Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 16. szám · / ·
Másnap ismét bejött hozzá a lány a vízzel. A következő napon nem jött be. Vajda várt. Eltelt tíz perc. A lány nem jött. Ekkor ő ment kiérte és bevitte magának.
És ekkor nem hitegethette többé magát. Be kellett vallania, hogy kívánja a lányt, hogy ebben a viszonyban gyönyörűsége van. A lányt más színben látta, mint azelőtt. Másnak. Újnak. Milyen különös és vad egy teremtés... Részegítő... Erős és tüzes, mint valami fekete bor...
Könnyű sajnálkozást érzett arra a gondolatra, hogy el fogja veszíteni. Most már beszélt is a lánnyal, egy-egy bizalmasabb szót is váltott vele, megmondta neki:
- Három nap múlva el kell menned.
- Igen - mondotta a lány.
- Nem sajnálod?
- Nem.
Vajda ránézett.
- Nem? - kérdezte.
- Nem - mondta a lány. - Majd azután maga jön el hozzám.
Vajda elbámult.
- Én? - kérdezte csodálkozva.
A lány lehajtotta a fejét, belefúrta a párnába és olyan halkan, hogy alig lehetett hallani, de nyugodtan és biztosan mondta:
- Kivesz nekem egy lakást; ott tart engem; oda jár hozzám.
Vajda egy rándulással felült. Nézett a lányra. Tágra nyitott szemmel bámult rá. Nézte. Szétcsapta a karjait.
- Ezért akartad! - mondta kiáltva.
A lány nem válaszolt, féloldalt fordította a fejét és felmosolygott. A férfi elképedve, aggódva és nyugtalankodva nézett le rá.