Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 12-13. szám

SZÁSZ ZOLTÁN: WILDE OSZKÁR

Az írói hírnév igen gyakran nem áll arányban a termelt művek értékével. Szerencsés születés, kedvező társadalmi helyzet, érvényesülési képesség s végül a szerencse fogalma alá vonható csomó más fajta lendítő körülmény, nem csak az alkotást könnyítik meg, hanem a már megszületett művek sorsát is előnyösen befolyásolják. Majdnem ilyen fontos s még érdekesebb azonban a rendesen káros, hátráltató körülmények olykor tapasztalható tehetségfejlesztő és hírnévnövelő szerepe. Nagyon sok nagyságot éppen az a nagy ellentét keltett irodalmi életre, mely tehetsége és az ezt elnyomó születési és vagyoni viszonyok közt tátongott. Ezeknek az érvényesülése egy harsány "csak azért is", mellyel a körülményeknek mintegy fittyet hánytak. S ebben az esetben is gyakran nemcsak a művek maguk csikaródtak ki a mostoha viszonyokból, hanem ezek az írót bizonyos érdekességgel vonva be, a művek sikerét is elősegítették. Valóságos kalofoniuma pedig a dicsfénynek az az érdekes bűn, melyet az író elkövet. Tőle magasabbra lobban a láng, mely eddig csak szerényen pislogott s amiképpen egyes anyagok sajátos színűre festik a lángot, melyben elégnek, a bűnös élet is, mely érdekességével valamely író dicsfényét táplálja, ezt a bűnsötét-vörös, pokolias fényű, fantasztikus tónusaival festi meg.

Ilyen a bűn és kéj izzóvörös színeit mutató rakéta gyanánt röpült fel a múlt század legvégén, tehát néhány év előtt Wilde Oszkár az európai irodalmi égboltozatra. Angliában már ezt megelőzőleg ismerték s meglehetősen kedvelték is, európai hírneve azonban csak azóta datálódik, mióta egy szenzációs pör, egy túl szigorú ítélet s egy gyötrelmes rabság feléje terelte a szárazföldi figyelmet. Az irodalmi színvonalat állítólag megkívánó közönségnek ez a rokonszenve oly nagyságok iránt, akik körül a gonosztettnek a lehelete leng, érdekes bizonyítéka annak, hogy ez az előkelősködő csőcselék édes testvére annak a másik, milliókra menő olvasótömegnek, mely detektívtörténet-faló mohóságával félreismerhetetlenül elárulja a mai ember, s főleg a tömeg titkos rokonszenvét a törvény-, sőt gyakran társadalom-ellenes tettek iránt. Wilde Oszkár nevét egy különösen fantasztikus bűn, illetve bűntömeg kapcsán ismerte meg Európa. A kicsapongás éspedig nemi kicsapongás, sőt ez sem elég, a homoszexuális nemi kicsapongás vádjai tornyosultak a feje körül. A nyárspolgárok számára förtelmes érdekesség csúcsa ez. S mivel ezt a pontosan meg nem állapított bűnhalmazatot egy szigorú, az író életét mintegy derékbatörő ítélet követte, az érdeklődéshez a rokonszenv csatlakozott. Wilde-nak kétségtelenül gyötrelmes volt a readingi fegyházban töltött két év, mely alatt hajókötelet bontott kóccá, malmot taposott, szobapadlót súrolt, koplalt és cigaretta nélkül élt, hogy azonban e fogság nélkül sose jutott volna olyan hírnévhez és elterjedtséghez, amely neki kijutott, az műveinek minden ismerője számára szintén kétségtelen. A kritikai értékelésnek azonban épp az a feladata, hogy az igazi, irodalmi művekben lefektetett értékeket állapítsa meg; az életrajzi adatok tehát csak felvilágosító, megértető szerepet játszhatnak szemében. Görögtűzzé, amelynek fényében a valóságnál hatalmasabban, mintegy felmagasztosulva jelenik meg az író, nem szabad válniuk. Az ilyen káprázatnak áldozata lehet az egyszerű olvasó vagy a lelkes ismertető; a kritikus nem.

