Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 15. szám
Két vagy három évvel ezelőtt egy társaság alakult meg Párizsban, amelynek címe Société des Textes Français Modernes és azt hiszem, nem rontom hitelét, ha megjegyzem róla, hogy a tagjai főként tanárok és tudósok. Az alapítói észrevették, hogy a modern irodalomra nézve igen fontos szövegek közül bizonyosakhoz szinte lehetetlen egyebütt hozzáférni, mint a közkönyvtárakban, másokat meg a kiadóik annyira megcsonkítottak, hogy rájuk sem ismer az ember, megint másokat igaztalanul mellőztek, a mígnem egy-egy új kiadásuk reájuk irányította a történetbúvárok figyelmét. A Társaság azon igyekezik, hogy ezeknek a különböző kategóriájú szövegeknek pontos, nem drága, megfelelő történeti, vagy kritikai apparátussal fölszerelt kiadásait bocsássa közre. Látnivaló, nehéz a feladat, dehát telik rá idő.
A Szövegkiadó Társaság legutolsó kiadványa a Muse Française-nek új lenyomata, a Muse Française havi folyóirat, amely 1823. júliusától 1824. júniusáig jelent meg - ezeket a kronológiai adatokat Jules Marsan kitűnő bevezetéséből szemelgetem ki - és amely addig, amíg élt, hivatalos szerve volt a romantikus iskolának. Az igazat megvallva, nem éppen ez a romantikusok legrégibb folyóirata, mert például a Conservateur littéraire is előtte járt időben. De valamennyi között ez a legfontosabbik, a legkomolyabbik, az, amely az iskola tagjait és tanításait legerősebben csoportosította; Emile Deschamps a szerkesztője, Victor Hugo a főmunkatársa.
Valóban fiatal emberek folyóirata ez a revü, amilyent annyit láttunk keletkezni magunk körül. Hugo huszonegy éves, már megjelent első verseskönyve és első regénye, az Ódák és a Han d'Islande kötete. Vigny még a királyi testőrség tisztje, huszonhat éves; Emil Dechamps, aki harminckettő, idősebb testvérszámba megy közöttük; Soumet és Guirand, akik harmincöt évesek és akik már mind a ketten híres emberek, főnöknek és mesternek számítanak. Fiatal emberek revüje, azért van úgy vele az ember, hogy nem futhat végig a tartalomjegyzékén titkos megindulás nélkül. Szerepelnek benne híres nevek, de olyanok is, amiket csak az irodalmi ember ismer, azután olyanok, amikről még az irodalmi ember se tud s amiket bár olyan közelmúltból valók, csak exhumálás árán fedeznek föl nekünk. Biré munkája ráirányította már a figyelmet Saint-Valry-ra, de ki tudott arról, hogy Sainte-Beuve-öt megelőzőleg ő volt a kinevezett kritikus, a romanticizmus hivatalos kritikusa? Ki tudott arról, hogy ebben a hivatalában megosztozik egy bizonyos Desjardins-szel, aki egyébiránt izmos és eredeti tehetség volt. Hallotta-e hírét valaki Pichald-nak, Adolph Michel-nek vagy Nestor de Lamarque-nak? Tudott arról valaki, hogy 1823-ban madame Verdier és madame Céré-Barbé szinte híres költőnők voltak? Egy-egy nemzedékben, amely munkájához lát, eleinte olyan erős az érzelmi összetartás, akkora a bizalom s az őszinte testvériesség, hogy az egyesek mi különbséget sem tesznek egymás között; szinte a dicsőség kollektivizmusában hisznek. Az összetartó iskola idővel vetélkedő egyénekre bomlik. Egy vagy két kiválasztottra rásüt majd talán a dicsőség, néhány másikat szinte véletlenül megsimít majd a siker; a többi megvigasztalja magát az irigységével, a gőgösségével, vagy a barátság érzelmével.
