Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 12-13. szám · / · KUPCSAY FELICIÁN: EGY KÉZCSÓK
Páter Bagaméri, szobájába visszatérve, egyenesen íróasztalához csoszogott. Rögtön jelentést akart tenni a püspök úr őeminenciájának a lepényesetről, alázattal kérvén, hogy elrettentő példa okáért s a bűnös méltó bűnhődéséért Márián Regináldot az intézetből "sine gratia, subito" kicsapni méltóztassék. A kiállott izgalmaktól a toll úgy remegett a kezében, hogy az írást többször is félbe kellett szakítania. Csak lassan, döcögve tudta papírra tenni a gondolatait. Haragja eközben, szinte észrevétlenül, lecsillapodott. Egy fél órával előbb, első felháborodásában, darabokra tudta volna tépni Máriánt; de most, egy fél órával később, hogy szíve ismét rendesen lüktetett s értelmét nem homályosította el a szenvedély tüze, valami olyasmit kezdett érezni: mintha Reginálddal kissé elhamarkodva, túlságosan statáriálisan bánt volna el. Megtámadása, elítélése: megfontolatlanságok, éretlenségek voltak. Egy Néróhoz s nem hozzám, a "Calasantinum" atyai szívű régenséhez méltó kegyetlen cselekedetek - jajdult fel benne a lelkiismeret. Szegény fickó, hogy elsápadt, hogy dadogott és reszketett hatalmas öklöm előtt, mintha Isten volnék. Nagyon megijedhetett. Mind úgy megijedtek; mukkanni sem mertek. He-he-he. A gazemberek! Regináld a főgazember. Bár ez egyszer, lehet, nem is ő a bűnös. Kaufmes ugyan háromszor is intett s az ő vádjai még egyszer sem voltak alaptalanok. De talán rosszul láttam s csak képzeltem, hogy intett... Hátha Márián mégis ártatlan ez egyszer! A gyanú egymaga még nem bizonyíték... Még egyszer okvetlenül beszélnem kell vele. Véglegesen csak azután döntök - határozta hirtelen Bagi s megnyugtatásául szolgált elgondolnia, hogy a dologban semmiféle leereszkedés sincs. Krisztus is szóba állt a farizeusokkal... Mindjárt félbe is hagyta a megkezdett előterjesztés folytatását s egy servitorral tüstént maga elé rendelte Máriánt... - És aztán karácsony szent hetében is volnánk. E nagy napokon legyen mindenki jobb és kegyesebb - morfondírozott magában. Íróasztalától a kanapéig csoszogott s mélyen belesüppedve annak tört rugójú jobb sarkába, azzal a felemelő benső érzéssel várta Máriánt, hogy elhatározása krisztusi cselekedetre vall.
Regináld ezalatt hiába próbált összehozni egy becsületes, értelmes levelet. Végre is kedvetlenül félretette a tollat. Későbben talán jobban fog menni az írás; most valami úgy nyomta az agyát. Minden benső, jóleső vágy nélkül csomagjának a felbontásához fogott. A sűrű bogra hurkolt kötelet minden nagyobb megerőltetés nélkül le tudta róla oldani.
