Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 14. szám

LUKÁCS GYÖRGY: RUDOLF KASSNER

Denn immer und überall bin ich Menschen begegnet,
die ausserordentlich gut ein Instrument spielten,
ja in ihrer Weise auch komponierten und im Leben dann,
draussen von ihrer Musik nichts wussten. Ist das nicht merkwürdig?
Kassner: Die Moral der Musik

Nincsen egy írása sem Kassnernek, amelyből nyíltan, vagy valahol a kíséretben elrejtve, valahogyan ez a kérdés ne hangzanék ki. Legkisebb recenziója is erre akar feleletet mondani és minden emberben, akit analizál - költők, kritikusok és festők főleg - csak az érdekli, csak azt ragadja ki, ami erre a problémára vonatkozik. Arra, hogy valaki életében, milyen a viszony művészet és élet között, hogyan formálja az egyik a másikat, hogyan nő e kettőből magasabb organizmus, vagy ha nem, miért? Van-e stílus egy ember életében és ha igen, hogyan nyilvánul meg és miben? Van-e egy életnek végigvonuló, állandó és erős melódiája, ami szükségszerűvé tesz, megvált benne mindent, amiben egységgé áll össze minden széthúzó? Mennyire fog egy nagy életmunka fokozni, naggyá tenni tudni valakit és milyen művekben fog revelálódni, ha valaki úgyis nagy és egy ércből öntött ember?

Milyen emberek szerepelnek így a Kassner kritikai oeuvre-jében? Már az, hogy ezt a kérdést fel lehet tenni - negatíve - meghatározza a Kassner helyét a mai kritikusok között. Ő az egyetlen aktív kritikus a ma élők sorában; az egyetlen, aki maga keresi fel oltárait és maga választja ki, amit áldozni fog, hogy csak olyannak szellemét idézze fel, aki az ő kérdéseire tud válaszolni; nem érzékeny lemez a jószerencsétől neki juttatott benyomás-lehetőségek számára. Kassner egészen szuverénül pozitív kritikus. Pozitív emberei kiválasztásában; polémiát, még csak polemikus hangú kritikát sem írt soha; a rossz, a művészietlen neki egyszerűen nem létezik, meg se látja, nemhogy küzdene ellene. Pozitív emberábrázolásában; nemsikerülések nem érdeklik, a határok is csak, amennyiben elválaszthatatlanul összefüggnek egy ember lényegével, amennyiben negatív pólusai a legfőbb értékeknek, hátterei az élet nagy szimbolikus akciójának. Minden más lehull az emberekről, ha ő rájuk néz; oly szuggesztív erővel tud nem látni dolgokat, hogy tekintete kihámozza az embereket hüvelyükből és ettől a perctől fogva szemétnek érezzük a hüvelyt és egyedül fontosnak azt, amit ő magnak lát. Kassner egyik legfőbb ereje, hogy mi mindent nem lát meg. A mindennapi élet és a sablonos történelemírás kategóriáit egyszerűen nem látja, nem léteznek számára. Ha pl. Diderot-ról beszél, nem lát semmit az irodalomtörténet-rajzolta enciklopédistából, nem látja a polgári dráma megalapítóját, sok-sok új nézet hirdetőjét, nem lát különbségeket a Diderot teizmusa, deizmusa és ateizmusa között és még a sokszor pszichológusok által is kiemelt germán homályossága is eltűnik tekintete elől. És miután így elsöpört szemünk elől minden banalitást, újra felépíti előttünk Diderot-t, a mindig nyugtalant, az örökké keresőt, az első impresszionistát és individualistát, akinek minden nézet és módszer csak eszköz magához eljutni vagy másokat megérteni, vagy akár csak velük érintkezni; aki az egész világot túlbecsüli, mert ez az egyetlen mód számára, hogy önmagát fokozza; Diderot-t, az ellentmondásokkal telit, a sokszor fecsegőt, a gyakran közönségeset, aki mégis egy pár nagy és rendkívüli pillanatban - és éppen csak rendkívüli pillanatokban - stílust talál, a mi vágyainkkal közös ritmusút.