*
Alapjában véve ez a fiatal emberek revüje fiatalság nélkül való folyóirat. A hangneme az egyforma, képzelet, heveskedés, polémiás elevenség nélkül való komolyság. Kezdő munkatársai azt akarják, hogy komolyszámba vegyék őket és egyben kenetes, meg feszes modoruknak biztosságával túltesznek a náluk idősebbeken. Ha anakronizmus-számba nem menne, legszívesebben doktrináriusoknak nevezné már őket az ember. Kivételszámba csak egyikük megy: Emile Deschamps, akinek legidősebb létére szabad az, hogy elevenebb legyen a modora; az ő példája tanúság reá, hogy a természetesség az íróembereknek csak bizonyos koron túl adatik meg. Emile Deschamps, aki leginkább a Társadalom című rovatba dolgozott - a folyóiratnak minden száma három részre oszlik: a költemények, a bírálatok és a társadalmi dolgozatok rovatára - vidám, könnyed és kedves értekezéseket ír a rovatába. Értekezéseiben csírájában megvan a mai krónikának majd minden alakja s azért Deschamps, aki derék költő volt a maga korában, felkapott újságíró volna a miénkben. Akárhogy is, ezután nem lesz már szabad régi szokás szerint azt hajtogatni, hogy Delphine de Girardin volt a krónika műfajának feltalálója. Bizonyosnak látszik, hogy Deschamps-é az elsőség joga.
De ha a "társadalmi kritikus" elmélkedik, ötleteskedik is, a Muse Française azért józan, komoly folyóirat, megérzik rajta a nagy vigyázat, hogy féktelen vakmerőségekkel meg ne vadítsa a közönséget. A romanticizmus kezdetben szerény volt, diszkrét, félénk. Később, amikor erejének tudatára jut, a forradalmi merészséget mímeli, majd: megvívja a Hernani ütközetét; mint valami torlaszra, úgy tűzi ki zászlaját a Théatre-Français-re. 1823-ban még nem volt szó arról, hogy a mázolók s az ifjú franciák bolyhos serege rászabadíttassék Párizsra. A romanticizmus nem fúvat riadót a külvárosokban; megkísérli, hogy csöndesen belopja magát az arisztokrata társaságba. Megkísérli a legfelsőbbek megtérítését; a szalonokban csap propagandát ügyének. A Muse Française enyeleg az Akadémiával, de az enyelgése is akadémikusi. Munkatársainak célja, amint azt beköszöntőjükben meghatározzák, az, hogy új költői formákkal helyettesítsék Delille iskolájának cél-költészetét. De azért Delille-ről kíméletesen, csaknem csodálattal beszélnek, mert senkit sem szükséges megriasztani vagy megütköztetni. Szíves hangon adnak számot Campenon-nak valamelyik tanító-költeményéről, avagy Arnault-nak valamelyik tragédiájáról. Soumet és Guirand, ha nekipezsdül is olykor a képzeletük, vagy ha van is bennük valami érzésbeli nyugtalanság, ami egyébiránt közel jár a zavarossághoz, valójában mégis csak klasszikusok és ők azok, akik a Muse Français-be meghívják Ancelot-t, Chénedollé-t, Baour-Lormien-t, ugyanazt, aki néhány évvel utóbb rásüti majd Hugo-ra az ő Canon d'alarme-ját, a vészágyúját. Maga Hugo is egyáltalán nem bontakozott még ki a klasszicizmus hatásából és atyjához címezett ódáján (A mon Pčre), amely a Muse-nek harmadik füzetében jelent meg, megérzik még Lebrun-Pindare és Jean-Baptiste Rousseau-nak emléke. Az ötödik füzetben jelenik meg Vigny Doloridá-ja, ám Delille se tudott volna ennél különb négy sort kieszelni annak a gondolatnak kifejezésére, hogy Dolorida egyingben van:
Dolorida n'a plus que ce voile incertain,
Le premier que revęt le pudique matin
Et le dernier rempart que, dans la mit folatre
L'amour ose enlever d'une maine idolatre...