*

Ez az élet különben csak végefelé vált valóban érdekessé. Kezdetben csak Wilde törekedett arra, hogy ilyenné tegye. Ír születésű volt: ennek az ősi kelta fajnak az angolok szemére vetik a hivalkodási vágyat, a féktelenséget, érzékiséget és léhaságot. Ezek a tulajdonságok meg is voltak a dublini orvos fiában. S eme, lehetne mondani, nemzeti terheltség mellé járult bizonyos egyéni terheltség. Apja egy iszákos kéjenc volt, anyja pedig egy politizáló és szépíróskodó hisztérika. Nem akarok most Lombroso és Nordau malmában őrölni, s különben is Schopenhauer például, akinek apja öngyilkos s anyja szintén egy idegbeteg blaustrumpf volt, bizonyítja, mennyire diadalmaskodhatik a szellemi kiválóság esetleges beteges véralkotó diszpozíciókon; csak egyszerűem említem ezt a nemzeti és családi jelleget, mely ha nem is vérnek vagy nemcsak ennek valami titokzatos hatásán keresztül, hanem a környezethatás folytán is, de tényleg nem a komoly, unalmasságig sablonos angol dzsentlemen-típust tette az ifjúkori Wilde ideáljává, hanem valami furcsa prerafaelista stílű, ún. művészi öltözetben járó bizarr nappali komédiást csinált belőle. Első híressége, vagy inkább hírhedtsége legalább öltözködési és viselkedési bizarrságokhoz fűződik. Ő maga mondta el, hogy nem kapván költeményei számára kiadót, elhatározta magát az ilyen feltűnést keltő komédiázásokra. Az akkor Angliában Ruskin és a prerafaelisták hatása alatt keletkezett esztétikai mozgalmat véve ürügyül, egy esztétikus kosztüm nevezetű maskarát, egy térdnadrágból, bársonyzekéből, nyitott gallérból álló öltözetet szerkesztett magának s hordozott meg London utcáin. S valóban el is terjedt a bolond-híre, sőt egy amerikai körútra is talált vállalkozót, mivel a furcsa ruházatú s kezében hol liliomot, hol napraforgót hordó költő híre áthatolt a nagy vízen is. Ezt az öltözködési komédiát fel kell jegyezni, mivel ez a feltűnési viszketegségnek, a szenzációcsinálási hajlamnak, az érdekeskedésnek legvégletesebb formája. Nagyon sok író áldoz írásaiban egy kicsit ezeknek az érvényesülést osztó bálványoknak, néhány francia romantikus, például Theophile Gautier egy-egy ruhadarab, egy-egy piperecikk erejéig még fizikai lényét is prostituálta ilyképp, az életben való tökéletes színészkedésre, a farsangi bolond szerepének egész éven át való játszására eddig azonban csak Wilde vetemedett. Nem is vették pályája egész kezdetén komolyan, vagy legalábbis nagyra nem tartották. Se Angliában, se Párizsban, ahol sűrűn megjelent, egy bizarr alaknál sokkal többre nem taksálták. Igaz, versei s egy drámája, melyet Amerikában adtak elő, nem is árult el valami nagy zsenialitást. Annyira nem volt igazi híre, hogy mikor harminc éves korában megnősült, kénytelen volt egy divatlap szerkesztését elvállalni. A zseniális öltözködés nem igen vált be. Sőt a zseniáliskodó versírás se. Igazi nagy sikerét, múló vagyoni jólétének alapját Lady Windermere legyezője című darabjával érte el. Ez egy meglehetősen alacsony színvonalú, de színpadi hatásra törekvő s ezt el is érő munka. Az ez után következő évek Wilde-ja nem is volt egyéb, mint ilyenfajta hatásos színpadi iparcikkek termelője. A vagyoni jólét azonban úgy látszik káros volt erkölcsi életére, vagy mondjuk érzelmi egészségére nézve. Párizs és London titkos kéjei már ekkor kikezdték az úgyis degenerált hajlamokkal megrakott embert, akaraterő, ellenállási képesség pedig nem volt Wilde sajátsága. Az eddig közismert adatokból nem egészen világos, milyen természetű és mily mértékű rendellenességeket űzött. Tény, hogy a kilencvenes évek elején London előkelő társaságában, amelyben való szereplés élete fővágya volt, nagyon titokzatos hírek keringtek róla. Egy förtelmes életű ördögöt láttak benne, aki hetykén szembeszáll az uralkodó erkölccsel s csak azt teszi, amit kellemesnek, élvezetet adónak tart. Ez a felfogás nyilatkozott meg abban a vádbeszédben és ítéletben, mely a Quensburry márki ellen indított híres perében elhangzott. Wilde életéről, Wilde-ról, az emberről az angol társadalom s ennek szerveként a bíró, ebben a pörben könyörtelenül ítélt: nemcsak börtönbe, közönséges fegyencek közé küldte, hanem egyszerűen kivetette magából. Neve ki volt törölve az angol emlékezetből. Könyvei, színdarabjai bojkott alá kerültek. Mikor két év múlva kikerült a börtönből, hotelről hotelre kellett mennie, mivel sehol se kapott lakást. El is hagyta Angliát s egy francia tengerparti városban s végül Párizs egy hotel garnijában húzta meg magát. Itt is halt meg. Züllve és erőtlenné züllötten öngyilkosságot követett el.