Tehát a Kassner embereiről fogunk beszélni. Két embertípus vonul végig az ő írásain, a művészetben élő emberek két legfontosabb típusa: az alkotó művész és a kritikus, vagy - hogy a Kassner terminológiáját használjam - a költő és a platonikus. Élesen, konzervatív, szinte dogmatikus határozottsággal választja el őket egymástól; ellensége a modern érzelgősségnek, a határok elmosásának, a stílusok összekeverésének, ami lehetővé teszi, "hogy fantáziával bíró emberek, akiknek nehezükre esik verseket írni, egyszerűen prózában írják meg költeményeiket". Mert mindegyik lelki típusnak más az adekvát kifejezési eszköze: a költő versben ír, a platonikus prózában és - ez a legfontosabb - "a versnek vannak törvényei, a prózának nincsenek".

A költő versben ír, a platonikus prózában. Az egyiké a szigorú törvényszerűség biztonsága, a másiké a szabadság ezer örvénye és veszedelme; az egyiké a ragyogó és elbűvölő magában befejezettség, a másiké a relativitás örök hullámzása; az egyik néha kezében tartja és úgy nézi a dolgokat, legtöbbször hatalmas szárnycsapásokkal repül el felettük, a másik mindig közel van hozzájuk és mégis örökké távol tőlük, úgy látszik, mintha bírhatná őket és mégis mindig vágyódnia kell utánuk. Talán egyformán hontalan és az életen kívül áll mind a kettő, de a költő világa abszolút, ha nem érinti is sehol az élet világát, világ, amelyben élni lehet; a platonikus világának nincs szubtancialitása. A költő vagy állít, vagy tagad, ő hisz és kételkedik egyszerre és ugyanabban a pillanatban. A költő sorsa lehet tragikus, a platonikus még tragédia hőse sem lehet, "er ist" - mondja Kassner - "ein Hamlet, dem nicht einmal ein Vater ermordet wurde".

Poláris ellentétek. Szinte kiegészítik egymást. De míg a költőnek életprobléma észre nem venni a platonikust, annak döntő élmény tisztába jönni a poétával, szavakat találni a meghatározására. A költő igazi típusának nincsenek "gondolatai", azaz, ha vannak, csak anyagok, csak ritmus-lehetőségek, éppen úgy csak hangok a kórusban, mint bármi más, nem fognak meg semmit, nem köteleznek semmire; a költő nem tanulhat semmit, mert a költő mindig kész és kerek. A költő formája a vers, a dal, nála minden feloldódik a muzsikában. "A platonikusban mindig él valami, ami számára hiába keresne rímet", mindig lesz benne vágyódás, aminek nem szabad teljesülnie; neki is csak nyersanyag a gondolat, csak út, amelyen valahová eljuthat, de nála az út maga, a végső, a már nem elemezhető tény az életben, ő folyton fejlődik és még sincs soha célnál; amit mondani szeretne, mindig több (vagy esetleg kevesebb) annál, amit elmondania megadatott és csak elhallgatásainak halk kísérete teszi muzsikává az írásait; ő sohasem mondhat el magáról mindent, sohasem adhatja oda magát egészen valaminek, az ő formái soha sincsenek egészen megtöltve, vagy már nem is fér el bennük minden; az ő formája a próza, az analízis. A költő mindig magáról beszél, bármit énekel is meg, a platonikus sohasem mer önmagáról hangosan gondolkodni, csak a mások munkáin keresztül élheti át saját életét, a mások megértésén át közeledhetik önmaga felé.