Hiszen kétségtelen, minden nagy irodalmi iskoláról ki tudnók mutatni, hogy épp oly zavaros volt elején, épp oly bujkáló, mint a romanticizmus. Eleivel mindig némi bizonytalanságot venni észre az eszmékben, némi kevertséget az emberekben. Ahhoz, hogy a csoport valósággal összeforradjon, hogy doktrínái szilárdan megállapodjanak, idő kell, azután főként polémia és harc. Csakhogy ebben az esetben a bizonytalanságnak az a főoka, hogy ez az iskola inkább erkölcsi és vallási gondolatok alapján alakult meg, semmint irodalmi formulák alapján. Vagy helyesebben: az irodalmi formulák még elmosódottak akkor, amidőn az erkölcsi és vallási doktrína már kialakult. Baour-Lormain és Hugo, Ancelot és Vigny között csupán annyi a közösség, hogy egyaránt királypártiak és buzgó katolikusok. Minekelőtte együtt dolgoztak volna a Muse Française-ben, már találkoztak volt a Société des Bonnes Lettres-ben, amely fiókja a Bac-utcabeli Kongregációnak. A romanticizmus egész elejével lényegében a keresztény idealizmusnak visszahatása Voltaire-rel, d'Holbach-kal, Destut de Tracy-val, a szkeptikusokkal, a materialistákkal, az ideológusokkal és az ateistákkal szemben. Nem a tizenhetedik, hanem a tizennyolcadik század egy része ellen irányul. A romantikusok nem a nagy klasszikai formákat támadják meg, hanem a szabados elbeszéléseket, az enyelgő költeményeket, a gáláns költői leveleket, azokat a meséket és regényeket, amik egy hitetlen századot mulattattak. Az empire korának költészetbeli fogyatékosságát a hitnek megcsökkenésével magyarázzák. A monarchia és a vallás restaurációja jogosítja fel őket arra, hogy a költészet megújhodását megjövendöljék. "Egy komoly és szelíd, emlékekkel és reményekkel teli nemzedék támad mindenfelől, írja Hugo; visszaköveteli jövőjét az elmúlt századnak állítólagos filozófusaitól, akik legszívesebben megismételtetnék vele a múltjukat... Ez a nemzedék létének alapját nem szakadékok fölött, nem az ateizmuson és az anarchián akarja megvetni; irtózik attól a holt örökségtől, amivel a forradalom üldözi; és visszatér a valláshoz, mivel az ifjúság örömest le nem mond az életről..."
A legérdekesebb tanúsága ennek a lelkiállapotnak valószínűleg az az ismertetés, amellyel a Muse Française Lamartine Nouvelles Méditations-járól beszámol - a Meditációk első sorozata 1820-ban jelent meg. A cikket bizonyos Durangel írta, aki elégedetlen lévén egyébiránt jóhangzású nevével, szívesebben élt a Holmondurant névvel; a cikk, lehetetlen elvitatni, meglehetősen szigorú. Úgy is volt, hogy Lamartine, aki "nem akarta többé kitenni magát az egyformaság és az egyhangúság szemrehányásának, profán tárgyakhoz merészkedett nyúlni; ennek a gyűjteménynek némely darabján nem érzik egy ugyanazon vallásos inspirációnak a jellege" , és ez az, amit a Muse Française, sajnálkozva bár, de megróni kénytelen. A Muse Française, amely annyit elnéz a Campenonoknak s az Arnault-knak, könyörtelen Lamartine vallásbeli megfogyatkozása iránt. Soumet, Baour-Lormain-nek egy Tasso-fordításáról írván, a hőskölteménynek egész elméletét építi föl a vallásos érzés alapjára, a vallásos érzésére, amely a régieknél a csodálatosnak, a moderneknél az isteninek érzése. Ugyanez a Soumet hosszú ditirambust ír a Soirées de Saint-Pétersbourg-ról és valósággal a magáévá teszi benne Joseph de Maistre teokratikus metafizikáját. Deschamps egyik krónikája azt akarja bizonyítani, hogy csupán a papok tudják kellőképpen nevelni az ifjúságot, mert egyházi szabályzatnak vannak alávetve és mert az időszakos érdekektől mentesek; egy másik krónikája azt bizonygatja, hogy a keresztény morál fogja megvalósítani az igazi egyenlőséget, mert rábeszéli az embereket arra, hogy beérjék a sorsukkal. Egy bravúros nagy cikkben, amely ha nem is egész terjedelmében, megjelent a Littérature et Philosophie Męlęes című gyűjteményben is, Hugo Lammenais-ből vett idézetekkel esik neki az ateizmusnak.