Ez az élet föltétlenül érdekes s különösen a vége felé alkalmas arra, hogy rokonszenvessé tegye az elszenvedőjét. Mert Wilde, ki élete kezdetén egy tipikus kéjenc, egy az életet elvből csak élvezi akaró Genussmensch volt, vége felé egy modern Jóbbá, az angol társadalom alakoskodásának s a saját könnyelműségének szánalomra méltó áldozatává lett. Ha túlzás is az, amit a De profundisban mond, hogy ő a legmagasabb dicsőség-oromról a legmélyebb nyomorba bukott, mert végre is az Eszményi férj vagy a Bunbury dicsőségének ormánál sokkal nagyobb magasságok képzelhetők el, tény, hogy a jólét és hírnév virágos sétaútjáról a bűn és bűnhődés vermébe esett. A szárazföldi tömeg rokonszenve és érdeklődése iránta tehát érthető. Műveit azonban ez a gyászos baleset nem teszi jobbá s szerintem nem feladata a szárazföldi irodalmi bírálatnak és közönségnek, hogy az angol társadalom és igazságszolgáltatás egy igazságtalanságát jóvátegye.

Már pedig ez az impressziója az embernek, ha Wilde-t, a maga egészében, egész működését áttekintve, a neve körül támadt hűhóval összehasonlítja. Ebből az áttekintésből ugyanis Wilde mint egy ügyes, ötletes, de egyáltalában nem mély s nem nagyon eredeti tehetség bontakozik ki.

*

Az első Wilde-nak, a fogságelőttinek drámáiról ez különben a közfelfogás. Mindenki pénzszerzés céljából írt drámai iparcikkeket lát a Lady Windermere legyezőjében, az Eszményi férjben, az Egy jelentéktelen asszonyban. Már a Bunburyben valami sajátos, rendkívüli zsenialitást látnak, a tipikus angol bohózat paródiáját, ami pedig fölösleges, bár nem teljesen indokolatlan kimagyarázása ennek az úgyis igen ügyes és elmés darabnak. Azt mondani egy bohózatról, amely műfaj úgyis már az életbeli lehetőségek karikatúrája, hogy ez magának ennek a műfajnak a karikatúrája, tehát a karikírozás karikatúrája, nem annyira magyarázatul, mint inkább mentségül hangzik. Aki mulat a bohózaton, annak nem szól ez a magyarázat: aki azonban megbotránkozik a túlságosan féktelen groteszkségeken, annak azt mondja ez az elmés értelmezés, hogy az nem túlzott féktelenség, hanem a féktelenség paródiája. Mindegy, Bunbury, sőt a többi komolyabb darab is élvezhető, bár magasabb irodalmi értékek nincsenek bennük. Wilde paradoxális elméssége, mely nagyobb igényű kritikai tanulmányaiban nem vált be s gyakrabban bosszantó, mint élvezetes virtuózkodásokra vetemedett, itt ezekben az úgyis köznapi levegőjű és sablonos személyzetű darabokban jól hat. Igaz, eredetieknek, ezek a hol diplomaták, hol falusi lordok, hol francia kalandornők által elmondott, de azért mindig teljesen egyszabású ötletek egyáltalában nem nevezhetők. Dumas fils, sőt Maurice Donnay darabjai tele vannak ilyen Wilde-i mondásokkal. Csakhogy míg Dumas fils rezonőrjei olykor megemberelik magukat egy hosszabb, mélyebbre törekvő moralizálás erejéig, Wilde ezekben a darabokban csak rövid axiómákat hintett el. Dumas fils darabjainak egészben volt mindig valami morális tendenciájuk, ez a tendencia bőven szóhoz is jutott bennük s végül apró, rövid bon-mokban is kivirágzott. S épp ezért nála a rövid axiómák organikusan nőnek ki a darab egész terebélyéből. Wilde-nál ellenben, mint mesterséges virágok vagy lampionok egy élettelen favázra, úgy vannak a mindig egyforma, elmondójukat sohasem jellemző mondások a darab banális szerkezetére ráerősítve. A legtöbb axiómáját át lehetne vinni egyik darabból a másikba, sőt egyazon darabban is a személyek kölcsön adhatnák egymásnak aforizmáikat. A mondásoknak ez a teljesen mechanikus széthintése teszi érthetővé, hogy egyes darabokban valósággal nyüzsögnek az élcek és szellemeskedések. Ha organikusan keletkeznének, természetszerűleg nem volnának ilyen szaporák. A tömegnek persze a mennyiség mindig imponál s így Wilde darabjai tényleg nagyon hatottak. A mai színdarabírás nagy problémáját azonban, azt a nehézséget, hogy ebbe a mai életfeltételeinél fogva alsórendű műfajba hogyan lehessen igazi irodalmi értéket belevinni, egy lépéssel se vitte a megoldáshoz közelebb.

