Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 14. szám
Művészt, írót, költőt manap már semmi esetre sem a piszkos gallér és a bizonytalan nyakkendő jellemez, sok közülük talán rendes könyvet vezet a kiadásairól és a szappanfogyasztás növekvésével szerencsésen múlnak a bohém-anekdoták is, amik után senki sem sír. A nyomai természetesen még megvannak.
- Cigánynép - mondja ajkbiggyesztve a fűszeres és ezen a címen a művész kétszer olyan drágán kap hitelt, amikor megszorul, mint a fele fizetésű magánhivatalnok.
A művész marokszám kap hódolatot, előlegezett elismerést, bókot, babért, de keserű anyagi ügyein mosolyognak, elhitetik vele, hogy a művészet hitvány anyagi érdekeknek tökéletesen fölötte áll. Ezt a babér-elméletet azonban meghazudtolja a szabó, a szatócs, a háziúr, a villamosgyár és az élet más pénzbeszedői. Ezek csakúgy követelik a maguk járandóságát a költőtől, mint a temetkezési vállalkozótól. A pénz a lírai verseket is behálózza. A művészi termelésnek, mint akár a fazékcsinálásnak, megvan a financiális alapja és ahogy elfelejtődik az utolsó mecénás is, ahogy testileg mind jobban eltávolodik a művész a fogyasztó közönségétől, közeledik érdekeiben a hasonló módon produkáló emberekhez. Váratlanul azt veszik észre, hogy közös anyagi érdekeik vannak. Még burjánzanak a jövő szociális alakulás művészi tevékenysége felől való viták, találgatják, jobb vagy rosszabb lesz-e az új világban a hely, csúfolják a szakszervezeti poézist - és közben gyűlést tartanak festők és szobrászok, hogy bizonyos együttes kívánságokat fejezzenek ki - az új végrehajtási törvénnyel szemben.
Ez az állásfoglalás: szervezkedés. Kezdetleges, időhöz és alkalomhoz kötött, tökéletlen, de szervezkedés. Felismerése a minden ipartól elvonatkoztatott intellektuális tevékenység közös anyagi érdekeltségének. Ez érdekeltség letagadása, még a bohém idők hazugsága. A képnek a jóságához, belső értékéhez, igaz, semmi köze annak, vajon sikerül-e majd értékesíteni, mentes-e a végrehajtás alól, nem terhelik-e meg túl nagy adóval. De hogy mindezektől az egyénre oly fontos kérdésektől maga a művész, fellegekben járó lény gyanánt, elvonatkoztassa magát - és hogy csakugyan csökönyösen elvonatkoztatta - az egyszerűen botorság. Ez letagadása annak, hogy a művész is eszik, hál, ruhát visel; hogy mindezt pénzért adják; hogy a pénz, ami a képért, vagy a versért megérkezik, lehet drága is, olcsó is; hogy olcsóvá tétele a képíró és a versfaragó számára épp oly fontos, mint akár a kisiparosnak.
A bohém-hagyományok szörnyű uralmára vall, hogy a végrehajtás ügyében hirtelen szervezkedett képzőművészek kívánsága felett a magyar törvényhozók szó nélkül napirendre tértek. Talán a közkeletű "cigányok" kijelentéssel. Nos, az ilyen visszautasítások összekalapálják a legszéthúzóbb érdekeltséget is. Merjük megjósolni, hogy egyre gyakrabban meg fog ismétlődni a közös fellépés. Elsősorban persze akkor, amidőn a most buzgón működő törvényhozás megint olyan intézkedést kezd, ami a műterem és az íróasztal pénzügyeit érinti.
Az anyagilag jobban szervezett termelők jó előre igyekeznek a maguk érdekei szerint formálni ezeket a terveket. Ki-ki a maga dolgával törődik. Altruizmus nincs, de van közös érdekeltség, együtt jobban érvényesülő önzés. Sem iparos, sem kereskedő, sem hivatalnok, senki nem fogja figyelmeztetni a művészet embereit például arra, hogy készül egy új adótörvény, amely egészen új terheket rak a versek és a képek árára.