Semmi kétség: ezek az első romantikusok az ellenforradalmat képviselik, pedig szinte tudtuk nélkül, rajtuk fekszik és eltölti őket a forradalom emléke. A forradalomról csak azért beszélnek, hogy utálatukat fejezzék ki a következményei és hatása iránt; de örökké róla beszélnek. Akinek tetszik, joga van megvetnie a voltairiánus XVIII. századot, ám a forradalmi mozgalomban sokkalta több volt a hév, a szenvedély, a hősiesség, semhogy rá ne szolgálna legalábbis a gyűlöletre. Márpedig a fiatalemberek gyűlölete mindig meglehetősen közel jár a szeretetükhöz, amennyiben az egyik indulat csaknem annyira foglalkoztatja őket, mint a másik. Így azután az átkaik komolyságában néha valami megállapodásszerű, valami önkéntesség érzik. Még határozatlanul, de állandóan érzik, hogy a rendkívüli események ilyen folyamatának az emberi energia általános növekedése kellett, hogy megfeleljen, és azt állítják magukról, hogy ők ennek a megnagyobbodott emberségnek a költői. Megértették, hogy a forradalom válságából akarva, nem akarva egy új társadalom bontakozott ki, és minthogy a művészet "a társadalom kifejezése", ezeknek az új társadalmi alakulásoknak új irodalmi formák kitalálásával kell járniuk. Már a beköszöntőjében s attól fogva végig ezt a lényeges elvet vallja a Muse Française. És valóban, jóllehet azok a fiatalemberek védekeznek még az ellen a föltevés ellen, hogy oly elhatározottan újítók volnának; jóllehet azt hangoztatják, hogy az előző évszázad tagadó filozófiájának kivételével a klasszikus művészetnek és társadalomnak egész örökségét visszakövetelik, hogyan ne tudnák ők, hogy költői programjuk a művészetnek teljes megújítását jelenti? Valósággal úgy van, hogy azok a külső formák, amiknek meghonosítását tervezik s amelyeket inkább meghatároznak, semmint megvalósítanak, egész irodalmi múltunktól idegenek. Soha Chateaubriand előtt meg nem fogamzott Franciaországban és soha Lamartine előtt nem is ismert Franciaország olyan költeményt, amely "elbájoló" lett volna, olyan dalt, amely a léleknek rajongását, lelkesedését, lírai törekvését fejezte volna ki.
Ezért azután akármilyen óvatosak is a formulájuk és a kritikájuk, nem sikerül követeléseiknek forradalmi színezetét eltakarniuk. És íme egyéb újszerűségek: az elmúlt századok során egész Európának irodalma francia volt; a romantikusok azt akarják, hogy ezután a francia irodalom európai legyen. Belé akarják vinni a művészetbe a történelem szolgáltatta jelenetek és típusok egész változatosságát, mégpedig nem csupán a nemzeti történelemét, hanem az egyetemes történetét is. Egyben hagyományhoz ragaszkodók és kozmopoliták. Meg vannak győződve róla, "hogy az irodalomban a szűkkeblű hazafiasság a barbárság maradványa". De ugyanakkor vissza akarják szorítani a költészetet a hit és a népies művészet eleven forrásáig. Ettől a pillanattól fogva a romanticizmus fölidézi a folklóret, a gót művészetet, a középkornak névtelen nagy hőskölteményeit. A krónikákban új festői elemet keres, új környezeteket, tárgyakat s ebben a sugallója és a mestere Walter Scott. Victor Hugo-nak a Muse Française-ben megjelent első cikke Quentin Durwar-dal foglalkozik, és helyesen jegyzi meg Marsan, hogy már ebben megvan csírájában a Cromwell egész előszava.
*
Aligha szükséges kifejteni, hogy a "couleur locale" kezelése, a tárgyaknak, a részleteknek, a történelmi személyiségeknek keresése, válogatása nem múlja divatját valamíg a romanticizmusnak vége nem lesz. Meg nem érthetni a romanticizmus keletkezését az ízlésnek s a történeti módszereknek megújhodása nélkül, amelyet Walter Scott-nak
Ebben a tekintetben tehát a romantikus iskola esztétikája fejlődésének során nem módosul majd lényegesebben. De mivé lesznek majdan a legitimista és teokratikus témák, amelyeket olyan magában bízó kenetességgel fejt ki 1823-ban a Muse Française? Ellenforradalom a politikában vagy az erkölcs kérdéseiben, forradalom a művészetben; népies ösztön és arisztokrata dogma, ez az ellentmondás eleitől fogva szembetűnő, nyilvánvaló volt, maguk a kortársak is rámutattak. Latouche, Chénier kiadója, a Muse Française-nak ellenében megindította a Mercure-t, amely romantikus volt az irodalom és szabadelvű a politika kérdéseiben; s viselkedését logikusnak vallotta. Úgy is volt. 1823-ban csak ez a Mercure viselkedett logikusan. Az ultra újságok s a szalonok hadat viseltek a költészet forradalmának érdekében; a szabadelvű és bonapartista újságok ragaszkodtak Görögország és Róma emlékeihez s védelmére keltek a konzervatív művészetnek.
