Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 15. szám
Szívemnek ősi erdejét
Magas kerítés védte eddig.
Lerontom. Ó, hiszem, hiszem:
Akad még tán kiváncsi szem,
Lesőn, vajh mit lát bent elébb:
Közönségest, vagy... földfelettit?
Hát nem. Színes, tüzes reményt
Kiváncsiság sose is élessz.
Benézni, ó minek? Ne tedd.
Üres, üres a rengeteg.
Falát ledöntém az imént,
S bent? Minden ember szíve véres.
Ó volt, ó volt, hogy egykoron
Zúgó viharszél járta által
S rátámadt szörnyű tengerár,
Hogy azt hivém: most! most megáll.
De ma? Kitisztult ég s orom,
S én lenn a völgyben szürke bárddal.
Egy szürke bárd. Sok barna fa.
Sok sárga lomb. És sok, sok emlék.
Pirosló lánggal ó regélj
Pattogva fám, ha jő a tél,
Ha jő a tél ezüst hava:
S én ázva-fázva elpihennék.
Most csönd. S szivemnek erdején
Hány számüzöttem, hány halottam!
Kigyóraj, tigrishad helyett
Kiholt vadon, mi rámmered.
S ezer vad indulat helyén:
Csitt, Csitt! Egy szív ver elhagyottan.
S tanúl. Tanulja gyászdalát.
Csak ránca már, mi kínja hajdan,
Jövőt sirat és multot ás.
Zenét hozzá bősz tombolás
Emlékké foszló jajja ád
Egy tompa, elfuló sóhajban.
A mult sohajja... Ó, de nem.
Tünődni mért letűnt világon?
Gyúlölni mért? Szerettelek.
A szél sóhajtott... ég veled.
Ó, hogy az én bús szellemem,
Szelid, jó szellemem megáldjon!