- Oh, bár ilyen könnyen tudnám kibogozni balsorsom csomóját is! - sóhajtott fel önkéntelenül. - De miért is töprengek? kérdezte magától szinte szemrehányó hangon. A töprengéssel, búsulással semmit sem érek el. Cselekednem kell! Végre kicsapatásom a szüleim baja is, nemcsak az enyém. Érettük mégis csak tenni kellene valamit, hogy elkerüljem a csúfos kidobást. - Szinte meg volt lepve, hogy eddig erre nem is gondolt. - Hátha felmennék az igazgató úrhoz még egyszer, utoljára, igen, s megkísérelném újra hangoztatni ártatlanságomat. Talán sikerülne tisztáznom magamat! Igen, igen, fel kell hozzá mennem. Beszélnem kell vele... Egy pár lépés, egy pár szó az egész. Mit sem kockáztatok, ha megteszem. Sőt ezt megtenni kötelességem is! Mások is megtennék. Mindenki megtenné, csak a gyáva nem. Úgy van! Ki-ki álljon helyt önmagáért s mástól semmit se várjon. Hányszor mondta ezt atyám!... S ha vele majd négyszemközt leszek, talán meghallgat s inkább meggyőzhetem őt ártatlanságom felől. Csak erősnek, bátornak kell lennem. Hiszen ha kicsapnak, szüleimnek minden boldogsága odavan. Szegény anyám belepusztul... Olyan gyenge asszony. Ismerem. Megyek, megyek az igazgató úrhoz! Meg kell tennem ezt az utolsó lépést!...
Az örvény mélyéről még egyszer felbukkanónak levegő után való kapkodása volt ez az elhatározás. Még egyszer pislogni látta a napot, mentőcsónakot fedeztek fel a szemei; inkább az életösztön vak erejénél fogva, mint tudatos számításból kapott az utolsó szalmaszál után. Izgatottan zsebrevágta bicsakját s a leoldott csomagkötelet; asztalán hagyta a felbontott csomagot, mit sem törődve azzal, hogy távollétében mindent felfalhatnak éhes lakótársai - és elindult fedetlen fővel Bagihoz.
***
A folyosón szembetalálkozott azzal a servitorral, aki neki éppen a parancsot hozta, hogy azonnal jelentkezzék Baginál.
- Hogyan, ő hívat? - kérdezte s egy sötét sejtelemtől elhomályosultak szemei. - Hátha minden hiábavaló s már lekéstem volna! - villant meg benne bizonyos előérzet - s azért hívat talán, hogy ezt megmondja nekem. Oh Istenem, mindennek vége! - sóhajtotta s most már az igazgatói parancsnak engedelmeskedve s nem saját elhatározását követve folytatta útját Bagihoz. A lehető legrosszabbra volt elkészülve...
Azonban a szobába lépve, a Bagi szigorú szemei helyett szelíd tekintetével találkozott; rideg fogadtatás helyett nyájas megszólításban részesült.
- No kis fiam, jer közelébb - szólt Bagi hozzá suttogó hangon s homlokán megsimogatva. - Kedves gyermekem, ugye megijedtél? - kérdé. - Azért, no, nem kell mindjárt úgy elszontyolodni. Ki látott ilyet!? Te kis gyáva, te. Te anyámasszony katonája...
Regináld meglepetten bámult Bagira. Ismét a régi, kedves igazgató urat látta maga előtt. Valami csoda történhetett, hogy egyszerre így megváltozott. Csak néhány órája még, hogy durva, kegyetlen volt hozzám. Hátha Montaldó Vili járt nála s közbenjárt az érdekemben. Vagy pláne magára vette a lepénymegszentségtelenítést?!... Neki még hisznek; az ő jó szíve mindenre képes. Vagy valami egyéb történt, hogy most olyan kegyes hozzám az igazgató úr, tűnődött magában Márián s szívét a kellemes csalódás jóleső érzése járta át. Mintha egy elvesztettnek hitt kedves barátját ismét megtalálta volna. A meglepetés örömében kezet csókolt Baginak.
- Mondd, hát igazán nem te voltál? Nem hazudtál? - kérdezte Bagi fürkésző tekintettel.
- Nem, és nem is tudom, hogy ki volt - felelte Regináld nyíltan. - Ez az igazság! Most sem s máskor sem hazudtam soha! Higgyen nekem a nagyságos igazgató úr!
- Ülj le hát. Nem szeretem, ha előttem állingálnak és ne pityeregj! Ezt sem szeretem. A férfi sose sírjon. Nekem is nagyon fáj néha - szólt Bagi felszisszenve, mintha szúró fájdalmakat akarna visszanyomni, mindkét kezével végigsimított a testén, szíve tájékától a lábikrákig - de ha még úgy fájna is, azért mégsem sírnék. A vénasszonyok s a csecsemők sírjanak. Ugye?