Nincsen abban semmi csodálni való, hogy az állapotoknak ez a zavarossága megtévesztette az egykorúakat, hiszen még ma is megzavarja a történetírókat és kritikusokat. A romanticizmusnak legfrissebb kritikusai sem tudnak megnyugodni abban, hogy ennyire összekeveredett volna eleitől fogva két ellenkező áramlat; Catulle Mendčsre és Pierre Lasserre-re gondolok. Mendčs az ő emlékezetes Jelentés-ében, melyet a francia költészet mozgalmáról írt, közvetlen leszármazási viszonyt igyekszik megállapítani a forradalom és a romanticizmus között. Pierre Lasserre ugyanezt a tételt fejtegette és támogatta egy egész könyvön végig, amely úgy vélem, a szónak mindenféle értelme szerint hiú egy munka, de amelynek szándéka jellemző, már tudniillik annyiban, hogy Lasserre előkelő tagja az Action Française-nek és hogy amit megírt, azzal Maurras, Lemaitre, Bourget gondolatait fejezi ki, vagy előzi meg. Mendčs azt akarja kimutatni, hogy a romanticizmus volt az az első és egyetlen költői iskola, amelyben a francia géniusz meglelte csonkítatlan kifejezését; Lasserre a romanticizmusban minden forradalmi szofizmának, az ő ízlése szerint meglehetősen otromba illusztrálását látja. Látni való, hogy a költő és a kritikus vélemény dolgában éppen annyira különbözik egymástól, mint tehetség dolgában. De egyik is, másik is az erőknek valami szabályos eltolódását, mintegy a hatalomnak közvetlen áthelyeződését teszi föl a forradalom és a romanticizmus között, márpedig a tények, vagy legalábbis a tényeknek egy kategóriája ellentmond nekik ebben. Egy másik, tájékozottabb Lasserre holnap talán ugyanazt a munkát kísérli majd meg Hugo-ra nézve, amelyet Balzacra és Comte-ra nézve is megkísérelni láttunk és mint a csonkítatlan nacionalizmus anticipált kifejezését, magának követeli majd a romanticizmust. Ennek a feltevésnek is ellene szegülnek a tények, vagy legalább is a tényeknek egy kategóriája. Színt kell vallani velük szemben: mindezek az egyszerűségre törekvő, ha szabad mondanom, monista magyarázatok elégtelenek; a romanticizmus ennél bonyolultabb valami.
Bizonyos, hogy a romantikus mozgalom megérthetetlen volna a polgári forradalom nélkül, de sőt annak a katonai hőskölteménynek híján is, amely megelőzte. A forradalom megmagyarázza azt, ami túlságos, ami szertelen volt a romantikus költészetben. A császárság végső katasztrófái, a restauráció első éveinek elnyomása után mintegy az élethez való visszatérés, mintegy a sokáig visszaszorított erőknek kiszabadulása következett. Nagy tettek híján, nagy műveket akartak alkotni az emberek; az elmének legtágabb körű foglalkoztatására törekedtek. Az irodalmi életet a hódítás vágya fogta el, harci szag csapta meg. Mi egyébért tetszettek volna tisztelnivalóbbnak a metrika régi alakzatai, a tragédia szabályai, a klasszikusoknak szókészlete és képei, mint azok az évszázados intézmények, amiket a forradalom megdöntött? A romantikusok szabadságot követeltek a művészet számára; minden témát és minden szót fölélesztettek és Victor Hugo igazat mondott utóbb, amikor azzal dicsekedett, hogy vörös sapkát húzott a régi szótárra. De nem kevésbé bizonyos, hogy ennek a felszabadult művészetnek kezdetekor az első romantikusoknak felszabadult gondolatai vallásos, ultra-rojalista tehát ellenforradalmi tárgyakhoz alkalmazkodtak. 