Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 16. szám · / ·
Az augusztus vége tűrhetetlen volt. Úgy érezte, belebetegszik ebbe az állapotba. Testileg, fizikailag rosszul érezte magát. Fejgörcsei voltak, szédüléseket kapott, fogyni kezdett. Elment az orvosához. Az orvos kinevette.
- Öregem - mondta neki -, az ilyen embernek nem való a szalmaözvegység. Hídd haza az asszonyt.
Vajda ekkor írt az asszonynak, megállapodott vele abban, hogy szeptember tizenötödikén mindnyájan hazajönnek és szeptember elsején boldogan nézte az íróasztala fölött a fali naptárját.
- Még két hét - mondta boldogan.
Jókedve volt és megnyugodott. Reggel, mikor a lány bejött hozzá s tovább forgolódott a szobában, mint ahogy az ő érzése szerint kellett volna, odaszólt neki:
- No Julcsa, két hét múlva itthon lesz a nagyságos asszony.
A lány megállott és ijedten nézett rá. Vajdát dühbe hozta ez az ijedtség.
- Adja ide a ruhámat - mondta keményen és hidegen.
A lány odaadta a ruhát.
- Kimehet - mondta Vajda.
Nehezére esett durvának lenni, de úgy érezte, hogy ezzel a durvasággal most tartozik megtorolni egy példátlan szemtelenséget. Ez a piszkos merészel megijedni... Ez, úgy látszik, komolyan számított rá, hogy majd a szeretője lesz...
Bosszankodva ment el hazulról. A napok ezután keservesen teltek.
Nem tudott az időről, a várakozásról egy percre sem megfeledkezni, minden napnak minden óráját külön kellett megszámolnia. Eltelt egy nap..., két nap..., három nap..., egy hét... Újra ideges lett, a fejgörcsei visszatértek, gyötrően vágyakozott a felesége után, kínlódott.
Egy hét volt még a felesége visszatéréséig. Rosszkedvűen, fájó fejjel, bágyadtan ment haza ekkor egy éjjel. Az előszoba sötét volt. Bement a dolgozószobájába, azután a hálószobájába és vetkőzni kezdett. Ekkor egyszerre eszébe jutott a lány. Mi történt vele? Miért nem várta ma az előszobában? Talán egy férfi van nála...
Bosszantotta ez a gondolat, dühbe hozta, rosszul esett neki. A feje fájt. A kezébe szorította a homlokát, mérgelődött, azután azt gondolta:
- Végre is, mi közöm hozzá?
De azért nyugtalankodott. Szomjas volt, száraz volt a nyelve és tikkadt a torka. Vizet akart inni.
Az éjjeli szekrényen nem volt víz. Erre dühbe jött. A csengőhöz ment és haragosan, hosszan megnyomta.
- Most legalább megzavarom - gondolta -, ha van valaki nála.
Várt. Egy perc múlva kinyílt a szoba ajtaja és bejött a lány. A haja ki volt bontva; ingben volt; nyilván az ágyból ugrott fel.
Vajdának megállott a lélegzete, amint belépett. A lány nyaka és válla fedetlen volt: fehér, friss, meztelen. Látta a feszes, erős, kemény mellet is. A lábai is meztelenek voltak.
A lány hunyorgott a világosságtól és akadozva és alázatosan kérdezte:
- Mit tetszik parancsolni?
- Vizet - mondta tikkadtan és halkan Vajda -, elfelejtett vizet adni...
A lány megfordult és kiment. Vajda riadtan bámult utána. Őrült szívdobogása volt, a fejében lüktetett a vér, az egész teste reszketett. A lány egy fél perc múlva visszajött a vízzel. Letette. Visszafordult. Megállott.
Szemben voltak egymással. Vajda látta és nézte a lány egész testét az ingben, egy határtalan, nagy, fullasztó ijedelem suhogott le rá, érezte, hogy most egy vörös láng lobog fel benne, hogy most mindjárt összeszorul az ökle, most mindjárt egy ordításnak kell a melléből feltörnie, most vége mindennek. A lány is reszketett, de mozdulatlanul és makacsul nézett szembe vele. Vajda még két másodpercet adott a lánynak - és magának - a menekülésre. A lány azonban halvány arccal állott és lehajtotta a fejét. Vajdának ekkor elborult a szeme, odalépett a lányhoz, a lány még váratlanul egy ijedt és védekező mozdulatot tett, de már késő volt. Azután csend lett.