- Igen, a csecsemők - ismételte Regináld gépiesen. Nem tudta: mit jelentsenek a Bagi értelmetlen szavai. Mit akar ezzel az időszerűtlen kioktatással? Hiszen egyetlen könnycsepp sem volt a szemében. Erőnek erejével sem tudott volna most sírni.
- A kedves kis csecsemők, he-he-he; te is voltál valamikor csecsemő; most is az vagy; sokan mindig csecsemők maradnak, he-he-he - dünnyögött Bagi s olyan különös nevetéssel kísérte a szavait. Kis szünet múltán: - Mondtam már, ülj le! - szólt rá Regináldra -, oda a karosszékbe, abba. Azt ronthatod! Az az enyém, nem a szerzeté. Még novícius koromban vettem. Ugye pompás, puha szék. Mindig aludhatnék benne az ember. Kényelmes, hosszú mint a sír. Az öreg anyám benne halt meg; rám is ott vár a halál... Csakhogy én nem ülök belé, he-he-he... Ah! - Nevetése egy mély, fájdalomteli sóhajba fúlt, amelytől egyszerre olyan nyomasztó hangulat borult a szobára. - Nézd, látod ott azt a sámmerlit? Tedd a lábaim alá - nyögte Bagi a fájdalomtól hirtelen elváltozott arccal - és segíts ráemelni a lábaimat. Olyan irtóztató nehezek. Mint valami víztömlők. Pedig csak a héten csapolt meg a doktor. Két liternél többet szüretelt rajtam. Mondtam is neki, hogy semmihez sem ért. Ha bort tudna belőlem sajtolni, az volna ám valami! Legalább eladhatnám magamat valamelyik borkereskedőnek... Vizet-hordó szamarat senki sem vesz. Ugye? - kérdezte s mereven Regináldra nézett. Mintha megzavarodott volna; vagy talán a halál szagát érző gyógyíthatatlan beteg keserű cinizmusa tört ki belőle?... Majd minden átmenet nélkül azt kérdezte: - És hogy vannak apádék? Mi hír a falutokban?... Beszélj már valamit.
- Semmit sem írtak. Semmi újat nem tudok - válaszolta Regináld s fürkészőleg körülnézett a szobában, a falakon, a bútorokon, hátha valahonnan mégis elfoghatna, leolvashatna valami hírt, valami otthoni újságot, amit az anyja írt, ami azonban éppen most nem jut az eszébe. - Be kár, hogy a pakkomat nem bontottam fel egészen - sajnálkozott magában. - Anyámtól biztosan van benne számomra levél s benne sok újság, sok érdekes hír. - Igazán semmit sem tudok - tette hozzá a biztosítás hangján.
- Semmit?... Akkor hát mesélj valamit. Valamit, ami régebben történt. Tudsz te mesélni; okos fiú vagy - nógatta Bagi s hirtelen ravaszkás mosoly jelent meg a ráncos ajkain. Mintha róka vonult volna végig letarolt mezőkön. - Ah, oly lassan telik az idő! Legalább szórakoztass - mondá mélyen felsóhajtva.
- Bocsásson meg a nagyságos igazgató úr, de én igazán semmit sem tudok - ismételte Regináld az őszinte szégyenkezés hangján. Soha sem érezte magát ilyen ostobának. Mintha ebben az órában mindent elfelejtett volna. Kétségbeesetten pillantott jobbra, balra, le a földre, fel a fehérre meszelt plafonra, minden zugba, ahova eddig talán senki sem nézett. Hátha valamelyik szegletből feléje repül egy gondolat, valamely téma...
- Hazudj bár valamit - hangzott az újabb nógatás. - Mindig egyedül vagyok. Szánj meg... Ah, úgy cammog az idő!... Szórakoztass! Szórakoztass egy kicsit... Megöl az unalom...
A falon függő ingaóra lassú ketyegése is mintha mérni akarta volna az idő lomha tovadöcögését. Még csak négy óra volt; máris lámpát kellett gyújtani, oly hamar besötétedett. Regináld gyújtott világot s miután az égő lámpát az asztalra tette, ismét visszaült a karosszékbe. És ekkor hirtelen úgy érezte, mintha a lámpavilág benne is megvilágított volna valamit, egy sejtelmet, egy gondolatot, egy belátásból fakadó ötletet. - Ostoba, élhetetlen! Mit hallgatsz? Megnémultál, megbénultál? Miért nem beszélsz? Járjon a szád! Cselekedj! Ha mesélsz neki, ha szórakoztatod, mindent visszaszerezhetsz, amit elveszítettél. Az alkalom erre most kínálva-kínálja magát. Aknázd ki a helyzetet. Hazudj bár neki. Hazudj össze-vissza mindent, csak kedvesen, csak meghatóan, hogy elringasd az öreget. Egy kézcsókkal mindent elrontottál, egy hazugsággal mindent visszanyerhetsz: békét, nyugalmat, az intézetben való maradást - sercegte füleibe a lámpa égő kanóca rábeszélően, meggyőzően - és a Regináld lelke visszafelelte: - Igen, valóban, mesélnem kell valamit, hazudnom kell valamit, hazudnom kellene valamit, ügyesen, kedvesen, meghatóan; s ha feledtetném vele az idő unalmasságát, testi szenvedéseit, a szívébe visszavarázsolhatnám magamat. Meghagyna az intézetben... De mit hazudjak? Mit? S hazudjak, vagy ne hazudjak?...
- Nagy hó esett. Sokba fog kerülni az eltakarítása - zsörtölődött ezalatt Bagi, a sűrűn behavazott ablakok felé fordítván tekintetét. - Hát még nálatok Erdélyben micsoda hó lehet! A minap olvastam: egy egész falut befútt a hó. Nem a ti falutok volt az?...
Regináld csak fél füllel hallgatott Bagira. Lelke mélyén inkább a lámpa titokzatos sercegésére figyelt; a hazudni vagy nem hazudni nagy kérdését fontolgatta. Egész önérzete tiltakozott az öntudatos érdekhazudozások ellen. - Inkább csapjanak ki, de hazudni nem fogok - szólt benne a becsületérzés. - Hát a szégyen s szüleid mérhetetlen bánata semmi neked? Azt hiszed, hogy ezekért semmit sem kell tenned? Azért még nem esik csorba a tisztességeden, ha valamit hazudsz, nem magad, de szüleid miatt, - érvelt benne lelkének titkos ördöge.
- Igen, igen... a mi falunkat fútta be a hó. Az anyám meg is írta volt... És mindenfelé farkascsordák járnak; a hegyekből a nagy hideg lekergette őket. Ezt is az édes anyám írta - felelte Baginak. Utolsó szavait inkább csak elhebegte, úgy megdöbbent a száján máris kicsúszott hazugságok hallatára.
- No látod, mégis írtak valamit - dünnyögte Bagi.
- Igen, ezt írta, ezt... s hogy, hogy a farkasok már embereket is megettek a faluban - folytatta Regináld megcsuklott hangon nem is az igazmondás látszatának megmentése végett, hanem mert a téma egyszerre működésbe hozta imént még tunya fantáziáját. A nagy hófúvás, a száguldó éhes farkascsordák, a felfalt emberek szörnyű ordítása képzeletében egy perc alatt színes mesévé szövődtek, melynek érdekfeszítő volta őt magát is elragadta, lelkében egy valósággal megtörtént esemény benyomását keltve... - Igen, bizony, a falu bíráját is megették a farkasok a kisbárkányi úton, azon a napon, amikor nagyvásár volt Kisbárkányban - folytatta Regináld nekitüzesedve, mintha attól tartana, hogy eltűnik a színes mesekép, ha nem tűzi azonnal szavakra egyes részeit. - Oh nyáron, szép időben, csak egy ugrás a falunktól Kisbárkány! De annál messzibb van télen, ha az országutat befútta a hó. Jó lovakkal s jó szánkóval ilyenkor négy órát is eltart, míg az ember a kisbárkányi piacra ér. Igaz, az országútnál van egy valamicskével rövidebb út is, de ez az erdőn át vezet óriási fenyőfák között. Az ember szinte fél alattuk még nyáron is. Hát még télen! Mindenütt nyakig ér a hó s az erdő sűrűjéből éjjel-nappal farkasüvöltés hallatszik. Csak akinek Kisbárkányban nagyon sürgős dolga van, választja télen az erdei utat; de ilyenkor a puskát is magával viszi...
...Nos, igen - hol is hagytam el? - igen kisbárkányi nagy vásárra készült a falunk bírája is. Téli bundát akart ott magának venni, drága prémes, ezüst gombos bundát, hogy abban ágálhasson a kurátor lakodalmán. Mindenki tudta róla, hogy nagyon hiú ember s hogy belébetegednék, ha az esküvőn másnak szebb bundája lenne. Már tavasz óta türelmetlenül várta a kisbárkányi sokadalom napját s mert a bundavásárlásnál semmi sem volt előtte sürgősebb, az erdei úton át akart Kisbárkányba hajtani. A cifrára pingált, tulipános nagy szánkóba befogatta két legszebbik lovát, beültetvén a szánba a feleségét s a gyermekeit is. Nyolc éves volt a legnagyobb gyermeke. Mint az orgonasípok, úgy ültek egymás mellett a szánkó hátsó padján. Piroska volt a legkisebb köztük; alig két esztendős; édes, kedves gyermek. Aztán a macskát is zsákba kötve, a szánba dugta a bíró, a gyermekek alá, a széna közé. Úgy nyávogott szegény állat... Mondom: mindnyájukat a vásárra vitte, pedig egy cseppet sem volt szép idő. Úgy havazott, hogy egy-egy percben látni is alig lehetett. Hiába mondták a szomszédok: - Bíró uram, istenkísértés ilyen időben a házból kimozdulni. Halassza el holnapig az utat. Hiszen egy hétig tart a vásár. Megveheti máskor is a bundát; Kisbárkány nem süllyed el addig. Ne menjen bíró úr, maradjon itthon, még betemeti valahol a hó. Vagy legalább a rendes úton menjenek s nem azon a másikon, a nagy erdőn keresztül. Nem hallotta, hogy hogyan ordítanak benne éjszakánként a farkasok?!...
- Eh, mit kornyikáltok?! Megyek! Még ma akarom megvenni a bundát - feleselt a bíró, majd hetykén hozzátette: - Mit nekem egy kis havazás? Mit nekem a farkasok? S ha százszor annyi volna! Egytől-egyig lepuffintom. Itt a pisztoly nálam. Kitűnően fungál - s kétszer egymás után megnyomva a kakast, - Bum! Bum! Hallottátok? - kérdé... Az erős dörrenéstől magasra ágaskodtak a lovak s a parasztok a szántól ijedten húzódtak odébb. De csakhamar tovább rimánkodtak: - Legalább az asszonyt s a gyermekeket ne vigye magával - szóltak rábeszélő hangon. Mire a bíró szigorú tekintettel azt válaszolta: - Az asszonynak az ura mellett van a helye; őt mindenhová követni tartozik. A gyermekek is csak hadd jöjjenek! Ha itthon hagyom, felgyújtják a házat. A macska meg kárt tehet a kamrában, az edényekben itthon... Különben is kinek mi köze hozzá, hogy mikor, hová megy a bíró? S hogy kit, mit visz magával? A bíró: úr, a bíró azt teszi, ami neki jól esik. Kuss el az utamból sok finác, mert el találok gázolni valakit! - kiáltotta mérgesen s a lovak közé csapva, a szánkó tovasiklott a behavazott úton, végig a falun...
A gyermekek ujjongtak örömükben. Még akkor is, amikor a szán már jóval túl volt a falu határán, nevettek és sikoltottak, úgy tetszett nekik ez a kirándulás. Csak a bíróné maradt lehangolt, szomorú. Vészes sejtelmek és előérzetek gyötörték a lelkét. De szólni nem mert róluk.
Egy óra múlva a nagy erdőhöz értek s nemsokára eltűnt a szán a hó alatt roskadozó fenyők sűrűjében. Ekkor már olyan erősen havazott, mintha zsákokból lisztet öntöttek volna. Már leáldozóban volt a nap. Az egész erdőre sejtelmes félhomály borult.
- Jaj! Uram irgalmazz! Farkas! Farkas! Ott! Ott! - kiáltotta hirtelen a bíróné mindjárt az első fordulónál s egyik kezével egy korhadt fatörzsre mutatva, amely mellől egy hatalmas ordas ugrott elő, másik kezével kebléhez szorította a gyermekeit. A farkas vérfagyasztó vonítással vetette magát a szán után s mintha útközben többször megfiadzott volna, egyszerre vagy száz farkas támadt a nyomában...
- Borzasztó! - szólt Bagi s félve a befagyott ablaktáblákra pillantott. Vajon nem kandikálnak-e be kívülről éhes farkasok.
Regináldban e közbeszólástól egy percre meggyengült a fantázia ereje, mely eddig feltartóztathatatlanul magával ragadta őt a rémmesék országába. Egy pillanatig észre tért. Remegve pillantott az ajtóra, vajon nem nyílik-e meg? Vajon nem állanak-e annak küszöbén a bíró, a bíróné s gyermekeik? Nem kacagnak-e rajta? Nem törnek-e rá, hogy befogják a száját, a róluk koholt rémmese miatt?... Mintha a bíró hangja meg is csendült volna:
- Hazudsz! Betyár! Eszünk ágában sem volt a kisbárkányi vásárra menni...
Hanem a fantáziának egyszer működésbe hozott tovalendülését nem lehetett egykönnyen visszafojtani. A megkezdett mesét, a megindult hazugságot nem lehetett félbehagyni. A hóborította erdőrengeteg misztikus homályából kirohanó, villogó szemű, éhes farkasok szívettépő vonítása s az életveszélybe jutottak kétségbeesett jajkiáltásai ismét felvétették vele a mese elejtett fonalát.
- Jaj! Megesznek! Segítség! - rimánkodtak a gyermekek és úgy az anyjukba kapaszkodtak, hogy majd megfojtották szegényt. A macska valahogy kiszabadulva zsákbörtönéből, sziszegve szembe akart szállni a ragadozókkal. Tüzes szemei s felborzolt szőre csaknem szikrákat hánytak. A lovak megriadva, nagy szökésekben vágtattak tova a térdig érő hóban. Izzadtak, gőzöltek, mint a felhevített mozdonyok.
- Lőj! Lőj rájuk! - könyörgött a bíróné s a bíró lőtt is. Folyton tüzelt, de csaknem egyetlen lövés sem talált. Végre az utolsó töltényre került a sor. Ez az egy talált; az egész farkascsorda a szántól már alig egy ugrásnyira volt. A puskacső maradt utolsó fegyverül; míg ki nem hullott a kezei közül...
Most következett a legborzasztóbb óra.