1805-től egész 1820-ig a francia társadalomnak leggazdagabb, legműveltebb és a művészet iránt legfogékonyabb részét visszahódította a kereszténység. A tizennyolcadik század hitetlenségét, amely csaknem egyetemes és negációjában teljesen biztos volt, szinte misztikus rajongás váltotta föl. Franciaország egészen megújhodott hitbeli gyöngédséggel, az újra megtértek üdeségével adta meg magát a kereszténységnek. Ez a változás, kétségtelen, Chateaubriand tevékenységének és a Génie du Christianisme csudás sikerének volt javarészt köszönhető. Ám a Génie du Christianisme nem keltette volna föl ezt a megkapó és ragadós megindulást, ha nem titkos, zavaros érzéseit fejezte volna ki a társadalom egy egész osztályának. A költői érzelmességnek felébredése Franciaországban tehát a vallási reneszánsznak egy nemével függött össze. Az első romantikusok olyan társadalomban születtek, vagy serdültek föl, amelyet a vallás visszahódított. Tudjuk, hogyan nevelkedtek Lamartine, Hugo, Vigny; tudjuk, hogy mind a hárman szerették Lammenais-t és hogy ennek a férfiúnak szinte mágneses hatása elől nem volt menekülés. Az ilyen bélyeg soha el nem mosódhatott. Lamartine-t, Hugo-t, Vigny-t átjárta a biblia hatása. A bibliai képből fejlődik a romantikus kép és a biblia hatása az egyetlen áramlat, amely végig megérzik Hugo költői működésében, az Ódák-tól kezdve a Századok legendái-ig.
Bizonyos értelemben elmondhatni, hogy a vallásos érzésnek ez a megújhodása a forradalomnak is következése volt, minthogy az a sok gyász, szerencsétlenség és rom volt a sugallója, aminek borzalmával a forradalom telítette meg a társadalom bizonyos osztályait. De ha a forradalomból indult is ki, ellene való visszahatásból tette: íme milyen messze vagyunk attól az egyszerű ekvivalenciabeli összefüggéstől, amelyet Catulle Mendes nyomán Pierre Lasserre feltételez. A romanticizmus nem lehetett egyszerű folytatása, közvetlen felbuzogása a forradalmi energiának, mert hisz amikor a romanticizmus megkezdődik, a reakció áll közötte és a forradalom alkotásai között, vagyis inkább a megrázkódás, amit a francia érzelmesség a forradalom következtében, fordított értelemben, elszenvedett. Így azután a forradalom a romantikusokra hagyta közvetlen örökösödés útján az elme ambícióját, a kritikai vakmerőséget, a kényszerrel és a szabályokkal szemben való türelmetlenséget. Egyben ellenkező irányú visszahatásként fölszította bennük a titokzatosnak szeretetét, az érzelgős áradozásnak kedvelését, az ájtatos és nemes megindulásoknak azt az összességét, amelyet akkoriban az ideál felé törekvésnek neveztek.
Az érzelmeknek e két rendje között, kétségtelen, belső ellentmondás volt, csakhogy éppen ez az ellentmondás a lényege a romanticizmusnak, vagy helyesebben: a romantikus lírizmus csak akkor lépett föl, amikor tudatára jutott ennek az ellentmondásnak. Ebből származott mélysége, patetikusan emberi volta, újszerűsége. Ennek a belső ellentmondásnak hatásaképpen a vallásos érzelem csakhamar kivetkőzött a pozitív hitnek formájából. A vallási és erkölcsi problémák ezután is foglalkoztatták a romantikusok elméjét, csakhogy igazán problémák módjára foglalkoztatták. Már most mindenféle líraiságnak az a szenvedélyes nyugtalanság a forrása, mely a lelket azoknak a kérdéseknek előtte fogja el, amik alapjában véve érdeklik az emberi sorsot. A XVIII. században nem volt ismeretes a líraiság, mert a vallástalanság nem lírai; abban, hogy valaki egyszerűen hitetlennek jelenti ki magát, semmi lírai sincsen. A XVII. században sem volt ismeretes a líraiság, mivel a jól kormányzott, el nem vitatott hit, amelyet a priori fogadtak el az életnek szükséges föltételeként, sem líraibb a vallástalanságnál. Csupán Pascal megy kivételszámba, mindjárt kiderül majd, hogy miért. Ha a XIX. századot Benjamin Constant vagy Stendhal alakította volna meg, akikben ha a vallásos nyugtalanságot kivesszük, a romanticizmusnak minden kelléke megvolt, a XIX. század nem lett volna lírai. A nyugtalanság az, ami lírai, az elme gyötrődése, a belső vágyakozás, amelyet semmiféle dogma, semmiféle írott megoldás ki nem elégít.