Adó, művészek, írók adója: nem méltóztatik gondolni, milyen kérlelhetetlen préssé készül válni ez a fogalom. Aki eddig nem fizette, aki mosolyogva hajította el az intéseket, aki következetesen mellőzött minden bevallást, hirtelen arra ébred, hogy ha nem akar utolsó festőállványától is megválni, hát szakítva minden cigány-hagyománnyal, ugyancsak utána járjon, körmére nézzen adókivetésnek, felszólamlásnak, bevallásnak és a komplikált kötelezettségek egyéb, nagy sorozatának.
A változást az új adójavaslat okozza, amelynek terve kész. Kereskedők, gazdák, iparosok, tisztviselők tárgyalják, gyomlálják hónapok óta azt a tervet, amely súlyos tizedszedéssel fenyegeti az irodalmi és művészi tevékenységet is.
Maga a létező törvény ma is elég szigorúan intézkedik a művészek, írók és más szabad szellemi munkások adójáról, de ismeretes, hogy ezt az adótörvényt betű szerint nem hajtják végre, jövedelem-bevallási kényszer nincs, olykor, véletlenségből horribilis adó szakad ugyan egyik-másik kivető bizottsággal és felszólalással nem törődő ember nyakába, de nagyjában az adó nem lényeges része a művészi háztartásnak.
A jövő alaposan megváltoztatja ezt a csendes békét. Vaskos kötetre megy a tervezett adórendszer törvényeinek csoportja és közülük kettő igyekszik, művészek, írók, hírlapírók, jövedelmeiből jókora darabot kihasítani az állam számára.
Az egyik a jövedelemadó. Fizetik, a törvénytervezet első szakasza szerint a magyar állampolgárok összes jövedelmeik után. Természetesen írók, művészek is. A második az általános kereseti adó. Ez az adó mindazt a jövedelmet sújtja, amely nem "szolgálati viszonyból ered", szóval, amit nem meghatározott, évi, havi, napi fizetés gyanánt adnak. Nehogy írónak, vagy művésznek valami kétsége legyen, határozottan kimondja a törvény, hogy ide tartozik: "az irodalmi, művészi tevékenységből, a magánoktatásból és más egyéb nem szolgálati viszonyon alapuló értelmi foglalkozásból eredő jövedelem".
Ebből az idézett szakaszból látható, hogy tollat forgató és tollforgatásra alkalmat adó emberek mindnyájan érdekelve vagyunk: festők, szobrászok, színészek, írók, újságírók, költők. Mindenki, aki megállapított összeggel fizetett napi robotján felül még ír, énekel, muzsikál, komédiáz.
Így vonul be az artisztikus tevékenység az adótörvény rideg szakaszai közé. A bevonulás nagyon komoly. Akármilyen is a most érvényben lévő adótörvény, az írót és művészt a különféle pótlékoktól eltekintve, ma csak egyféle főadó terheli, a kereseti adó. Az új adótörvény pedig ott kezdi, hogy kétféle főadót rak a vállaira. Jövedelmi adót és kereseti adót.
Ez a kétféle adózás - a jelen boldog szabadságának beszüntetésével - bevallási kényszeren fog alapulni. Ki-ki köteles meghatározott időben nyilatkozni arról, mennyi volt a jövedelme, keresete az elmúlt évben. Ennek alapján vetik ki az adót. Ha nem nyilatkozik, érzékeny büntetést fizet. És a kincstárnak gondja van rá, hogy a bevallások helyességét a jövőben hathatósan ellenőrizze.
Az új adóterhek jelentékeny és igazságtalan mivoltát néhány példa illusztrálja. Mondjuk, hogy a színész az adózó, tízezer korona szerződésben biztosított fizetést kap és semmi egyéb jövedelme nincs. A tízezer korona után - lévén ez szolgálati viszonyból eredő jövedelem - csupán jövedelmi adót fizet: 316 koronát.
Egészen csinos összeg. Már most tegyük fel, hogy nem színészről van szó, hanem zongoraművészről. Ugyancsak tízezer koronát keres - ez nagyjából a családos fővárosi kultúrember létminimuma - de biztos jövedelme csupán ötezer korona, ennyit kap a zeneiskolától, míg ötezer koronát hangversenyek, magánórák révén. Jövedelmi adót fizet az egész kereset után, 316 koronát. Ezen felül a szabad munkával szerzett ötezer korona után kereseti adót: 250 koronát. Összesen 566 koronát. Többet, mint a szerződéses művész, lévén az ő jövedelme bizonytalanabb, fáradságosabb, nehezebben előteremthető.
