Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 16. szám · / · FIGYELŐ

Lengyel Menyhért: ISTEN

Valamelyik kis tanulmányában Macaulay említi, hogy egyszer egy nagy szemle szerkesztőjéhez tekintélyes kéziratcsomóval egy fiatal író állított be s kérte a szerkesztőt, hogy adjon helyet az értekezésének. "Miről szól az értekezés?" kérdezte a szerkesztő. "Istenről" mondta szerényen az ifjú. "Isten - ez nem napi érdekű" jelentette ki szigorúan a szerkesztő s evvel a dolog le volt tárgyalva - a cikk nem jelenhetett meg.

De úgy látszik, a végtelen idő rejtelmes áradata újból nagy erővel sodorja felénk ezt a témát. Isten megint aktuális. Nem a tömeg, sem a tudósok és filozófusok istene, hanem a művészeké és költőké, az egyetlen, az örökkévaló. A forró és mélységes líra, mely minden hitnek az alapja, újból felbuzog a lelkek mélyén és mindenféle megértéssel találkozik. És az Isten keresésének ez a lírája más, mint az, mikor kivénült költők lettek "reakcionáriusokká", mosolyt és szánalmat keltve együgyű beszédükkel az új csapásokon haladó fiatalok között. Ezeken nevettünk. Ezek vagy nem voltak őszinték, vagy a visszafejlődés és elgyermekiesedés csalhatatlan jeleit mutatták. De íme most, mintha nem is feküdne mögöttük az évezredes hit minden hagyománya, mintha csak hirtelen tegnapról mára fedeztük volna fel ezt a gazdag, új birodalmat - oly üdék a megnyilatkozások, melyek róla beszélnek s oly mohó a vágy, mely feléje sodor bennünket.

Mindez persze nem egymagában álló jelenség. Ez csodálatraméltó és nagyszerű összefüggésben van a világ minden dolgával - egy pszichikai folyamat ez, mely lassan át fogja járni még az élettelen köveket is. Még most a világ egy halk lélegzetvétele, mély és csendes sóhajtás, fuvalom, melyet a nagy fatörzs, a sok szilárd ág, az egymás mellé nőtt levelek alig éreznek, de fent a tetőn, a magasságban a most sarjadt gyönge hajtások már remegnek belé és reszketnek tőle és nyugtalanul ide-oda hajladoznak. Sejtések és félelmek jönnek, az örökkévaló titokzatosság nyugtalanító borzongásai. Persze, hogy a költők érzik meg először - de majd utánuk fognak jönni a többiek mind s új megállapítások lesznek, új érzések és új hitek -, sokkal gyorsabban, mint gondoljuk.

Jelek mutatkoznak bőven, hirdetések vannak, még most inkább belülről fakadók, melyek az új érzésáramlatok elkövetkezését csalhatatlanul mutatják. Ilyenkor leszünk bizalmatlanok a lázító biztonsággal terjeszkedő 2×2=4 emberek tudománya iránt s szenvedelmes haragra ingerel bennünket a korlátoltság, mellyel ezek az emberek a világ minden dolgának végére járni vélnek. Ezek nagyszerű törvényeket tudtak az ember származásáról, a társadalom fejlődéséről, ezek mindent képesek megmagyarázni és van hozzá való szemtelenségük, hogy bekerítik a tudás határait; a nyugtalanító örök nagy titkokról okosan és értelmesen és bölcsen kimondják, hogy mivel azokat sohasem fogjuk megismerni, hát ne törődjünk velük - és képesek vele nem törődni! Honnan veszik a hozzá való megnyugvást és bátorságot, mikor mi rettenetes öntudattal nézünk keresztül az életen, és százszor is elkiáltjuk a kérdéseinket, melyek belevesznek a semmiségbe és nem érkezik rájuk válasz sehonnan. És csapzott fejjel nézünk bele a világba, a nagyszerű törvényszerűség és értelmetlen zagyvaság e furcsa keverékébe s mivel semminek a végére járni nem tudunk s odavagyunk a csodálkozástól, melyet egy szál virág, vagy egy állat látása idéz fel bennünk, s mert mindegyiknek a létezése, életrendelése és kifejlődése majd csak olyan titok, mint a saját magunké - utoljára is elfáradunk és átadjuk magunkat a belső lírának, mely megnyugtató folyamként fakad fel bennünk: "Oszlik lelkemnek barna gyásza, nagy fehér fényben jő az Isten, hogy ellenségim megalázza".

Igen, ilyenkor ír Ady Endre gyönyörű verseket az Istenről, ilyenkor hagyjuk el a pozitivistákat s kezdünk a metafizikusok felé vonzódni, ilyenkor kell a színpadra szín, sejtés és hangulat a jó öreg lármás és akciós drámákkal szemben, ilyenkor kell az irodalomban halvány, ezüstös veretű stílművészet, a vaskos illusztrációk helyett finom vonaldíszítés, a gyógyászatban Freud, aki a fizikai kúrák helyett pszichikai gyógymód után kutat és felfedezéseivel forradalmat csinál - a politikában a hitbuzgó Apponyi stb. - hiszen ez mind roppant törvényszerűséggel függ egybe.

Hogy ez reakció volna, kifáradási tünet - egészségtelen jelenség? Talán. Minden sejtés és költészet és nyugtalanság egészségtelen - az egészség buta és józan, nincs lírája, csak böfögése, nincs álma, csak horkolása, nincs szerelme, csak érzékisége - és nincs szenvedése! Mintha ezek a gyötrődések és szenvedések, a biztos alapok elhagyása s új hit után való lázas kutatás, a kétségbeesett Isten-keresés, a titkok fátyola mögé való bebúni akarás, a nagy belső sírás "az életfa alatt", mégis átfinomítanának bennünket s képessé tesznek majd új, magasabb rendű és persze egészséges életfelfogás befogadására. Ez a szenvedő, kereső és nyugtalan korszak, amelybe máris kötésig benne vagyunk s melyben lázas álmú próféta költők sirámai zengenek fel, nagyon produktív lesz.