Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 14. szám · / · FIGYELŐ
A leggyöngédebb regény és a legszebb szerelmi történet. Az ember halk, finom rezdülésű dolgokra gondol, melyeket félig átélt, félig átálmodott, s amelyek a távolság sugártörésében mindig szebbek, jelentősebbek lesznek számára, olvasmányokra, melyeknek lelke beleszivárgott életébe, őszi tájakra, melyeknek ezer sárga színe fölött alkonyati ködök lebegnek... szép szomorúságokra. Talán egy melódia, melyet egy százszor szeretett fehér kéz vert ki a billentyűkön - a szobába zöld függönyökön szűrődött a délutáni fény - valami eltávozásra, éjjel, egy néma vidéki vasútállomásról, mikor a vasbika a sötét messzeségbe fúrja barna fejét, csupa búcsúzásra, csupa színehagyott érzésre, melyek alig jelentenek valamit s amelyek mégis a legérzékenyebb ember lelkiéletét holdudvarként sugározzák be. Egyszerű szerelmi történet, amit Ambrus Zoltán Giroflé és Girofla-ban elmond, de ahogy egy ilyen szerelem keletkezik, ahogy átviharzik két ember fölött, kik az elbeszélés során közel férkőznek hozzánk, ezt nálánál szebben senki sem mondotta el. S a következőkben ezt újra meg újra ismételni fogom.
*
Vidovics Ferenc és Haller Mira szerelme. A kis vidéki város miliője. Az első találkozás, mikor a leány bemutatja magát: Az én nevem Mira. ("Akárcsak azt mondta volna: - Tetszik neked ez a név? Ha igen, tedd el a szívedbe. Neked adom.") S a nyugtalanító befejezés, mikor Vidovics megszökteti Mirát s ez búcsúzó levelét átadja a szolgának. ("Hajlott hátú, beteges, öreg ember volt; Mira arra gondolt: vajon van-e leánya?") Ahogy kezdődik ez a szerelem... talán az a legszebb ebben a regényben. Ahogy először meglátogatja a Haller nővéreket a kisvárosi színház páholyában, ahogy rájuk les a piactéren, ahogy kedvességeket mond Lolának - közönséges kedvességeket, melyekről el akarja hitetni önmagával, hogy nem őszinték, a tettetett szkepszis, mellyel a lány a kedvességeket fogadja, a szentjánosi kirándulásnak száz apró semmisége, édes orgonaillata, az olvasó lelkében sokáig rezonáló halk zenéje.
*
Valaki figyelmeztetett, hogy ilyen gyöngédséget - a törékenységig finomat - csak Keller Gottfriednél találunk. Hogy ebben találkozik ez a két szélsőség: Ambrus-Keller Gottfried. A Grüner Heinrich némely részletére gondolok a "vasárnapi idill"-re, a tanítóra és leányára. "A ház fehérre volt mázolva, a faoszlopok vörös színűre, az ablaktáblákra nagy kagylók voltak festve; az ablakokból fehér függönyök lengettek és az ajtóból - kecses lépcsőkön - elénkbe jött kis unokahúgunk, karcsú és gyöngéd, mint a nárcisz, fehér ruhában, aranybarna hajú, kékszemű, kissé öntudatos homlokú, mosolygó ajkú. Keskeny arcocskáján egyik pirulás hullámzott a másik után, finom csengettyűhangocskája alig hallgatóan hangzott s minden pillanatban tovacsengett." Vajon nem Mira liliomgyöngédsége jut eszünkbe, Ambrus finom pasztellvonásai, melyeknek nyomán az érzelmeknek, hangulatoknak gazdag világa kél. S éppúgy szövődnek a halk vonatkozások Anna és Henrik között - a harmatcsepp - finomságoknak ez a megejtő sorozata - mint Ambrus Zoltán regényében, mely a leggyöngédebb regény és a legszebb szerelmi történet.
*
"Eközben rohanva közeledett az óra, amelyben el kellett válniok. Már csak egy pár napjok volt. Számlálták: öt nap, négy nap... s aztán nem látják egymást többé. Egyre halkabban, egyre kevesebbet beszéltek. De minduntalan együtt voltak, amikor lehetett; s ha ajkukon megszakadt a szó, beszélt a szemök. Úgy nézték egymást, mint ahogy a kedves halottunkat nézzük, akire nemsokára ráborítják a koporsó fedelét. A szem nem tud betelni az elköltöző látásával; mintha fel akarná színi, mintha örökre magához akarná ölelni a drága vonásokat. Aztán szól hozzá: üres, tehetetlen, hiábavaló búcsúszavakat." Csupa virágtragédia sír Vidovics és Mira búcsúzkodásában. Ahogy közeledik az óra, mely Haller Mirát más városba viszi, ahogy nagy együtthallgatásban várják, szüntelenül arra gondolva, hogy mindjárt itt lesz, ahogy egy-egy jelentéktelen szó keresztüloson a szobán - nagy szomorú felhők tovaszakadt foszlánya - és tompán, idegenül rebbenti meg a fázós csendet, ahogy a színház előtt elválik a lánytól - Mira ma búcsúzik Mezőberény közönségétől -, ahogy kikíséri a vasúti állomásra, mindebben annyi átélt bensőség, annyi igaz szomorúság van, hogy az ember "a meghalt kedves" gondolatától nem is tud szabadulni. Egyszer azt írtam: Azt a gyönyörűséget, melyet Ambrus Zoltán elbeszéléseinek elemzésénél érzünk, majdnem mindig fájdalmas vonások nemesítik meg. Elbeszéléseinek szépségei meghatnak. Megérezzük mögöttük az író szíve remegését. Ambrus Zoltán a szó legnemesebb értelmében élményeit mondja el novelláiban: csak így lehet, hogy ezek az elbeszélések a mi életünknek is fejezeteivé válnak, hogy egyes jelenetek oly mélyen vésődnek emlékezetünkbe, mintha átéltük volna őket.
*
A Giroflé és Girofla befejezése nyugtalanító. Szép nyitánynak érezzük Ambrus regényét s nyugtalanul hősei jövőjébe kémlünk. Mi lesz ebből a két emberből, akiket önnön lelkük viharja egy magányos szigetre vetett? Mit jelentenek ezek holnap egymásnak és mit jelentenek nekünk? (Arra a jelenetre gondolok, mellyel - a Háború és béke utolsó fejezetében - Tolsztoj Natasa és Péter házasságát jellemzi.) Mély emberi érdeklődés fűz hozzájuk s nem regény-kíváncsiság: szeretnénk, ha ez elbeszélés szép hullámzású folyama abban a széles mederben hömpölyögne tovább, melyben megindult s amelybe az író - az elbeszélésből megállapítható ez - eredetileg belekomponálta. Oly nehezen válunk meg Vidovics Feri és Haller Mira szerelmének történetétől és oly félően gondolunk arra, hogy ez másképp is lehet.