- Oh jaj! Jézus, segíts! - rimánkodott a bíróné s összekulcsolt kezeit az égre emelte. De szavait elnyelte az ordasok vonítása. Már csaknem teljesen besötétedett. Sehol egy ragyogó csillag, sehol egy biztató gyertyaláng. Csak a farkasok szemei villogtak, mint megannyi sírlámpa a hóval betemetett földön... A bírónak az az ötlete támadt, hogy a vadállatokat rohanásukban fel kell tartóztatni. Ezzel időt nyerhetek a továbbjutáshoz.
- Kerüljön bármibe - szólt magában -, Kisbárkányba, ha törik-szakad, mégis el kell jutnom! A téli bundát még ma akarom kiválasztani! - s megragadva a macskát, kidobta a hóba, prédául a farkasok elé. Egy szempillanat alatt felfalták szegényt. Aztán a pokrócokat dobta elibük; ezekre is rávetették magukat a farkasok; azt hitték, valami jó falat, s míg egymás közt marakodtak, a bíróék mindannyiszor nyertek egy-egy percet az előbbrejutásban. Oh, de a cél még nagyon messze volt s az állatok a tovasikló szánkót nemsokára ismét utolérték.
Amikor végre az utolsó pokrócból is kifogyott a bíró s nem volt más, amivel becsaphassa őket, egy szörnyű elhatározással legnagyobbik gyermekét lökte ki a szánból.
- Ezzel a kövérrel nyerek legalább egy jó negyedórát - vigasztalta magát - s a téli bunda meglesz, meglesz, mindenáron!...
Majd a második, aztán a harmadik gyermekre is rá került a sor. Az utolsót, a legkisebbet, Piroskát sem kímélte meg. Őt is széttépték a farkasok, hogy aztán újból a szán után vessék magukat, amely, amint szimatolták, még sok jó falatot rejteget.
A bíró a veszedelmet megújulva látván, vállon ragadta a feleségét s rárivallt torkaszakadtából:
- Szülj! Szülj! hogy legyen mit a torkukba dobjak, vagy rád kerül a sor! - s dögönyözni kezdte a szerencsétlen asszonyt. A hátán, a mellén s a hasán dögönyözte. S a bíróné e rettenetes percben ikreknek adott életet. Ő maga sem tudta, hogy hogyan. Mert a Szentlélekkel ez időtájt nem volt találkozása. Két kicsi leánykát hozott a világra, akiknek a lelke tisztább volt a frissen hullott hónál. Oly picikék voltak, hogy egy farkas minden harapintás nélkül, egyszerre elnyelte őket, mint az ember az osztrigát. Minthogy pedig a bíróné többet szülni már nem tudott, bár eleget erőlködött, a bíró dühében őt is lelökte a szánról.
- Áldozd fel magad az uradért! - ordította s ostorával a már teljesen kimerült lovakra csapott. Két kilométernyi út volt még csak hátra. Kisbárkány felől már számtalan lámpafény biztatólag pislogott az éjben.
- Meglesz! A bunda meglesz! - kiáltott fel örömmel a bíró s szemeiből kivillant a biztos reménység tudata.
De a lovak egyszerre, mintha villám ütött volna a szívük közepébe, holtan összerogytak s mélyen besüppedtek a hóba. S velük együtt a bíró is a farkasok martaléka lett... Oh, az egész szörnyű volt, szörnyű! - fejezte be Regináld a szavait s annyi belső borzadály tükröződött az arcán, mintha az esetnek szemtanúja lett volna.
- S mindez igaz? Meg is történt? - kérdezte Bagi a legkomolyabb arckifejezéssel. - Az édes anyád írta?...
- Nem. Dehogy! Az egész csak mese... Igen... Én, én nem is állítottam, hogy igaz... Azt tetszett mondani, hogy hazudjak valamit... Hát kigondoltam valamit. A bíróék élnek; persze, hogy élnek - hebegte Regináld s meglepetve bámult Bagira. Volt valami a Bagi kérdésének tónusában, ami hideg zuhanyként érintette.
- Betyár! Gazember! Így hazudni! - kiáltotta Bagi s két öklével fenyegetőleg közeledett Regináldhoz.
