Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 12-13. szám · / · FIGYELŐ

BÍRÓ LAJOS: Strófák
- A Bródy Sándor Tanítónőjéről -

Szabad-e írni egy könyvről, amelyről minden illendőség szerint tilos írni? Szabad-e írni egy könyvről, amelyről sehol sem írnak? Szabad-e írni egy színdarabról, amelyet nem látott az ember? Szabad-e írni egy könyvről, amelyről csak színdarabkorában írtak, de amelyről színdarabkorában - okosan, melegen, intelligensen és szépen - már itt is írtak? Szabad-e az embernek nevetségessé tennie magát egy lelkes és szubjektív ömlengéssel, szabad-e előállnia egy magasztalással, amelyet mindenkinek joga van fölöslegesnek, tolakodónak és nagyképűnek ítélnie? Nem szabad. De kell. Muszáj. Megtenni oktalanság. De meg nem tenni lehetetlenség.

Az ember ezer kilométerre Budapesttől olvassa a színházi recenziókat: - a Vígszínházban előadták A tanítónőt, a meséje ez meg ez, a megcsinálása ilyen meg ilyen, játszottak benne ezek meg ezek, taps, kihívás, siker... Jó, az ember örül, mindig örül az ember, ha egy igazi talentumnak sikere van, ez a siker meg éppen egy írói feltámadást, egy művészi újjászületést jelent, egy nagyéletű erőnek, egy nagybőségű termékenységnek a jelentkezését, hogy ő még erő és ő még meddővé nem apadt. Az ember örül. Azután hazajön és megveszi a színdarabot, megveszi a könyvet, amelynek könyvértéket már alig szokás tulajdonítani, amelynek az egész értékét leszámítolta színdarab korában a kritika, amelyben csak egy elhalványodott, egy elgyengült, egy másodrangú élet szunnyad, egy jegyzőkönyv az igazi életről, mert színdarab a színpadon éli a maga igazi életét és az ember elolvassa a könyvet este egyfolytában először, azután felkel reggel és első mozdulatával újra a könyv után nyúl és egyfolytában elolvassa másodszor és örül és élvez és boldog és meg van hatva: - erről nem szabad írni, erről nevetséges írni, erről tolakodás írni, de erről lehetetlen nem írni.

A zajos színpadi siker soha sem enged meg nyugodt és a távolba néző ítélkezést egy munkáról. Vannak, akiket túlzásokra csábít; a jóízlésű embereket többnyire gyanakvásra ingerli: talán nem is lehet igazi érték az, aminek a premier-bérlet tapsol. A könyvről azonban lehet nyugodtan beszélni. Nem látom a komédiást, aki szőke vagy barna parókát vett fel mára, akinek recseg vagy olvadozik a hangja, azt az életet látom csak, amely a könyvben magában van, ezt a szép, meleg, forró, gyönyörű életet, amelyet a könyv magában él anélkül, hogy néhány színész úr és néhány színész kisasszony becses testi mivoltát hozzáadná, ezt az életet látom csak, és az "uns ist ein Kind geboren" örömével kell mondanom: nem megelégedésre - ujjongásra van okunk; amióta nem voltam itt (mindent magán keresztül néz az ember) gazdagabbak lettünk, itt azóta egy soká tartó, nagy, új élet támadt. Új élet támadt; egy új, biztos, erős, nagy érték keletkezett, amely érték lesz a holnapnak és a holnaputánnak is; az irodalmi váltópénztől arisztokrata elvonultságban az irodalmunk érckészletéhez került egy csillogó aranyrúd.

Én tudom: a témája kopottra öregedett ezer tökfilkó kontár-kezében. De ez az éppen - a téma semmi, a megcsinálás minden. A téma mindenkié, a megcsinálás a művészé. - Michelangelonak a pápa adott témákat s a felséges aggastyán lett azért Mózes és világcsoda az utolsó ítélet. A megcsinálás: ezért megható, melegen reszkető, az irodalmi spleenünkben frissen üdítő, a gazdagodottság érzését hátrahagyó költemény A tanítónő.

És tudom: sok a hibája, a szerkezet, a technika, naivságok, elrajzoltságok, felesleges karikírozások... De itt van a tanítónő, az élő, itt áll előttem a szép, az okos, a bátor, a csillogó szemű, a barna hajú Tóth Flóra és nem törődöm vele, milyen anyajegy van a vállán és milyen hibákat hagyott hátra csontrendszerében a gyerekkori rachitisz. Látom. Nézem. Szeretem. Bátor, gyönyörű, drága lány, édes, erős, izmos, okos szűz, bűbájos, friss, kedves tanítónő!...

És tudom: az egész dolog nem is modern, az egész alapgondolata a tanítónő egész diadala valahogyan egy pusztulásra szánt és megérett és pusztuló morál talaján épül. De a költőnek semmi köze az időhöz, a költemények időtlenek és ez a költemény a csendes, mézédes, tiszta és tiszta csengésű líra.

Tudok mindent, és nyugodt vagyok: a témája gyönyörű, a hibáiból szabályt csinálnak hétszáz év múlva Beöthy Zsolték és az unokám unokája melegedő szívvel olvassa majd és örül neki. Ünnepi elfogódás az, mikor a mából ilyen bizalommal és nyugodtan néz előre a jövőbe az ember.

A magyarsága! Az édes hevesi mivolta! A kimondhatatlan varázsú, fűszeres földszaga onnan a hevesi rónáról, amelyet olyan jól ismerek! Ez a darab, mondják, külföldi útra indul. (Nem kérdezem, van-e magyarabb író az írójánál.) De reszketek erre és azt mondom: aki ezt a darabot fordítani fogja, ha gyöngédtelenül és ügyetlenül, otrombán és nehéz kézzel, a szirmait megbolygatva és a hamvasságát elkuszálva nyúl hozzá, aki nem költő és nem tudja ezt az illatos költeményt újra költeni, aki egy dadogásra meri rámondani, hogy az A tanítónő tömör és meleg zengése, az megérdemli, hogy levágják a kezét.