Nem mondható ez legünnepeltebb, legmagasztaltabb drámai munkájára, a Száloméra se. Ez a művecske egy dramatizált hisztéria-roham. Éspedig nemcsak oly értelemben, hogy tárgya, a perverz, kis hisztérikus Szalome egy rohamszerűen támadt szeszélye, hanem a másik, súlyosabb értelemben is, azaz az író alkotói lelki állapotát illetőleg is. Rövid munka, de modorosságánál és ürességénél fogva tűrhetetlen hatású. Ha nem volna benne egy rövid jelenet, mely egy veszekedő zsidó csoporttal Renan-i szellemben fogant megjegyzéseket mondat, akkor az egész egy sivár, tökéletesen gondolat- és ötletnélküli dramatizált locsogás volna. Az a nyelvezet, mely ebben a vérszegény, s éppen ezért féktelen szenvedélyességet affektáló művecskében az olvasó vagy hallgató előtt lepereg, a fölösleges szavak, a rossz hasonlatok, a kínos ismétlések szánalmas hamis-gyöngyfüzére. Csak D'Annunzio egyes drámáinak és regényeinek dikciója versenyezhet ezzel a mindenáron színeskedni igyekvő írásmóddal. Természetes, hogy a neveknek ez a világ képzeteket nem adó, inkább csak káprázatokat a szem elé vető használata s a darab tárgyának, Szalome és Johanaán igazi jelentőségének és összeütközésének homályban hagyása nagyonis alkalmas volt a legképtelenebb és legnagyképűbb Szalome-magyarázatok és Szalome-dicsőítések fölidézésére. Szalome bejárta az európai színpadokat s a társadalom felsőbb rétegének úgyis neuraszténikus és hisztérikus emberanyaga rokonszenvesen reszketett meg eme ókori, zsidó-római rémdráma láttára. Mélyebb hatása azonban nem volt. S nem is lehetett. Szalome Wilde-nak is gyengébb termékei közé tartozik.

*

Jóval Szalome fölött, persze szintén nem a csodálók által vallott szédítő magasságban áll a legnagyobb arányú prózai munkája, a "Dorian Gray arcképe" című regény. Az első, a fegyház előtti Wilde ebben a munkájában jelentkezik legteljesebben. Egy amerikai magazin felszólítására írta Wilde ezt a regényt s valóban meséjének menete, alakjainak sorsa, egyáltalán az egésznek tényanyaga a legsötétebb Amerikára vallanak. A címszerepet játszó kép, amely a hős bűneit magára veszi s míg ez testileg változatlan fiatalságban marad, öreggé, rúttá torzul, erősen emlékeztet a füzetes regények titkos szekrényeire, csodatevő gyűrűire s más rekvizitumaira. Az a mód pedig, ahogy egy meggyilkolt testet az egyik fejezetben szőröstől-bőröstől elégetnek, egyenesen a New York-i lapok törvényszéki csarnokaiból kölcsönvettnek tűnik fel. Ez a sajátosan csőcselék-megejtő hatásokra dolgozó amerikai történet azonban át meg át van szőve a sajátosan, rafináltan európai, kiválasztottaknak és beavatottaknak szóló értekezésekkel, elméskedésekkel és hangulatfestésekkel. Jellemző, hogy ezekben az értekezésekben nagyobbára a szépségről, ifjúságról, életörömről, aztán ékszerekről, drágakövekről, parfümökről van szó, s hogy a szót nagyobbára egy Lord Harry Watten nevű, s magát Wilde-et képviselő piperkőc világfi viszi. Maga Wilde ugyanis testestől-lelkestől piperkőc volt. Hogy fizikai külsejét gyakran az ízléstelenig menő keresettséggel igyekezett egyénivé, különössé tenni, ezt már jeleztem: "Dorian Gray képe" nyomán azonban mindenki számára nyilvánvalóvá válhatott az, hogy Wilde írása, szellemi termelése is jórészt nem egyéb mint divatfi-póz, elegancia-hajsza, piperkőcködés. Óriási hatása a mai uralkodó osztály legfelsőbb rétegére ebből is magyarázható. Ezekben a körökben minden cselekvés, minden szó, minden gondolat csak abból a szempontból értékelődik, hogy elegáns-e. Nem az ideális szépség, hanem a divatok szerint változó elegancia itt az ideál. E körök számára Wilde Oszkár művei, s ezek közt a Dorian Gray arcképe valóságos szellemi divatlappá vált. Belőlük tanulja meg a közép-európai nagyvárosok aranyifjúsága, hogy milyen véleményeket kell hordani, milyen szabású egyéniségben kell járni, miféle érzés-tónusok divatosak s melyik világnézetnél kell beszerezni a szellemi piperecikkeket. