Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 15. szám
Mi az irodalmi halhatatlanság mértéke? Száz év, ötszáz év, ezer esztendő? Van-e írott munka - az evangéliumon kívül - amely ezer év óta állandóan szeretett, a maga könyvéletét elalvások és ájulások nélkül élő birtoka az emberiségnek? És az olvasottságnak és a megértettségnek milyen köre az, amely halhatatlanságot jelent? A német parasztnak fogalma sincs Goethe-ről, Shakespeare is aludt kétszáz évig; Rómában ezer esztendeig csak mészégetésre használták az antik márványokat. És - a könyveknek megvan az ő sorsuk - hány könyv van, amely előttünk bágyad, előttünk halványodik, előttünk ájul el; tegnap még biztosak voltunk benne, hogy átéli a századokat, és ma aggódva kérdezzük: nem merül-e el húsz év múlva a meghaló könyvek szürke papírtengerébe? Nem a könyv változik. Bennünk van a változás; de ha ilyen gyorsan változunk, hogyan szabad akkor dobálózni a halhatatlanság szavával, és milyen vakmerőség feltételezni, hogy ennek a csodálatos gyorsasággal átalakuló világnak új lelkű új embere majd gyönyörűséget talál abban, ami nekünk tetszik, hogy nem mosolyog azon, ami minket megrázott.
Az irodalom és a kritika kis zugaiból, ahol többnyire epés tanár-pókok szőtték a maguk kis pókhálóit vagy ahol idealista költő-legyek zümmögték hazafias énekeiket, ahol a makacs kis agyvelő és az örök szépnek irodalomtörténetén táplált szeretete egy percig sem békült ki azzal, hogy Ibsen király lett a literatúrában, ezekből a sötét kis zugokból diadalmas percegés tör ki mostanában. Az ibsenizmusnak vége, a ködös északiság megbukott, a közönség visszatér az igazi költészethez - pókék boldogak, mert kivárták, míg igazuk lett.
Igazuk lett?... Talán nem olyan egészen, mint ahogy ujjongják. De az ember érezné a maga hangján az őszinteség hiányát, ha rájuk akarna kiáltani, hogy hazudnak. Ők pókok és legyek, de van valami igazság abban, amit mondanak. Az nem jelentene sokat, hogy a közönség kezd fanyarul és fáradtan elfordulni Ibsentől, különösen Németországban, amely pedig az ő igazi költői hazája volt. De azok, akik számára Ibsen próféta volt, egy nagy eleven forrás volt, egy új világ volt, azok is aggódva állnak meg vele szemben, és nem érzik, vagy csak alig érzik, hogy a nagyszerű és évszázadoknak szánt oeuvre-ben még élet lüktet. Ami tegnap oly sok volt, az ma kevés. Ami tegnap majdnem minden volt, az ma bosszúságot és kielégítetlenséget ébreszt. Hiszen nagyszerű az egész; de nem elég; még kellene valami; valami hiányzik...
Ez talán csak futó elfáradás. Holnap jön talán az új ember; ha itt lesz és megszűnik az a fárasztó és idegeket kínzó keresés, amellyel most a színpadot bámuljuk, akkor talán - akkor valószínűleg - újra az a szirt lesz, újra az a nagy és felséges hegy lesz Ibsen, akinek tegnap néztük. Ez az ingadozás, ez az elfáradás, ez a meghökkenés arra jó, hogy írócskák, akik a halhatatlanság számára pózolnak, mert egy sikerecske borán becsíptek és akik nem is tudnak másképpen írni, mint görcsös füleléssel a levegőbe, hátha ők is hallják azt a szárnysuhogást a fejük fölött, amelyről Heine beszél valahol, hogy ezek az írócskák magukba szálljanak... És arra, hogy mohón nyújtsuk ki a kezünket az olyan könyv után, amely a kételkedésnek és az aggódásnak ebben az idejében egyenesen egy egész világfelfogás, egy külön politikai, történelmi, filozófiai irány, szinte az egész jövendő nevében akar Ibsennel számot vetni.
A könyv címe: Henrik Ibsen. A szerzője: G. Plehanov; nagyrabecsült név a szocialista irodalomban, az orosz szociáldemokrácia egyik szellemi vezére. A könyv - negyven oldalas füzet - a Neue Zeit melléklete gyanánt jelent meg, a Neue Zeit pedig a német szocializmusnak előkelő és tudós és hivatalos karakterű folyóirata. Mindez együtt tehát egy érdekes és izgató ígéret: meg fogjuk kapni a szocializmus ítéletét Ibsenről.
A szociáldemokráciának általában olyan igaza van, hogy az ember mindig csodálkozik: értelmes emberek hogyan lehetnek - legalább meggyőződésben, legalább belül, legalább pro foro interno - mások mint szocialisták. A publicisztikában - legalább egy elfogulatlan néző előtt - mindig a szocialista sajtónak van igaza. A történelmi materializmus fegyvertára, amelyet a polgári sajtó kénytelen teljesen átengedni a szocializmusnak, olyan gazdag, olyan edzett acélú, olyan ellenállhatatlan erejű, hogy a csapásaitól forgácsokká repülnek szét a hízott vagy elegáns frázisok, amelyek vele szembe akarnak szállani. Csak a szocialista publicisztika tud a dolgoknak egy tudományos értékű reliefet adni, csak a szocialista publicisztika tudja a dolgokat nagy történelmi perspektívába beállítani. Csak a szocialista publicisztikának vannak szempontjai.
Most íme jön ez a publicisztika, jön az egész politikai filozófiai és gazdasági irány, jön a történelmi materializmus egész fegyvertára, jönnek a szocializmus biztos és mindig beváló szempontjai és ítéletet készülnek mondani Ibsenről. Ítéletet, amely egyrészről leszámol a múlttal, megmondja: mi miért történt, amely másrészről egy megbízható értékmérőn méri meg egy nagy írómunkásság értékét; ezt teszi mindig a szociáldemokrata publicisztika.
A dolog elég aggasztóan kezdődik. Ibsen - mondja Plehanov - az emberi szellem lázadását prédikálta; ő maga sem tudta azonban, hová vigyen bennünket ez a lázadás; a beszéde ezért ködössé válik; a műveibe egy absztrakt, egy sematikus elem vonul be. (Az ember aggódva olvassa ezt. Mi derül itt ki? Nem érjük-e meg, hogy egy kíméletlen és biztos kezű tudományos vizsgálódás meggyőz bennünket róla, hogy amit lendülőnek és nagyszerűnek tartottunk, az lapos és alacsony?)
Ibsen tehát maga sem tudja... Példa rá Brand. Brand a hitvány kompromisszumok ellen mennydörög, de nem mondja meg, mi hát ennek a lázadásnak a célja. Az Ibsen erkölcsi törvénye éppen olyan üres, mint a Kanté: egy puszta formula. Mire való volt például A társadalom támaszaiban az egész nagy felfordulás? Hogy Bernick konzul egy lapos vallomást mondjon el és Hessel kisasszony néhány minden világosság nélkül szűkölködő szót rebegjen szabadságról és igazságról, amelyek a társadalom igazi támaszai? Mi a tartalma ennek a szabadságnak és igazságnak?... Azután itt van A népgyűlölő. Itt van ez a jó Stockmann doktor. Mennyire tetszik az anarchistáknak az ő nagy kitörése!... És micsoda értelmetlenségeket beszél össze ez a jó doktor!... Hát nem látja ez az ember, hogy ha igaza volna is a kompakt majoritás ellen való kifakadásában, a bajok igazi oka nem a többség, hanem a többség elmaradottsága?... De mi okozza ezt viszont? A gazdaságilag erős kisebbségtől való függés!...
Így megy ez tíz oldalon át. Plehanov kioktatja Stockmann doktort, leveregeti a vállát, kicsit csúfolódik rajta, megmagyarázza neki, mi a kapitalizmus. Néha kicsit epés a tónusa, ilyenkor a vidéki újságpolémiák hangján beszél; azután nyugodt és felsőbbséges, ez aztán az a hang, amelyen vidékre kiránduló szocialista barátaim szoktak egy-egy politikus kováccsal vagy csizmadiával beszélni, aki nem akar hinni a kollektivizmusban.
Az embernek itt már felnyílik a szeme. Plehanov nem a történelmi materializmus fegyvertárával akar esztétikai érték-megállapításokat végezni, hanem a szocialista politika szigorúan ellenőrző hangján kérdezi meg Ibsentől: tudja-e, hogy a termelő eszközök államosítása a cél, és egy osztályok nélkül való társadalom: a jövő. Ezért tartalmatlan neki a Brand felhívása. Ezért kívánja Hessel kisasszonytól, hogy a szabadságról és az igazságról mondjon még egy pár magyarázó szót, lehetőleg az erfurti vagy a lipcsei program értelmében. Ezért veszi rossz néven Stockmanntól, hogy nem ismeri a kommunista kiáltványt és ezért tanítja ki, amint következik:
"A kapitalista társadalomban az egyik sarkon gazdagság halmozódik fel, a másik sarkon szegénység, a szegénységgel együtt azonban forradalmi elégedetlenség és a szabadulás feltételeinek a megismerése. A naiv Stockmann doktornak minderről azonban halvány sejtelme sincs."
Mintha azt mondaná: itt van a történelmi materializmus, a naiv Jézus Krisztusnak fogalma sem volt az egészről. Aki ennyi kicsinyességgel és ennyi szűkkeblűséggel, ennyi szatócs-korlátoltsággal és ennyi bugris-türelmetlenséggel vizsgál egy irodalmi munkát, igazán nem érdemli meg, hogy a világ legérdekesebb és legszebb forradalmi pártjának - az orosz szociáldemokráciának - legyen egyik vezetője. Ez az ember úgy beszél Stockmannal, mintha személyes ellensége volna. Ez az ember nemcsak azt nem tudja megérteni, hogy Stockmann egy óriási lelki forradalomnak a csodálatos hőse, hogy Stockmannak ott ahol áll és úgy ahogyan áll, kétségbevonhatatlanul és tökéletesen igaz van, hogy Stockmann az emberi nagyságnak - ott a maga nyomorúságos kis városában - egy világító példája. Nem tudja megérteni - pedig ezt félreérthetetlenül megmagyarázza a történelmi materializmus - hogy Stockmann ott, abban a környezetben, azok között a gazdasági erők között mássá nem fejlődhetett; nem tudja megérteni...
Eh, semmit sem tud megérteni. Néha mentegeti Ibsent: egy kispolgári társadalomban nőtt fel, ennek a problémáival volt elfoglalva, szegény Ibsen, nem tudott marxistává lenni... De a hosszú fejtegetések, a beható boncolások, az öt- és tízlapos magyarázgatások végén mégis komoran jelentkezik a kifogás: Ibsen ezt sem fejezte be szocialista szózattal, holott milyen helyénvaló lett volna itt egy csinos kifakadás a kapitalizmus ellen.
De nem igaz, hogy helyénvaló lett volna. Nem igaz, hogy ha szocialista az ember, akkor minden irodalmi mű végére szocialista vezércikkeket kell óhajtania. Az az absztrakt befejezés, az a szimbólummá válás, amelyet Plehanov nem tud Ibsennél megérteni és nem tud megbocsátani, az szocialista szemmel nézve, egyszerűen a praktikusság mértékével mérve is jó és az egyetlen jó: mert a vezércikk megfakulna, ostobává válna, nevetségessé lenne, az absztrakció és a szimbólum pedig örökké kerete marad egy forradalmi indulatnak, példája egy lázadásnak, mintája egy erkölcsi felkelésnek.
Az erkölcsi felkelés... ez az, amivel Plehanov nem tud kibékülni. Kevesli. Neki ez nem elég. Ő többet akart volna Ibsentől: hogy a morálja a politikába találjon utat. Itt persze fáradtan hallgat el az ember. Akinek a politikai forradalom - amely ma végre is újságcikkek írásából és népgyűlési beszédek tartásából áll - több mint az erkölcsi forradalom, azzal nehéz vitatkozni. Aki ilyeneket ír le
"Alaposan téved azonban Alvingné asszony - és vele együtt Ibsen - ha azt hiszi, hogy minden törvény üres és kártékony formaság. Egy olyan törvény például, amely a bérmunkának a tőke által való kizsákmányolását korlátozza, ugyancsak nem kártékony, hanem nagyon hasznos."
Aki tehát nem érti meg, hogy Alvingnénak azt kell mondania, amit mond, hogy amikor ezt mondja, ő nem gondolhat a szociális törvényhozásra, hogy az ő ügye most neki a legnagyobb ügy, aki végül Ibsent teszi felelőssé az Alvingné nyilatkozatáért és sörházi érvekkel cáfolja meg, az igazán teljesen elvesztette azt a jogát, hogy irodalmi kérdésekben a szavát komolyan vegyék.