Az igazán tipikus költő (Kassner szerint talán csak Pindarosz, Shelley és Whitman volt egészen ilyen) sohasem problematikus, az igazi platonikus mindig és megoldhatatlanul az, ami a maguk életét a végletekig következetesen élni eltökélt embereknél egy nagyon mély értelemben ugyanazt jelenti. Életprobléma a kifejezés, az út, a vers és a próza csak akkor lesz, ha ez a két típus egy emberben keveredik, vagy egyesül és minden fejlődés elkerülhetetlen következménye, hogy ez megtörténjék; így lesz - a Kassner példáiból idézek egy párat - platonikus a görög tragédia Euripidészben, a Szókratész tanítványában Aiszküloszhoz képest, így formálódik át a francia lovagi eposz Wolfram von Eschenbachban és fordított fejlődés megy végbe Platontól a kereszténység felé.

Mi a probléma? És hol a megoldás? A tiszta típusok számára összeesik a munka és élet, vagy pontosabban: nem számít, nem jöhet tekintetbe semmi az életből, amit nem lehet erre vonatkoztatni. Az élet semmi és a munka minden, az élet csupa véletlen és a munka maga a szükségszerűség. "Wenn Shelley dichtete", írja Kassner, "verliess er die Menschen" és egy Pater, egy Ruskin, egy Taine munkája felszívott az életükből minden esetleg ellenkező irányú lehetőséget. Probléma akkor van, ha a platonikus örökös bizonytalansága árnyékot készül vetni a versek fehér ragyogására, ha az ő distancia-megérzéseinek súlya le akarja húzni könnyen-lebegésüket, ha az a veszély fenyeget, hogy a költő szent könnyelműsége meghamisítja, megfosztja becsületességétől a platonikus mélységes ingadozásait. Az ilyen embereknél arról van szó, hogy olyan formát találjanak, melynek szélességébe elférjenek a széthúzó tendenciák, melynek gazdagsága egységbe tudja fogni őket, melynek erőt ád az, ha nem robban széjjel. Az ilyen emberek számára az egyik irány a cél és a másik a veszedelem; az egyik az iránytű és a másik a rengeteg; az egyik a munka és a másik az élet. És élet-halálharc folyik a kettő között a győzelemért; egy olyan győzelemért, amely egyesíti a két küzdő tábort, amely erőket teremt a legyőzött gyöngeségeiből és erényeket annak fogyatkozásaiból; olyan győzelem után, amelynek nagy veszedelme, hogy esetleg kiegyenlítődhetik a két szélsőség és üres középszerűség lesz a disszonanciák feloldása.

Az igazi feloldást csak a forma adhatja meg. Csak a formában ("az egyedül lehetséges" a forma legrövidebb meghatározása), csak a formában lesz muzsika, szükségszerűség minden antitézisből és tendenciából. És mert a formához - a saját széthúzó erőiből legtöbbet egyesíteni tudó eredőhöz - vezet minden problematikus ember útja, azért áll ennek az útnak a végén a formálni tudó ember, a művész, akiben, akinek formáiban egyesül a poéta és a platonikus.

Ki a véletlenségek közül! Ez a cél, erre törekedtek Werther és Friedrich Schlegel és Benjamin Constant Adolphe-ja (Kassner szerint a Kierkegaard előfutárai) és ők mind szépek és érdekesek és nagyszabásúak voltak életük első felvonásában, ahol még elég volt az, hogy érdekesek, különösek és szellemesek legyenek; de mikor az általános, a példaadó élet felé törekedtek (csak más szavak ezek is a forma számára) szétestek vagy ellaposodtak; öngyilkosok lettek vagy belsőleg elzüllöttek. De Kierkegaard eljutott egy magasrendű, vallásos szigorúságú, platonisztikus alapokon épült életberendezésig és hogy hozzá eljusson, le kellett győznie magában az esztétika emberét, a poétát; annak tulajdonságait, mindet végig kellett élnie, hogy aztán ide tudja őket beolvasztani. Az ő számára az élet volt az, ami a poétának a költészet és a benne lappangó költő az élet csábító szirénhangja. Robert Browning éppen az ellenkező utat tette meg. Az ő soha megállni nem tudó természete nem talált fix pontot sehol az életben; nem volt kifejezés, amit véglegesnek mert volna hinni, nem volt írás, amibe belefért volna, amit élt és érzett; míg végre egy különös, elvontan lírai és impresszionisztikusan elvont pszichológiai drámában (vagy mondjuk: drámarészletekben; monológokban és szituációkban) megtalálta platonizmusának muzsikáját, a ritka, a nagy pillanatok líráját, mely szimbolikussá és szükségszerűvé tette az ő élete csupa véletlenjét. Így egyesíti a Baudelaire "artiste" volta az embert, aki kevés, majdnem semmi és sehová sem tartozik és a költőt, aki minden és örök és - szintén nem tartozik sehová sem. Így "nő bele a művészet a Rosetti életébe" és életérzésekké válnak eredetileg csupán művészi, stiláris követelmények. Így nő a Keats élete éppen azáltal, hogy a maga költő voltát végérvényesen végig gondolja és egy szent aszkézisével lemond érette az életről, fölébe a költészetének és a kettő együtt (az élet itt a versek háttere), új, magasabbrendű egységet hoz létre.

