Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 15. szám · / · ADY ENDRE: MESÉK BALOG POÉTÁKRÓL
Casimir úr költőnek indult s a líceumban egy költői versenyen ő nyerte az első díjat. Nagy, nyúlt fejű, auvergne-i parasztgyerek volt s különösen a szonetteket szerette. E szonettekben Casimir úr az életet vonalozta meg, amilyennek ő látni tudta. Költői lélek nem is akadt a líceumban Casimir úron kívül s őt a tanárok is becézték. De történt, hogy Casimir úrnak pályát kellett választania s nagyapja akarata szerint gyógyszerész lett belőle. Már amikor a líceumot elhagyta, nagy ürességet érzett a lelkében. A szonettek jöttek-jöttek, de nem úgy jöttek, mint régen. A líceumban egy-egy megkapott s visszavágó rím olyan muzsikát adott, mint egy mesebeli zenekar. Mióta azonban patikus lett Casimir úr, meggyengültek a rímek, elsántultak a sorok.
A líceumból pedig, honnan Casimir úr jött, kikerült egy költő. Ez valamikor gyáva, gyönge, senki volt, aki Casimir urat bámulta. S azóta váratlanul nagy költő lett belőle, egyébként Adam Porte-nak hívták. Nem írt szonetteket, de a versei mégis tetszettek s Casimir úr éjszakákat sírt emiatt.
Egyszer beállít Casimir úrhoz az ő volt tanulótársa, a híres Adam Porte.
- Pajtás, nem tudok aludni már hónapok óta, adj valami altatót.
Casimir úr adott valami altatót s adott még vagy két esztendeig szinte minden napon. És egyre halványabbak lettek az Adam Porte versei, akárcsak a Casimir úr szonettjei. Casimir úr bosszút akart állni a jövevényen, az ő szonettjeinek legyőzőjén.
Három év múlva Adam Porte-ot eltemették egy szanatóriumból. A volt iskolatársak nevében Casimir úr szavalt egy verset a sírnál. Szonett volt, de ilyen szép szonettet sose írt még és sose fog írni Casimir úr.
*