Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 16. szám

Ignotus: Zeppelin körül

A Zeppelin IV-en, amely elégett, a Zeppelin V-ön, amely most készül, legcsodálatosabb maga Zeppelin s hogy az öreg úr hetvenkét esztendős, s ilyen vén csont létére bírta a huszonnégy órás útnak nem éppen a testi fáradalmait - mert ez fajta dolga s a német fajták szívósak s későn vénülőek - hanem e fáradalmakban azt, hogy egészen új természetűek, melyekre apáinak tapasztalatai nem nevelhették idegeit. Ami a léghajó körül elmének dolga, afelől nincsenek kétségeim; egészen bizonyos, hogy a kormányozható léghajó meglesz, ha ugyan már meg nincs. De nehéz elgondolni azt az új fajta idegzetet, melyet az új masina megkíván, hogy az egyre-kettőre kifejlődjék az emberi állatban - s nem is fiainkban vagy unokáinkban, hanem már magunkban, kik az életnek végre is csak dereka tájt tartunk. Ferenc József király, ki pedig híres lovas és vadász, tehát zökkenőkre, váratlanságokra s gyors határozásra eléggé berendezett idegzet, az általános választójogot még valahogy meg tudja szokni, de a liftet és automobilt már nem. Éppúgy nem, mint ahogy néhai Simor János hercegprímás, ki pedig csak egy éves volt, mikor az első lokomotív megépült s tizenkettő, mikor az első vonat megindult, nem tudta megszokni a vasutat, s hintón járt be Esztergomról Budára. Ez nem csoda; a csoda Stephenson volt s az első gépészek és gépvezetők voltak, kik a száguldó új masinát el tudták kormányozni s közben nem vesztették el a fejüket s a szívüket. Mert az új masina nemcsak ajándékot hoz, de adót is követel. Mégpedig nem kicsit. Az embernek új emberré kell válnia; magának is az új géphez, annak s a munkája következtében előálló új helyzetek feltételeihez hozzáalkalmazkodó új géppé - s a nehézség éppen abban áll, hogy régi srófjaival, kerekeivel és kapcsolódásaival kell így megmásulnia. Mulatságosabb, meghatóbb s jelképesebb dolgot elgondolni sem tudok, mint a kutyát, amint megugatja az automobilt. Csupa négylábú kétségbeesés. Semmi sem kvadrál, amire eddig be volt rendezkedve. Mindenekelőtt: hol a ló? Eddig úgy volt, hogy ketten-hárman ültek kutyák egy porta előtt; szépen meg volt állapítva, hogy hány lépésre, mikor közeledik a kocsi; mikor kell eléje rohanni; ez szalad mellette, az szalad mögötte, amaz szalad a ló előtt, hogy vissza-visszafordulva rá-rávakkantson - s negyven-ötven lépés múlva megint milyen rendben kell elmaradni és visszafordulni. Mindez, ez a rendszer, ez a, hogy úgy mondjam, alkotmány, épül, mondom, kocsin, lovon s körülbelül tizenöt kilométer óránként való sebességen. Ehhez alkalmazkodva vált már gondolattalan ösztönné a kutya időbeosztása, szemmértéke, ugrása és szaladása. De ennek a nyomorult vörös csudának nincs lova, akinek elébe lehetne szaladni - s míg az ember, mármint a kutya, keresi, hol a ló, már az alatt a masina el is gázolta. A sofőrnek hihetetlen, olyan számára, aki nem látta s nem próbálta, elgondolhatatlan ügyessége, biztossága s magaurasága kell hozzá, hogy az automobilba egyenesen beleszaladó kutyákat elkerülje. Akkora, vagy még nagyobb, mint aminővel a kutya meg tudná ugatni az automobilt úgy, hogy kereke alá ne kerüljön. S ezek az elgondolhatatlan ügyes, biztos s magukurai emberek már megvannak; tizennyolctól harminc évesek s megkeresnek napoleoni tökéletességükkel havi száz forintot s két rend ruhát. Új emberfajta, mely már annyira ideges, hogy nincsenek is idegei; idegzete annyira túlfeszült, hogy e túlfeszültség lendülete külön új munkabírássá lett, mely gazdáját úgy átsegíti minden elvégezni valón, mint a Jules Verne gyorsvonatát a kazánpukkanásig hevített gyorsaság a leszakadni készülő hídon. Elnézem, mellettük ülve, ezeket a lókötőket (mert azok; akár berlini, akár párizsi fiúk, valami középfaj az apacs és a cowboy között) s olyan érzésem van, mint a vén Simeonnak, mikor a megváltót csodálgatta. A jövő emberei ők, a jövő nemzedék; a fiak, a fiatalok; a frissek, az újak, akikhez képest leszünk - leszünk? vagyunk! - mi vén szamarak. Ők minket vén szamaraknak látnak, mi pedig őket részeg bolondoknak. Nekünk káprázatnak tetszik, talajtalan és kalandos repülésnek, ami az ő érzésük és tapasztalásuk nyomán egyszerűen csak haladás, megtett út, elvégzett munka. Eltagadni nem tudjuk, hogy a gyerekek csakugyan és valósággal megjárták és velünk magunkkal is megtétették az utat, de érzésünk mégsem oly valószerű, mintha gyorsvonaton érkeztünk volna oda, s útközben, mikor a kezükre néztünk s minden percben azt hittük, hogy most repülünk le a hegyi útról, most megyünk neki a hídfejnek, most gázoljuk el a parasztszekeret - s nem repültünk le s nem mentünk neki s nem gázoltuk el, s nem tudtuk nyomon követni a fürge mozdulatokat, az észrevétlen kerékfordításokat, az egy ujjnyomással való és se több, se kevesebb igazításokat, melyekkel a roppant testéhez képest megint csak valószínűtlenül érzékeny, engedelmes és egy topra megállítható gépezetet úgy igazgatták és kígyóztatták, mint a hal a testét: az ő számukra e mozdulataik oly természetesek és éberek voltak, mint nekünk, mikor az orrunkat megvakarjuk, de a mi számunkra olyan részeg izgalom zsenialitásával véletlenül ráhibázottnak tetszettek, mint a lunátikus észjárása, aki biztosan szalad a háztető gerincén, nem noha, hanem mert alszik. Új idegzet kell ehhez, aminővé a mienk már nehezen alakul át, új ember, aki különb lesz, mint mi vagyunk.

