláik volnának, okvetlenül megkívánnák azok tanítóitól, hogy szocialisták legyenek.
A mai állapot azonban mégis csak egészségtelen s örökös bajoknak a forrása. A tudományt hozzá méltatlan alkudozásokra kényszeríti, bizonyos kényes pontoknak kerülgetésére, mert bolygatásuk veszedelmes, a meggyőződés határozottságának tompítására - általában autonóm szabadsága jó részének feláldozására. Az egyháznak meg az a baja, hogy papjainak egy része, amely a liberális teológiai fakultásokból került ki, meggyőződés nélkül, sőt meggyőződés ellenére hirdeti tanításait s a liberális teológiának a művelt közönség köreibe való kiszivárgását még se lehet a mai viszonyok közt teljesen megakadályozni. Mindennél pedig nagyobb betegsége mindkét félnek a belső ellentmondás, a liberális és a konzervatív princípium közti ingadozás, amely nem tud egyensúlyba jutni.
Hogy ez az egyensúlyi helyzet valamikor beállhat-e vagy sem, az nagy kérdés. Ha az egyház mereven a konzervatív álláspontra áll, akkor az a veszély fenyegeti, hogy elveszti a létjogát a katolicizmussal szemben, amellyel egyenértékű szervezetet alakítani nem képes s amellyel szemben ez esetben elvesztené azt a támogatást, amelyet önmaga fenntartásáért vívott eddigi küzdelmében a társadalom liberális rétegeiben talált. Ha meg szabad tért enged a racionalista tudomány bomlasztó hatásának, akkor mint egyházi szervezetet, belülről fenyegeti a szétbomlás veszedelme. A valószínűség az, hogy egyelőre legalább még jó ideig meg fogja tartani középállását a katolikus reakció és a szabadgondolkozás racionalizmusa között s a belsejében küzdő két ellentétes elv pillanatnyi egyensúly-viszonyai szerint fog hol az egyikhez, hol a másikhoz közelebb billenni.