Az esetlegességekből a szükségszerűség felé, ez minden problematikus ember útja; eljutni oda, ahol minden szükségszerű, mert minden az ember lényegét fejezi ki és csak azt fejezi ki és azt tökéletesen, maradékot nem hagyva fejezi ki; oda, ahol minden szimbolikus, ahol minden - mint a muzsikában - csak az, amit jelent és csak azt jelenti, ami.

A költő formája ellebegett az élet felett, a platonikuséból mindig kicsúszott az; a művészé felszívott magába minden árnyékot és intenzívebbé tette ragyogását a sötétségek elnyelése által. Csak a művész formájában jöhet létre egyensúly a platonikus nehéz járású bizonytalansága és a költő súlytalan nyílegyenessége között; a művész formájában a költészetből kinő a platonikus örökös vágyának mindig eltitkolt tárgya: a biztonság, a dogma és a platonizmus beviszi az élet sokszínűségét a költő istenien egyhangú dalaiba.

Talán az élet, mint realitás csak annak létezik, akinek érzéseiben megvan ez a disszonáns kétoldalúság. Talán az élet csak szó és a platonikus számára a költői, a poétának a kritikai látásmódot jelenti és élni az tudna csak, akiben úgy vegyül ez a két elem, hogy fokozzák egymást, hogy forma nőhet ki egyesülésükből.

***

Kassner egyike a világirodalom legerősebben és legtisztábban platonisztikus íróinak. Hihetetlenül erős benne, de hihetetlenül eltitkolt és vad iróniákba burkolt, kemény megállapításokkal elleplezett a vágyódás, a biztonság, a mérték, a dogma után. És fenséges az ő bizonytalansága és habozása, mely kiejtet kezéből minden mértéket és megtiltja neki, hogy egy nagy szintézis dekoratív harmóniájába foglalva, nem pedig az izoláltság éles megvilágításában lássa az embereket. Kassner csak behunyt szemmel lát szintéziseket; ha ránéz a dolgokra, annyit lát, annyi finom részletet, annyi soha máskor meg nem ismétlődőt, hogy hazugságnak, tudatos hamisításnak kell éreznie ilyenkor minden összefoglalást. Aztán mégis követi vágya szavát, behunyja szemét, hogy együtt - valőrben - lássa a dolgokat, de becsületessége rögtön kényszeríti, hogy ismét rájuk nézzen és akkor megint külön vannak, izoláltan, levegőtlenül. E két pólus közötti ingadozás határozza meg a Kassner stílusát. Szépek a ránézések pillanatai, mikor a sejtett szintézisek reális tartalmakkal telnek meg, de a tények - egy pillanatig még - valőrben maradnak, nem elég erősek még arra, hogy felbontsák megálmodott összefogásaikat. És szépek a szemlehunyások pillanatai is, mikor a csodálatosan részletezve látottak beállnak egy mesebeli terem frízén táncolók végtelen sorába, még élnek, de már csak szimbólumok, csak dekorációk. Kassner a nagy vonalak rajongója, de egyszersmind - lelkiismeretességből - impresszionista is. Ez a dualitás hozza létre stílusának izzó intenzitását és áthatolhatatlan homályosságait.

Mondottuk: a platonikus világának nincsen szubsztancialitása. A költő-alkotta világ mindig reális, még ha álmokból is van szőve, mert egy anyagból való. A kritikus alkotása olyan, mint mikor egy homéroszi hős áldozati barmok vérével rövid időre színleges életre kelti egy másik, egy halott hős Hádészben tengődő árnyékát. És két világ lakója áll szemben egymással: egy ember és egy árnyék és az ember csak egy dolgot akar tőle megtudni és az árnyék csak egy feleletet adni jött vissza a földre és csak egy kérdés meg egy felelet egybehangzásának tartamára létezik az egyik a másiknak. A platonikus nem alkot embert soha, mert az úgyis létrejött már valahol az ő akaratától és erejétől függetlenül, ő csak az árnyékát idézheti fel, választ várván egy olyan kérdésre - csak ebben egészen szuverén a kritikus -, amelynek jelentős voltáról a kérdezettnek talán sejtelme sem volt soha.

A platonikus csak lelkek boncolója, nem emberalkotó. Hofmannsthal egy dialógusában különbséget tesz (Balzac szájába adja a szavakat) a drámában és az epikában életképes ember kikristályosodottsága közt, hogy elképzelhető olyan ember, aki az egyikben tudna élni, a másikban pedig már nem. Talán az összes irodalmi műfajokon végig lehetne vinni ezt a megkülönböztetést és megállapítani az életképességi fokok skáláját egyes műfajok szerint. Bizonyos, hogy ha a dráma állna a sor egyik végén, az esszé (hogy egy szóval jelöljem a platonikus minden írását) állana a másikon. És ez nem iskolás osztályozás, mély lelki okai vannak. Balzac - ugyanabban a dialógusban - meg is mondja az okot, azt, hogy ő nem hisz a karakterek létezésében, míg Shakespeare hitt bennük; őt nem emberek, őt sorsok érdeklik csupán. És Kassner egyik utolsó dialógusában egy embernek egy másik szerint nincsen karaktere, mert túlságosan jó a memóriája, nem bírja elviselni azt, hogy valami megismétlődjék; hamisításnak, ostobaságnak, feleslegesnek és haszontalannak érez minden ismétlődést, pedig nincsen értékelés és így nincs élni tudás megismétlődések nélkül. Tegyük még hozzá (hogy a kérdés mesterségbeli okát is megvilágítsuk) Kerr a Hauptmann "Roter Hahn"-járól írva megemlíti, hogy Fielitz suszternél, a vén gazembernél nem hat az a pompásan meglátott vonás, hogy exponálja magát a flotta érdekében. Nem hat, mert Hauptmann csak egyszer érinti, nem ismétli és bármennyire természetes is, hogy a cselekmény folyamán csak egyszer van szó róla, mégis a ráragasztottság benyomását kelti. Mert drámai karakter elképzelhetetlen állandó tulajdonságok nélkül; a dráma perspektívájában egyszerűen nem látunk meg egy olyan embert, akinek nincsenek állandó tulajdonságai és pillanatnyiságait a következő pillanatban már elfelejtettük; a vonás ismétlése pedig semmi más, mint technikai ekvivalense egy tulajdonság, egy jellem állandó voltában való hitnek. A platonikus - más szavakkal elmondottuk már - nem hisz az ismétlődésekben, a karakteralkotás lelki és egyben technikai előfeltételeiben.