S mi mindez: négylovas hintó, lokomotív és gépkocsi, ami mind új idegzetet kívánt a régihez, újfajta fiakat az apákhoz képest - mi mindez ahhoz mérve, amit az emberi idegzet számára újságot követel: a léghajó s a repülőgép? Hertzka Tivadar, aki a minden nemzedékkel újra megfiatalodó zsenialitás szomjúságával várja türelmetlenül a repülőgépet, egy éjszaka, mikor erről beszélgettünk, azt a sejtelmét árulta el, hogy a repülőgép már meg is van, csak nem tudunk vele bánni. S lehet, hogy igaza van. A járás csak elég természetes valami, mégis meg kell tanulnunk, sőt nemcsak a gyereknek, de még a hosszú fekvés rendjén járásról leszokott lábadozónak is bele kell tanulnia a mozdulataiba, szemmértékébe, az egyensúly megtartásába s abba, hogy fel ne boruljon. Már most gondoljuk el, hogy valamennyiünknek egy mély szakadék fölé fektetett puszta szál gerendán kellene megtanulnunk a járást, ahol az első elesés menten azt is jelentené, hogy lezuhanunk és nyakunkat szegjük. Bizonyos, hogy így senki sem tanulta volna meg a járást s ez a művelet még ma sem volna feltalálva, már pedig, ebben sincs kétség, a repülőgéppel is meg kell elébb tanulni bánni s ez az átkozott nagy kockázat, sőt nem is kockázat, hanem bizonyosság van megtanulásához hozzáfűzve. Ez lehet oka a repülőgép ügye makacs veszteglésének és annak, hogy a szerencse s a sikerülés a léghajóhoz, vagyis a légpárnás repülőgéphez pártolt, mely nem borul fel a levegőben. De ehhez is: micsoda új idegzet kell majd - a lélegzésnek s a lélekjelenlétnek, a szemügyre vételnek s a kimérésnek, az elhelyezkedésnek, a hozzásimulásnak s a reflexek rendszerének micsoda új elrendezkedése, ha valóban meglesz s nemcsak olyan inkább szimbólumos és igénybejelentő félmeglételben, mint aminő elvégre még a Zeppelin gépe is! De már a nagyszerű öreg generális fényes rekordja során is kitűnt, hogy az öreg úr, bármily pompás ember, nem bírt még annyit sem, amennyit ez a féllehetőség megkívánt volna.

Nem a katasztrófára gondolok, a léghajó elégésére, melynek fő oka az volt, hogy a masinát felszínesen vasmacskázták le, úgy hogy a vihar ki tudta tépni. De hír és jelentés jő arról, hogy az öreg úr már repülés közben is "könnyelmű" volt; többször ok és szükség nélkül túlságos magasra emelkedett, ami felesleges gázpazarlással járt. Mit jelent ez? Olyan férfinál és karakternél, aki életét tette fel egy nagy hivatás kártyájára, könnyelműség s ok és szükség nélkül való cselekvés mit jelenthet egyebet, mint hogy kiszaladt a saját maga keze alól, nem tudott teljesen ura lenni magának, vagyis hetvenkét éves és teljesen más körülményekhez alakult és hozzámeszesedett erezete és idegzete nem tudott hajszálig pontosan hozzárendeződni és rögtönződni az új körülmények hirtelen követeléseihez? Nagy sor ám ez - nagy sor, hogy visszatérjek elébbi példáimra, még a tehervonat géphajtójának is gyorsvonatot vállalnia, sőt a vidéki kocsisnak is, aki az urasági hintó bakjáról átvénült a budapesti komfortábliéra, először végighajtani az Andrássy úton! Nem csoda, hogy az öreg úr idegzete nem bírta teljesen és csoda, hogy annyira is bírta. Látatlanban állíthatni, hogy a Zeppelin léghajója biztosabb és munkabíróbb, mint aminőnek a minapi dicsőséges félrekord mutatja, s ez majd akkor tűnik ki, mikor az új modellba nem maga az öreg úr ül már, hanem valami tiszteletlen húsz-huszonnégy éves amerikai betyár, aki tizenkét éves kora óta tanulja az egyensúlyt s a hirtelen határozást kötéltáncolással, légtornázással, léghajóból való ernyős kiugrással, Niagarán való átúszással, a Kapitóliumról való lebiciklizéssel, bokszolással, pányvavetéssel s a Champs-Elysées-en való sofőrködéssel.