*
Ha némi látszólagos egységességet akarunk belevinni a nagy romantikusoknak élete történetébe, óvakodjunk attól, hogy elhanyagoljuk kezdő korukbeli vallásos buzgóságukat. Annyi volna ez, mint lényeges elemeinek egyikétől fosztani meg a romantikusok lelkiismeretbeli válságát, összeütközését. Pozitív hitből kellett elindulni, hogy ahhoz a dogmátlan hithez, ahhoz a táplálék nélkül szűkölködő idealizmushoz juthassunk el, amelyet az új líraiságnak kellett kifejeznie. "Az erkölcs nagy stílusa, a végtelen követeléseknek félelmetessége és fenségessége, az egész romanticizmus és az erkölcsi talányok fensége"... mondta utóbb Nietzsche. És, kétségtelen, a léleknek ez a válsága nem volt egészen új jelenség. Már a romantikusok előtt ott volt Werther, Obermann, René. A "század betegsége" megelőzte a romanticizmust. Csakhogy ezúttal nem fáradt és kiábrándult ifjúságunk üres szomorúságáról volt szó, hanem egy tüzes, eleven, cselekvéstől lelkes ifjúságnak egészséges szomorúságáról. Az erkölcsi nyugtalanságnak ez a kitörése megerősítette, élettel töltötte el, nem hogy elernyesztette és elaltatta volna. Chateaubriand és Hugo között a forradalom vonult el, amely megifjította, megújította a nemzeti energiát és egész alkotó erejével elöntötte azt az új nemzedéket, amelyet megzavart.
Könnyű megérteni ezt a zavart. A forradalom, amely befejezetlenül ért véget, amelyet fejlődésének közepe útján állítottak meg, amelynek eredményeit nagyobbrészt megsemmisítették, az egész társadalmat a bizonytalanságnak és visszavonásnak állapotában hagyta. A növekvő nemzedéket, amikor először tárult föl előtte az élet, a semminek, az ürességnek szenzációja fogta el és zavara a félelemhez volt hasonló. Az emberek nem tudták felfogni akkoriban, hogy a forradalmak munkája soha első csapásra be nem fejeződik és hogy csak az ellenkező irányú rezgések során állandósul és szilárdul meg. Ahhoz, hogy a romantikusok a forradalom fölött ítélkezhessenek, hogy küzdhessenek ellene, hogy gyűlölhessék, éppen azzal a szabadsággal, azzal az elmebeli tevékenységgel volt szükséges élniük, amelyet a forradalomnak köszönhettek. Csak utóbb és fokozatosan állt helyre a romantikusokban gondolkozásuk egyensúlya. Erkölcsi nyugtalanságuk egyre idegenebb lett minden hittől. Végül Hugo tisztára szubjektív vallásává, Vigny kiábrándult keserűségévé s később Lecomte de Lisle káromlásává fejlődött. Az élet fejlődtével így sorakoztak egységbe az ellentétes elemek. Utóbb, 1830. után a romantikusok tudatára jutottak annak, hogy a forradalom nyomán támadt rendetlenség nem csupán erkölcsi, hanem társadalmi és politikai természetű is. Az iskolának valamennyi nagy költője, még Vigny is, politikussá lett a cselekvés, vagy a gondolat útján. És a politikai cselekvés, vagy elmélkedés útján csatlakoztak azután véglegesen ahhoz a forradalomhoz, amelytől rémüldöztek volt ifjú korukban. Közben számos hajdani bajtársukat elhagyogatták, el azokat, akik kiváltak közülük, vagy ellenségek lettek, elhagyták Soumet-t, el Guiraud-t, akik keresztények voltak, de nem romantikusok, el a Rességuer-ket, a Saint-Valry-kat és Lamartine-nak minden nemes barátját, akik romantikusok voltak, de akik jó rojalistáknak és jó keresztényeknek akartak megmaradni, sőt elhanyagolták az alapjában véve voltairiánus és pozitivus romantikusokat is, akiket az egyetemes és kissé bizonytalan problémák előtt való megállapodás hamar elfárasztott, például Sainte-Beuve-öt és Musset-t.