De komolyan veszik ám. Ezer és százezer ember veszi komolyan. És ami esztétikai ítéletet a szociáldemokrata pártból hallunk, az mind veszedelmesen hasonlít az övéhez. - Itt, a munkásságban van az irodalom igazi jövője. Itt van a vetései számára egy óriási, buja termékenységű mező. Itt vannak a virágzásának az igazi feltételei. Irodalom és művészet számára itt alakul ki egy olyan közönség, amelyhez fogható eddig a világon nem volt, amely pártfogónak bőkezűbb lesz a Medicieknél és amely új szépségekre szomjasabb lesz tizedik Leónál; itt lenn, a proletariátusban készülnek a feltételei egy ragyogó reneszánsznak és a jövőnek ezt a közönségét, az irodalomnak ezt az eljövendő óriási ösztönzőjét, fogyasztóját és élvezőjét, ezt a millió fejű mecénást a lebornírtabb esztétikai nézetekkel traktálják, a legkorlátoltabb és a legművészietlenebb ítélkezést akarják rátukmálni; rá akarják erőszakolni, hogy ne a szíve szerint, hanem a pártprogram szerint élvezzen, hogy tartsa szépnek azt, ami nagyképű és unalmas és forduljon el attól, ami friss és érdekes, mert az első hűséges öszvér módjára szolgálja a párttaktikát és a második nem foglalkozik politikával. Plehanov Ibsen olvasását egy szempontból tudja csak ajánlani: aki a polgárság természetrajzának a megértéséhez nagyon becses adalékokat szolgáltat. Ez az egész? Ez az egész. A proletár olvasónak ne fogódjék el a szíve, mikor Stockmannt látja belerohanni a harcba, ne borzongjon meg a Kísérteteken, ne ámuljon el A társadalom támaszain, ne döbbenjen meg Nórán, ne szédüljön Solness-szel... Keressen adalékokat a kispolgári társadalomhoz. A Plehanov bölcsességének itt a vége.
Ő az Ibsen nagy hatását nem is tulajdonítja másnak, mint annak, hogy Európa úgynevezett gondolkozó körei, vagyis a régi forradalmi polgárság az arisztokráciához csatlakozott, fél a többségi elvtől és örül a majoritás ellen való hadjáratnak. Ez a magyarázat egyszerűen a történelmi materializmus szemüvegén nézve is keskeny, nevetséges, hiányos, könnyelmű, abszurd. Hogyan lehet a többség ellen való szellemi küzdelem az Ibsen nagy sikerének elegendő magyarázata, mikor a legtöbb darabjában ez a - különben még Plehanov szerint is félremagyarázott - harci jelszó egyáltalában hiányzik? Mi köze a Kísérteteknek a kompakt majoritáshoz? A Vadkacsának? Peer Gyntnek? Vagy, hogy a legszebbet mondjuk, Hedda Gablernek? Vagy, hogy a tompán búgó záróakkordot mondjuk, Rubeknek? Erre nem válaszol Plehanov. Ő általában csak négy darabot említ: Brandot, A társadalom támaszait, A népgyűlölőt és a Kísérteteket és ezekből - és néhány leveléből és beszédéből - akarja Ibsen írói képét megalkotni. Ez hamisítás. És nem beszél semmiről, ami Ibsenben szép és nagy, ami az élete munkájában külső és belső forradalom volt; ez vakság, vagy ügyetlenség, vagy értelmetlenség, vagy rosszakarat.
De - újra ide lyukad ki az ember - ez a Plehanov-könyv együtt jött a Neue Zeittal, úgy jelentkezett, mintha a szociáldemokrácia hivatalosan akarná a maga álláspontját Ibsennel szemben megállapítani. Igaz-e tehát, hogy a szociáldemokráciának egészen külön álláspontra van szüksége az irodalommal szemben? Igaz-e, hogy minden művészi munkát nemcsak a maga művészi törvényei szerint kell megvizsgálni, mielőtt elfogadja és élvezi az ember, ha szocialista, hanem külön szocialista szempontok szerint is.