Mert az új gépekhez új ember is kell - legyen az a gép akár acél építmény, akár új társadalmi tagozódás, akár új igazság a tudományban, új szépség a művészetben. A régi ember szükségei teremtik meg az új gépet, de a régi ember sokkal elmaradottabb szerkezet, hogysem az új építményhez hozzá tudna alakulni. Mentül fejlettebb a világ, annál többet követel az embertől - az egyes ember s az egyes nemzedék idegei rugalmasságának pedig hamar eléretnek a határai. Nincs természetesebb, mint a gondolkozó ember abbeli vágya, hogy mondjuk, ezer esztendő múlva egy pár napra feltámadjon, meglátni, milyenné fejlett azalatt a világ. De egyben nincs képtelenebb. Mert ha ezer esztendő múlva feltámadnánk (feltéve, hogy a világ mostani kultúrája nem szakad meg, hanem folyamatosan él és fejlődik tovább), nem látnánk semmit a világból, mivel őrült száguldásában összefolyna ezerszer lassúbb mozgáshoz szokott szemünk előtt. Mátyás királyt, ha ma kilépne kriptájából: elgázolná nem is az automobil, hanem a mentőkocsi, s ha ez csodamód nem történnék meg s a nagy fejedelem szóba akarna állani teszem a sarki rendőrrel, nem értené meg a derék embert - nem éppen az új szók és fogalmak miatt, hanem mert a nehéz gondolkodású mai parasztember vontatott beszédét ennek gyorsasága miatt, nem tudná füllel, értelemmel és emlékezéssel követni ő, a humanisták neveltje, századának legnagyobb beszélgetője, legelmésebb visszavágója. S nem kell ehhez még ezer év sem, elég az a húsz év, mely alatt mi kiszokunk a kávéházakból s a márványasztalok körül új húszéves nemzedékül, biliárdoz és vitatkozik. Ezek a fiúk, ezek a gyerekek olyasmiken vitatkoznak, amik számunkra üres fecsegésnek, olyasmikben hisznek, amik számunkra szédelgésnek, olyasmiket csodálnak, amik számunkra játéknak tetszenek. És, ez a legfurcsább, olyasmik iránt érdeklődnek, amiket mi nem ítélünk méltónak a művelt ember érdeklődésére, s annyi mindenre ráérnek - pedig közben táncolnak, udvarolnak, teniszeznek és párbajoznak - amire mi akkor sem értünk volna rá, ha napjában huszonnégy órát írtunk, olvastunk és tanultunk volna. Vagy ők a svindlerek, vagy mi vagyunk a vén szamarak - s minthogy ők nem svindlerek... ne kívánják tőlem azt a magamkínzását, hogy e mondatot befejezzem. De, mondhatom, értelmes és felsőséghez szokott ember számára fájdalmasabb és megalázóbb érzést nem tudok, mint azt az átlátást, hogy a természet rendje szerint s elkerülhetetlenül el kell következnie a napnak, mikor a többi ember okosabb lesz, mint ő, s a gyerekek, akiket ő nem tud emberszámba venni, mind - még a kondások is s a napidíjasok is - mind csupa Napóleonok és Leonardók lesznek hozzá, vén habozóhoz, merev kezűhöz s nehéz felgondolásúhoz képest. Ahogy az ember túl kezd lépkedni az élet delelőjén: lassanként nemcsak hogy megtudja (amit addig csak elhitt, de igazában nem tudott), hogy halál is van a világon, de azt is meg kezdi sejteni, hogy az élet s a világ valósággal a halál körül alakult, vagyis annak számbavételével, hogy egy nemzedék megy és jön a másik - a másik, amely már olyan idegzettel születik vagy olyan idegzetűvé tud még nevelődni, hogy bírja a munkát, melyet az új világ követel s amely a régi nemzedék számára megvíhatatlan volt. Rövideljük azt a körülbelül hatvan-hatvanöt évet, mely fejenként részünkül jut - aminthogy rövid is ahhoz képest, hogy örömet mily keveset érünk s mily sokat mulasztunk el a rendjén. De hosszú ahhoz képest, hogy mit bírunk és mit jelentünk - s harmincöt-negyven éves korában meg kellene halni mindenkinek, aki nem akarja megérni azt az érzést, hogy fölösleges a világon.