A romanticizmus tehát végre, az ellentmondások összeegyeztetésével, magába olvasztotta a forradalmi akciót és az ellenforradalmi reakciót. És ezért van az, hogy a romantikus mozgalom nem szorítkozott Franciaországra. Mennél előbbre jut munkájában a történetírás, annál inkább meggyőződünk róla, hogy a francia forradalom európai jelenség volt. A császárság bukása után nem csupán Franciaországban lettek az arisztokraták megint kegyesekké s a kormányok konzervatívokká, és ha a királyság Franciaországban a régi állapotnak helyreállítása volt, Metternich és a szent-szövetség viszont Európa számára ment a réginek visszaállításaszámba. Nemcsak Franciaországnak, hanem egész Európának társadalma össze-vissza volt zavarva és szétszórt romokkal ellepve a század elején. Azokra a nemzetekre nézve, amelyek a civilizációnak körülbelül azonos fokán voltak, ugyanazon okozatoknak kellett származniok ugyanazon okokból. A romanticizmus tehát, amely e két ellentétes áramból ugyanúgy született meg, mint ahogy a szikra szökik ki az ellentétes elektromosságok érintkezéséből, rövid időközökben feltűnt Angliában, Németországban, még Oroszországban is. Tudom, hogy Mendčs ehhez hozzá nem járulna, és hogy kizárólagos tulajdonjogot követel a francia romanticizmus számára, mindazonáltal a romanticizmus európai tény, és ez az, amit már a Muse Française munkatársai is tisztán láttak. Sőt ha a történetbúvár módján követni akarnánk az eszmék és művek összefüggését, azt kellene mondanunk, hogy nem is Franciaországban kezdődött a romanticizmus.
A Muse-nek e tény miatt néhány kemény polémiát kellett megvívnia. Latouche Mercure-je a szemére veti, hogy "egy germán Baálnak oltárain" áldoz, és tudjuk, hogy Stendhal világéletében gúnyolta az anglomániát, amely a képviselői rendszerrel meghonosodott Franciaországban. Igaz mindazonáltal annyi, hogy a romanticizmust, amely lappangva és virtuálisan megvolt Franciaországban, mintegy fölébresztette a külföldi irodalmaknak hirtelen betörése. Az imént idéztem abból a cikkből, amelyet Hugo Walter Scottról írt. De Lamartine-t sem lehet megmagyarázni 1823-ban Byron és Osszián nélkül. Meglehet, hogy az idegen irodalmak hatása még tevékenyebb volt 1830-tól egész 1835-ig. Vagy talán mennél inkább a szabadelvű eszmék felé tartott a konzervatív eszmék felől a francia romanticizmus, annál inkább megegyezett a külföldi romanticizmussal, amely eleitől fogva szabadelvű volt.
1830. májusában, néhány héttel a Hernani bemutatója előtt Maurice Guérin, aki nevelésénél fogva klasszikus volt - mint valamennyi romantikus - ízlése szerint pedig romantikus, ezt írta húgának, Eugenie-nek: "Jó régen kérsz hírt az olvasmányaimról: Byron és a jámbor Walter Scott foglalkoztatott leginkább. Nem mondok semmit erről a két emberről, a nevük mindent megmond. Ez idő szerint Goethe Faust-ját olvasom. Mme de Stael bizonyára fogalmat adott neked erről a műről. Istenem, ha elolvasnád! Azt hihetné az ember, hogy valami angyal írta az ördög tollbamondására." Íme a romanticizmus stílusa és a romantikusok lelkiállapota... Pedig Maurice de Guérin másrészt bőven szolgálhatott volna szimbólumokkal az egész nemzedéke számára. Vallásos és magános nevelésben volt része; néhány évig Bretagne-ban élt magánosan a misztikus telepen, melyet a csodálatra méltó Lammenais igazgatott. De a népszerű áramlat, amely később mesterét is elragadta, csakhamar hatalmába kerítette őt; visszament az emberek közé. Megoszlottnak érezte magát a keresztény ortodoxia és a lírai panteizmus egy faja, a forradalmi újítás heve és a hagyomány tisztelete, a história folytonosságának megértése között. Goethe-t olvasta, Byront és a jámbor Walter Scott-ot.
[
[*]