Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 15. szám · / · FIGYELŐ
A jobbágyrendszer vagy a kapitalizmus, amint gondoskodik róla, hogy Michelangelo jöjjön-e a világra, vagy Cézanne: ennek a kiboncolása a legmulatságosabb tudományágak közé tartozik. A meglevő, a kész termelés, a zsenik produkciója és a művészetüket körülvevő világ között azonban ezer összekötő szál fonódik és akár van bennük rendszer, akár nincs, ez a kapcsolat nagyon érdekes. Werner Sombart könyve - a "Kultur" sorozatban - az iparművészet ilyen összekötő kapcsairól szól. A modern iparművészetről egész rendszerré alakult már ki a közismert elmélet, amelynek alapja a célszerűségből és jóságból fakadó szépség. Werner Sombart összegezi, megállapítja ezt az elméletet és nincs tőle túlságosan elragadtatva. A szépet a célszerűtől egészen külön választja. A szétválasztás nem sikerül teljesen. Valami nagyon kellemes nagyon szép lehet anélkül, hogy törődnénk vele, mire lehet használni: ez a Werner Sombart álláspontja. Megcáfolhatatlan igazság, mindaddig, míg kezembe nem veszem a valamit, míg felhasználni nem akarom más dolgoknak a hordozására, eltartására, szóval ipari, háztartási célra. Abban a pillanatban, amikor a szépen ívelt vonalra le kell ülni - mert történetesen a szék című szerszám tagjaira faragták - fel fog háborítani, hogy pihenés céljaira tökéletesen alkalmatlan, abban a pillanatban csak együtt tudom élvezni a szépet és a jót, én is, Werner Sombart is, aki van olyan bölcs ember, hogy felállítja ugyan a teóriát, de véletlenül mindig azt találja szépnek, ami a céljának kitűnően megfelel. Fenntartván elveit: hogy szép volna ez a szép önmagában is.
A jól megcsinált szép szeretete fordítja figyelmét a régi kézművesség felé, amit sok tekintetben feltétlenül fölé helyez a modern, a géptől elválaszthatatlan iparművészetnek. A szocialista Werner Sombart itt hallgat, nem kérdi, jobb-e, hogy elmúló félben van a kézművesek világa, nem bántja a kézművességgel járó nyomorúság, az erő túlfeszítése, a sors reménytelen mivolta. A gazdasági író, hogy ne mondjuk, a közgazda, egész irodalmi melegséggel méltatja a kézművest, aki minden szeretetét, minden tehetségét kovácsolta a vasba, nem dolgozott tudatlan tömegnek, meggazdagodott parvenüknek, hanem nemzedékeken át kifinomodott ízlésű nagyurak számára.
- Ez a jó király - idézi Benvenuto Cellini egyik levelét - nagy kedvet keltett bennem, adott sok előleget és annyi munkát, amennyit csak kértem...
Igen, ilyen jó királyok voltak a régi munkaadók közt, de Michelangelonak mégis menekülnie kellett a pápai udvarból, mert az élete nem volt biztonságban és Leonardo da Vinci egyik ajánlkozó levele ismeretes, amelyben elmondja, mi mindenhez ért és mi mindenre vállalkozik: festésre, faragásra, erődítmények építésére, hadi szerszámok szerkesztésére és udvari ünnepélyek rendezésére. Ha százszor együtt járt is a korral ez az ezermesterkedés, valószínű, hogy a hasonló lángelmék, akik nagyon jól ismerték a maguk nagyságát, egyik-másik megbízatás miatt mégis csak a kényszerű kóklerség fájdalmát érezték.
Bizony, még ama nagy előleget adó jó királyok kedvéért sem kívánatos a múlt. És Werner Sombart se óhajtja vissza, csak megvillogtatja ezeket az ellentéteket, rosszakat mond a kapitalista termelésről, a mechanikus kellékekkel dolgozó iparművészetről, hogy megbéküljön végre a gyaluló gépben, a munkamegosztásban, amikkel a modern iparművész szervező ereje még mindig egészen csinos dolgokat alkothat.
Erről a munkamegosztásról egyébként nagyon bölcsen ír. Mi szeretünk megfeledkezni a modern iparművész és a munka között levő távolságról. Werner Sombart elmondja egyszerűen a termelés mikéntjét: A művész, a név, a fogalommá vált híresség megvázolja a tervet. A nagy gyárban már megvan az ügyes rajzoló, aki X, vagy Y művész szellemébe "belédolgozta" magát. Ez szerkeszti a végleges rajzot, amelyből a műhely sablonokat készít és oszt ki a munka minősége szerint. Ezzel a processzussal szembeállítva a kézművesség valóban melegebb és közvetlenebb, művészibb termelési mód. A munkamegosztás eltüntette ezt a melegséget, amely csak akkor tér vissza, ha a tervező művész szerepe nem szűnik meg ott, amikor az ideát papírra veti, ha kiküszöbölnek minden fölösleges közvetítőt és az anyag, meg a munka teljes ismeretével a művész legalább maga szervezi a megosztott termelést, a gyártást.
A művészi egyesülések, műhelyek, "Werkstattok", amiket egyébként ez az iparkodás hozott létre, nem tetszenek Werner Sombartnak. Nyilván igaza van abban, hogy a kapitalista verseny mellett sokáig meg nem maradhat az ilyen műhely. Vagy a művészi, vagy az üzlet elveiből enged: mint a két esetben vége. Jobban bízik - a mi viszonyaink között persze nem lenne nagyon indokolt ez a bizalom - az állami telepeken, amik szerinte tisztultan és jól szolgálhatják a művészet ügyét.
A szigorú esztétáknak, az égben járóknak aligha fog mindenütt tetszeni - sok helyt mintha provokálná az ellentmondást - de tiszta és átlátszó ez a könyv, az értékekkel dolgozó gazdasági író egyszerűségével megszerkesztett. Hiányzanak a mély értelmet sejtető semmik, a töprengésre késztető ravasz körülírások. Elmond, minden mentegetőzés nélkül közismert dolgokat, amik szükségesek az egész megértéséhez és élvezetesen kellemetlenkedik a smokk-társasággal, amely a bajuszkötőt - és más, még alantasabb szerszámot is - jeles művészekkel terveztetné. Az iparművészet határait szabja meg ugyanis befejezés gyanánt. A változatosság okáért, nehogy nevetségessé, alantassá váljon az artisztikus törekvés, egyenesen kívánja a köznapit, a csúnyát.
Ez a vágyakozása minden valószínűség szerint teljesülni fog.