Ezért élnek (látszólag legalább) az esszék emberei és nem a novellakísérleteké. Látom a Kassner Browning-párját, Hebbeljét és Kierkegaard-ját, Shelly-jét és Diderot-ját és nem látok semmit Adalbert von Gleichenből és Joachim Fortunatusból. Egy pár nézetükre, meglátásukra emlékszem, de nincsenek bennem érzéki, látható és hallható képzetekhez kapcsolva. Nem látom őket. Browningékat látom és látom... de talán nekik is csak az árnyékukat látom, talán csak azt képesek a Kassner szavai szuggerálni, hogy könyveikből felidézett árnyékuk magára öltse az életben használt fegyverzetét, megtartsa életének gesztusait, tempóját és ritmusát, talán csak szellemidézés az, ami - egy pillanatig - emberalkotásnak látszott...

Bizonyos: Browningnak már egyszer élnie kellett, hogy Kassnernél (ha igaz) új életre kelhessen; Goethe-nek nem volt szüksége Egmont vagy Tasso valamikor igazán élő voltára, a nem nagyon erős emberalkotó Swinburne-nek sem a Stuart Máriáéra, míg Paternél, a platonikusnál intenzíven él Watteau egy leány naplóján keresztül ábrázolva és ködbe foszlik a naplóíró lány alakja. És nem igaz így, mintha e két egyformán alkotásra képes művésztípus közül valami külső ok hatása alatt választja az egyik az esszét, a másik - mondjuk - a drámát megnyilatkozási formául. Mindegyik, ha igazi művész saját élni tudása (vagy ha jobban tetszik: emberalkotó tehetsége) foka szerint fogja műfaját megtalálni. Ezért kell a platonikusnak, ha magáról akar beszélni, mások sorsán keresztül éspedig olyanokén, amelyekben igen sok az adott, a már az élettől megcsinált, az olyan, amin már többé változtatni nem lehet, eljutni saját lelke legtitkoltabb intimitásaihoz; mert az ő mindent szétbontó tekintete csak ilyen erős realitásokhoz tapadva tud - valamennyire - hús és vérből való embert látni. Néha úgy érzem, mintha az igazi kritikus becsületessége, az, hogy nem is akar önkényesen elbánni modelljével, hogy minden áron olyannak szeretné rajzolni, amilyen csakugyan volt, saját határainak mély belátásából jött létre; ő, aki csak átmeneteket tud konstruálni, annál közelebb van az alkotáshoz, minél jobban köti minél több eltagadhatatlan realitás.

Még egyszer: a költő és a platonikus poláris ellentétek. Minden platonikus a költőről beszélve mondja el legdöntőbb szavait, egy nagy költő, vagy a nagy költőről írván legmélyebb tartalmait. És talán van egy misztikus törvényszerűség, mely meghatározza, hogy melyik kritikus számára melyik költő lesz, akiről így tud beszélni; talán a poézis és platonizmus keveredésének foka - mindkettőjükben - állapítja meg, hogy ki kinek lesz ilyen pszichológiai antipodusa; talán - egy misztikus matematika értelmében - a platonizmus és a költészet összege a kettőben mindig állandó, úgy hogy minél tisztábban platonikus valaki, annál mélyebben tudja szeretni és értékelni a tiszta, a minden platonizmustól mentes költőt, a váteszt. És talán ezért van, hogy Kassner minden írása közül legszubtilisebb lírájúnak a Shelley-ről írottat érzem, Shelley-ről, aki pedig még olyan vérbeli platonikusnak, mint Emerson volt, sem jelentett sokat. Legzengőbb, elrepülőbb és - célbatalálóbb szavait ő róla beszélve találja meg és talán mert olyan nagyon, olyan beláthatatlanul távol van tőle mindenben, talán önmagáról is beszél, amikor a Shelley stílusát leírja. "Sie sind", írja a képeiről, "wie aus Licht, Luft und Wasser gewoben, die Farben sind die des Regenbogens, ihr Ton der des Echo's, ihre Dauer, wenn ich so sagen darf, der der auf- und abschäumenden Welle." Szebben és jobban nem lehet a Shelley stílusát jellemezni - de a Kassnerét sem. Mert ez a stílus az ő stílusa is, csak ebben nem voltak árnyékok, az övében pedig - azt lehetne mondani - más sincs, mint árnyékok sötét ragyogása.