Nem igaz. A szociáldemokrata publicisztikának egy tévedése, egy ifjúkori betegsége, amelyből lassanként kilábol, hogy a párthűség mértékét kell minden irodalmi munkára rárakni. Agitációnak valamikor jó volt; védekezésnek is jó volt az ellen, hogy a proletárgőgöt gyengítő, a forradalmi dacot bágyító szalonlocsogások, Ohnet-k, Beniczkynék ne jussanak munkáskezekbe. De ezeken az aggodalmakon már túl van a szocializmus. Nagyra nőtt és differenciálódik; nemcsak nem lehet lebélyegzett és jóváhagyott olvasmánnyal ellátni, hanem nem lehet meggátolni sem, hogy kifelé ne nyújtsa a kezét olvasmányért a szabad, a pártkereteken kívül élő irodalomba. Jobb tehát irodalmi hangon beszélni vele irodalomról. Másrészt: a szociáldemokráciának nem is lehet kívánatos - a követelése hihetetlen bornírtságra vall -, hogy Ibsen-drámák és más drámák mondjuk a marxizmus kérdéseivel foglalkozzanak. Hiszen a szocializmus nem az az evangéliumi egyszerűségű mozgalom már, amely volt. Hiszen ha írók úgy kezdenének a szocializmussal foglalkozni, mint ahogy Plehanov kívánja, akkor hamar megszületne a revizionista dráma, az ortodox regény, a szindikalista novella, nemcsak a művészet szenvedne, hanem a szocializmus is.
Az irodalom kívüle - felette, vagy mellette vagy alatta, nekem mindegy - kívüle van a pártnak, a politikának. Vétkes ostobaság, ha Plehanov folyton a politikát reklamálja Ibsentől, az írótól. Az irodalom csak egészen különös, nagy izzású korszakokban olvadhat össze a politikával, állhat a politika élére; mikor ennek a korszaknak vége, akkor az irodalomnak degradálnia kell önnönmagát, mert csak így élhet, mert csak így juthat el a maga külön életéhez. Csak így nyerheti meg azt a jelentőséget a különállásban, a gyönyörködtetésben, amit a vezérkedésben el kell veszíteni. A szociáldemokrácia már túl van azon, hogy az irodalomtól prófétaságot, prédikálást, agitációt kívánjon. A szociáldemokrácia nyugodtan ítélheti meg az irodalmat irodalmi szempontok szerint.
Nyugodtan annyival inkább, mert bebizonyosodott, hogy más szempontok szerint irodalmat és művészetet megítélni nem is lehet. A történelmi materializmus acélos fegyverzete politikában, filozófiában, etikában nagyszerűen bevált. Az irodalomban nem válhatott be. Az irodalomra alkalmazni, esztétikai ítéleteket a segítségével konstruálni tévedés volt. Az egész törekvésnek egy-két érdekes kísérletet köszönhetünk; de gazdasági viszonyokkal magyarázni a művészi megcsinálást, a hogyan-t és a miként-et, ami végre is a legfontosabb, nem lehet. A zsenit nem lehet egy világos formulára visszavezetni. Egy-két külsőséget megmagyaráz a környezet - ennyire, sőt ennél tovább Taine is elment már - a témákat is megérteti az író társadalmi és gazdasági helyzete, ennyiben a művészi munka csakugyan gazdasági viszonyok eredménye, de a megcsinálás, az alkotás, a technika, a művészet - ami a legfontosabb - az a zseni titka, az nem a környezeté, hanem az emberé; az ember pedig nem a maga korának a produktuma, hanem elmúlt koroké, évszázadoké és évezredeké. Leonardo da Vinci művészetét egy kitűnő magyar esztétikus és nagy tudású szocialista a korai reneszánsz gazdasági helyzetéből akarta világosan megmagyarázni, a magyarázat teljességéhez és világosságához azonban száz ősnek és száz ősanyának az ismerése - a teljes ismerése, testi és lelki, külső és belső, a gazdasági viszonyokkal együtt való ismerése - kellene, mert a kora reneszánsz gazdasági viszonyai közé tőlük hozta át Leonardo néhány ezerév tapasztalatait, ügyességeit, szerzett tulajdonságait, talentumát, felhalmozott energiáját: zsenijét.
Az a sok ezer vagy százezer esztendő, az a tömérdek ki nem kutatható és meg nem állapítható ok, amely az egyik embert széppé, a másikat rúttá, egyiket erőssé, a másikat gyöngévé tette, azt teszi lehetetlenné, hogy az irodalmi munkát olyan egyszerűen, világosan és könnyen magyarázzuk a gazdasági viszonyokból, mint ahogyan a nagybirtok reakciós hajlamait magyarázzuk. Plehanov Ibsen mentségére - igazán, mentegeti! - azt mondja el, hogy kispolgári környezetben nőtt fel, és ez a környezet törvényszerűleg rányomta a bélyegét a működésére akkor is, mikor ebből a környezetből kiszabadult. A kispolgári környezet... Nemcsak Marx, hanem Zola, Anatole France és Bernard Shaw is kispolgári környezetből került ki. Mégis: nemcsak jó szocialisták, hanem jó szocialista írók is lehettek. Plehanovtól azonban ők is kikapnának. Mert a Naná-ban nincs szó a kapitalizmusról és mert Caesar és Kleopátra nem végződik lángoló felhívással a proletariátushoz a szakszervezetek fontosságáról.