Amennyiben a tízezer koronás jövedelmű ember festőművész és semmiféle fizetéses állása nincs, tisztán a képüzérkedésre van utalva: a 316 korona jövedelmi adón kívül az egész tízezer korona után kereseti adót fizet, 500 koronát, összesen 816 koronát. Horribilis összeg.
Az újságíró terhe természetesen ugyanaz. Akinek tízezer koronás állása van, azon csupán 316 korona erejéig vág eret a kincstár. Aki szabad és bizonytalan irodalmi tevékenységgel, cikkek, novellák, regények írásával keres ennyit, annak törvényes állami adóterhe 816 korona.
Ezek a rémítő számok nyilván éppúgy megijesztik, szervezkedésre késztetik a fenyegetett művésznépet, mint az új végrehajtási törvény; mint ahogyan hetek óta foglalkoztatják az iparosok, gyárosok, gazdák különféle szaktestületeit, amilyenekkel a művészek természetszerűen nem rendelkeznek.
E szaktestületek főkifogása nagyjában a kétszeres adózás, amely ellenkezik magának a reformnak az alapelveivel is és megnehezíti a magukat meg nem kötő, a szabadon dolgozó, küzdő, produkáló, tehát a legértékesebb elemek tevékenységét. Ez a kétszeres adózás még sokkal keserűbb igazságtalanság a művészi munkával szemben.
A kereseti adónak a törvénytervezet indokolásából is kitűnő intenciója, hogy ingó vagyonon alapuló személyes keresetet sújtson. A törvény az általános meghatározáson felül kilenc pontban emeli ki különösen az ide tartozó jövedelmeket. A művészekre vonatkozó fentebb idézett pont talán az egyetlen a kilenc közül, amely nem vagyonon, ingó, vagy ingatlan tőkén is alapuló keresetet, hanem tiszta, kizárólagos intellektuális iparkodást von be a kereseti adó körébe. Haszonbérlőkkel, vámszedőkkel, gyárosok, telekspekulánsok, fezőrök jövedelmével egyformán bírálják el a képfestést és a versírást. Ez a szembeállítás természetesen nem holmi szellemi fölény el nem ismerését panaszolja. Hanem vonatkozik arra a nyilvánvaló különbségre, hogy mindezek a személyhez kötött jövedelmek a tőke jelenléte miatt még sincsenek szigorúan egyénhez láncolva - a művészi produkciót kivéve. Nagyon fontos, hogy a kereskedő ügyes és éles szemű legyen, a haszonbérlő értsen a gazdálkodáshoz. De üzleti eredményükben legalább annyi része van az átadható, örökölhető, különös talentum nélkül megszerezhető tőkének, mint az egyéni kiválóságnak, vagy egyszerűen az egyéni munkának. A bérlő meghal és fia, özvegye, jogutóda szó nélkül folytatja, ahol ő elhagyta.
A művésznek nincs jogutódja. A művész szabad keresete legszemélyesebb izzadásából fakad. Ha meghal, ha megbetegszik, ha egy percre ellankad, a forrás elapad vagy vékonyabban csörgedez. Írhat jó regényt, festhet rossz képet - az ízlés végre éppúgy változik, mint az erkölcs -, de írnia, festenie kell, dolgoznia kell, nincs helyettes és nincs tőke, amely fedezné.
Ha jogos a külön kereseti adó azokkal szemben, akiknek tevékenysége valamely üzletre, tőkére, örökölt, ajándékozott, vásárolt jogra is támaszkodik - hát a tiszta idegmunkával, agyvelői, testi tevékenységgel szemben semmi esetre sem jogos. Az iparosok, kereskedők bizonyítják, hogy reájuk nézve is méltánytalan. Annyival inkább a művészvilág szabad keresetével szemben.
Fényes argumentum a mi igazságunk mellett a budapesti kereskedelmi kamara adófelterjesztése. Ez a munka a múlt év végén készült el. Kritikája az egész adóreformnak, szerzői gyanánt Lánczi Leó, dr. Krejcsi Rezső és Vágó József vannak megjelölve - mindnyájan a budapesti kamara élén a magyar közgazdasági élet biztos látású szemlélői. Kritikájuk nézőpontja természetesen ipari és kereskedelmi nézőpont, de annyira tisztult, hogy éppen nem hallgat el bizonyos igazságokat, csupán azért, mert a kereskedőt és az iparost szorosabban nem érdeklik. Az iparkamara tudvalevően nem a mi érdekképviseletünk, talán annál figyelemreméltóbb ez a megjegyzése:
- "Viszont túlságosan általános a kereseti adóról szóló törvényjavaslat, mert rendelkezése alá tartozik számos olyan foglalkozás, amely pusztán személyes tevékenységen, tőke nélkül űzött egyéni munkán alapszik. Ilyenek az otthonmunkások, az irodalmi s művészi foglalkozást folytatók, az orvosok, ügyvédek, mérnökök, magántanítók stb. Ezek jövedelme sokkal célszerűbben a jövedelemadó alá lett volna sorozandó. Mert ha a kereseti adó egyfelől kiterjedt volna az összes kereskedelmi és ipari vállalatokra (azok egyéni vagy társas viszonyától, valamint attól is függetlenül, hogy földbirtokkal kapcsolatban vagy anélkül folytattatnak), másfelől kikapcsoltatnának belőle a nem kereskedői, ipari, bányászati, vadászati, halászati, bérlői stb. foglalkozások, akkor egy speciális kereskedelmi és ipari jövedelmi adó lett volna megalkotható, amely egész felépítésében ezeknek a foglalkozási ágaknak a természetéhez igazodhatott volna."
Szinte el kell érzékenyedni, hogy a komoly és rideg kereskedelmi kamara bölcs szeretettel gondol reánk is, akikhez érdekszálak nem kötik, legfeljebb az a tény, hogy vezetői közül kerülnek ki a nem nagyon túltengő magyar közgazdasági irodalom legjobb munkásai. Ezen a réven sújtja-e őket is az új adó, vagy sem, nem tudom. De bölcs dolog volna, ha a maguk szélesebben megalapozott gazdasági tudásával is tiltakoznának ama felfogás ellen, amely a vagyon közreműködése nélkül létrejött jövedelmeket igyekszik a legsúlyosabb, a kétszeres adózás alapjául megkaparintani.
Egy kis kottéria elszigetelt érdekeinél sokkal többről van szó. Az adótörvény-tervezet ráteszi a kezét a szabad keresetekre, súlyos adókat rak a függetlenebb, a keresetében, életmódjában, kultúrájában modernebb polgárságra, míg a legjobb létalap, a földbirtok adóját 25,5 százalékról 20 százalékra szállítja le. Krejcsi dr. kitűnő előterjesztése ezzel az agrár-kedvezéssel is alaposabban foglalkozik.
A külföld modern adórendszerei az értelmi keresetnek ilyen igazságtalan megterhelését nem ismerik. Poroszországban, Szászországban, Angliában írók és művészek más, tisztán egyéni munkából élő polgárokkal együtt egyetlen mérsékelt jövedelmi adókulcs szerint adóznak. Franciaországban most készül ez a reform. A mi modern szervezetünk ezekkel szemben tulajdonképpen visszaesés.
Az alapvető igazságtalanság azután természetszerűen okoz rikító ellentéteket. Az adóreform is éppen a legerősebb, a legegyénibb, a legkevesebb lekötöttséget tűrő talentumokat sújtja legérzékenyebben. A nagy név, amely mögött üresség van, de amelyet busásan megfizetnek, ha nem is dolgozik, enyhe jövedelmi adóval menekül. A mosolyt keltő publicisták, akiket a képviselői mandátum avat írókká, a kétes erejű művészek, akik szinekúrákat kapnak, nagy fizetésükkel is olcsón szabadulnak. Hanem az író, a költő, a művész, aki csendben visszavonul, állásokat ki nem jár, magánosan dolgozik és az agyveleje darabjait küldi a vásárra: erre a szegény vándorra külön préssel les a kincstár.
Hát persze senki sem vár artisztikus méltánylást az adóigazgatástól. Viszont sem művésznek, sem írónak, énekesnek, zenésznek nincs rá oka, hogy közös érdekeinek a közös védelmét szégyellje olyan köznapi, olyan véresen prózai, olyan szürkén nyomasztó újítással szemben, mint amilyen az adójavaslat.