- De ha kívánni tetszett! Másként nem is mertem volna - védekezett Regináld.
- Elég! Egy szót se többet! Megismertelek. Hazug, romlott lélek. Ámítottál eddig; de most az egyszer lépre vittelek. A nyakadat szegted... Hazug! Hazug! Hazug! Te vagy a lepénygyalázó; hiába tagadod. Hazudtál most is, hazudtál akkor is. Érted a mesterségedet. Pusztulj! Még ma hordd el magad - dörögte Bagi megszakítás nélkül s kilökte Regináldot az ajtón. Aztán nyomban leült az íróasztalához.
A felháborodástól reszkető kezekkel írta folytatólag Regináldról a püspök úr őeminenciájának: "Úgy hazudik a gazember, mintha igazat mondana. Ilyen mételyt az intézetben tovább tűrni nem lehet. Alázatos tisztelettel kérem, hogy kicsapatását azonnal elrendelni méltóztassék."
***
"Hazudtam. Valóban hazudtam... Oh mit követtem el? Mindent eljátszottam; mindent. Méltán ér a legsúlyosabb büntetés. A bűn útjára tudatosan léptem. Hazudtam önmegmentésemért. Oh, mint szégyellem magam!... Ezt túl nem élhetem - sóhajtozta Regináld, megállva a folyosón, a Bagi ajtaja előtt. Kezeivel elfedte a szemeit, nehogy megpillantsa önmagát, vétekkel bemocskolt arcát. Érezte, hogy most már minden sopánkodás hiábavaló. Végleg elveszett; el kellett vesznie, mert ügyének megmentését, ügyének jórafordulását egy hazugságtól várta. Mit ér, hogy eddig mindig igazat mondott s ha ezután is mindig csak az igazat fogja mondani? Örökre rá van már sütve a hazug emberek bélyege. Igaz: csak egy ember tudja ezt, csak egy ember látja homlokán a szégyenbélyeget, Bagi. De boldog lehet-e a szív millióktól kapott magasztalás mellett, ha bár csak egyet is tud a milliók között, aki joggal megvetéssel nézhet le rá?... "Legyek ez az egy bár én magam."
A folyosón éppen a lámpákat gyújtogatták az illuminátorok. A havazás teljesen elmúlt. Az égen tisztán ragyogtak a csillagok, mintha megfürödtek volna. Minden felragyogott, minden tündökölt körülötte; nemsokára az intézeti karácsonyfa is csillogni fog; csak benne aludt ki egymás után minden. Csupa sötétség, köd és kábulat töltötte be a lelkét. Majdnem összeroskadt az önvád s a bánat súlya alatt... Hová menjek?... Ki segíthet még rajtam? - nyöszörögte könnyes szemekkel. A "múzeum"-ba, a fiúkhoz visszamenni nem mert. Nem volna bátorsága a szemeikbe nézni. Kis kabátban volt; fázni kezdett. Kezeit önkéntelenül a zsebeibe dugta, hogy felmelegedjenek. Egyik zsebében megtalálta porcelánból készült szent Antalát. Egészen át volt melegedve. Olyan jól esett megmarkolnia jóságos szent barátját, aki eddig semmiféle bajában soha sem hagyta el... Most is, alig hogy megérintette őt, mintha segíteni akarna rajta, a bajból való menekülésnek egy utolsó eszközéhez juttatta őt. Regináld arca csaknem felderült, amikor a másik zsebében megtalálta azt az erősfonatú kötelet, amelyet otthonról kapott csomagjáról oldott volt le egy órával előbb, s amelyet a zsebébe gyömöszölt, amikor hirtelen elhatározással Bagihoz sietett.
- Elég erős lesz... Én nem nyomok sokat - mondá magában s leszaladt a lépcsőkön. Majd a fák sűrűje felé vette az útját, arra, ahol a még sötét karácsonyfa állt.