Ibsen egy beszédében azt mondta, hogy a társadalomnak új nemességet kell kapnia, a karakter, az akarat és a gondolkodás nemességét; ezt a nemességet elsősorban a munkásság adhatja a társadalomnak... Szegény Ibsen, még ez sem ok arra, hogy kegyelmet találjon Plehanov szemében. Plehanov elégedetlen, felsőséges és gúnyolódó. Nevetségesnek találja ezt az óhajtást; első helyre a gazdasági felszabadulást kellett volna tenni. Nincs bocsánat Ibsen számára; nem áll a kommunista manifesztum alapján.
Az ember gyenge hányó ingerrel fordul el ennyi korlátolt ridegségtől, ennyi bugris-következetességtől, ennyi junker-türelmetlenségtől, ennyi inkvizíciós dühtől, ennyi talmudista szőrszálhasogatástól. A szocializmusban vannak a legnagyobb igazságok és a legnagyobb erők; benne vannak az emberiség legbecsesebb indulatai, leggyönyörűbb szabadság-törekvései, legmelegebb és legkedvesebb álmai, benne van minden nemes forradalmisága. És ezeknek a gyönyörű igazságoknak, ezeknek a szárnyaló szabadságvágyaknak a nevében jön egy szűklelkű, egy kicsinyes, egy lapos betűcsavaró, egy rideg skolasztikus, egy fanatikus talmudista, és el akarja hitetni, hogy a betűnek van igaza, nem a gondolatnak.
Ez sivár tévedés, vagy betegség vagy csalás. A szociáldemokrácia nem rekesztheti így el magától az emberiség minden szellemi kincsét: Shakespeare-től Dosztojevszkijig. A szocializmus nem tagadhatja meg a szellem nagy forradalmárait: Villontól Ibsenig, azért, mert a forradalmuk a kommunista kiáltvány nélkül ment végbe. A szocializmus minden forradalomnak és minden művészetnek a befogadását jelenti; és ha volnának ma szocialisták, akik ezt el nem ismerik, a diadalra jutott szocializmus ötven év múlva vagy száz év múlva mosolyogni fog rajtuk. A proletár-művészet arra való, hogy megszűnjék; maga a szocializmus akar túllépni rajta, és nemsokára túllép rajta. És Ibsent a jövendő szemében, a jövendő szocializmus szemében nem fogja kisebbíteni az, hogy a morálból, mint Plehanov óhajtja, nem talált utat a politikába.
Plehanov lenézi Ibsent azért, mert az alakjai és a cselekvései szimbólumokká lettek. A szimbólumhoz ott nyúl az író, mondja ő, ahol nem tud, vagy nem akar konkrét törekvéseket képviselni. Ez nem igaz. Minden nagy írói munka szimbólummá válik, absztrakcióvá lesz, ezért lesz halhatatlanná; ha azokhoz a konkrét követelésekhez tapadna, amelyeket Plehanov kíván, akkor elakadna az országút porában. A szocializmus volna az első, amely túllépne rajta. Ami Ibsent megtarthatja eljövendő korok számára az az, hogy a szavainak perspektívája van, hogy az emberei mögött gondolat, a cselekedetei mögött absztrakció van, hogy a kis város kis hősének - "a derék jó Stockmannak" - a forradalma örök példája a legnemesebb indulatoknak, amelyek az emberben vannak, örök szimbóluma egy erkölcsi törvénynek. Ezt nem fogja érinteni az ibsenizmus bukása, ez élni fog irodalmi zuglakók ellenállásán és pártprogramok talmudistáinak a betűcsavarásán túl; ha egy kicsinyes és kveruláns esztétika ezt akarja kétségbe vonni, hát az éppen arra jó, hogy - a fanyar elfáradás, a futó ingadozás, a rövid meghökkenés után - ez a meggyőződés feltámadjon és megerősödjék bennünk.