Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 16. szám · / · Fenyő Miksa: Két regényről
GÁRDONYI GÉZA: ISTEN RABJAI. Tizenhárom esztendős volt a kertészék Jancsija, mikor a Nyulak-szigetén először állt szemtől szembe szűz Margittal, jeruzsálemi Endre király szép szőke leányával. És e találkozásnak glóriája sugározza be egész életét. Tévedéseibe és áhítatába, kínzó kétkedéseibe s felemelő hitébe szent zsolozsmaként cseng bele a királyleány neve. Szerzetesnek áll be - "isten rabjának" - azonban vallásossága csak szép kifejezési formájává válik mélységes földöntúli szerelmének. János fráter maga is kertész volt: a legszebb liliomot nevelte, a legfehérebbet. És mikor Margit soror meghal, Jancsi felkeresi imádott halottját. Hozzálép s odafekteti a kis nyaláb liliomot a mellére: "Neked neveltem. Téged illet, Istennek lilioma! S ahogy lehajolt, ajkát gyöngéden a halott kezére nyomta. Aztán ahogy kiandalgott a templomból, egyszerre a homlokára tapasztotta a kezét és mély lélegzettel nekidőlt a klastrom ajtózárkövének. S az arcát könnyek öntötték el". Egy élet, mely örökös búcsújárás egy szent névhez: ez van megírva Gárdonyi könyvében. A quattrocento kedves primitívségével, a naiv eposzoknak azzal a bensőségével, mely sajátos reliefet ad Gárdonyi művészetének. Csak mélyebbnek szerettem volna az egészet. Kolostori levegőt szerettem volna, melynek tömjénillata oly bódítón árad-terjeng Dosztojevszkij Karamazov regényében. Szerettem volna, ha nem kolostori szertartásokat ír meg, nem misekülsőségeket, hanem embereinek vallásosságát érzékelteti. (Ki ismeri Sossima starecz alakját Dosztojevszkij regényéből?) Szerettem volna, ha valami nemes érzékiség lengett volna Jancsi fráter virágjain, ha emberei emberebbek lettek volna. De nekem így is kellemes olvasmány volt. Csak a kortörténeti, a kultúrtörténeti adatai élvezhetetlenek; ezeken keresztül kell rágni magát az olvasónak, hogy Gárdonyihoz jusson. Az isten tudja, hol szedte ezeket az adatokat össze, nyelvi, etnográfiai, művészeti, történeti adatokat, többnyire értéktelen üvegkalárisokat. S milyen egyszerűen oldja meg a pszichológiai hűség kérdését. Eldönti magában, hogy az emberek akkor is úgy éreztek, úgy szenvedtek, úgy játszottak, mint ma: s ezt bizonyítani igyekszik. Mert hátha az olvasó nem tudja. Hátha az olvasó nem tartja őt realistának. Miért is a királyné így "mordul halkan" kis fiára: "Ha rosszalkodol, hazaküldelek!" - "Iszen csak legeltetni akarom a pacit - felelte a kis herceg". Nem megrovásképp mondom, inkább jellemzésül.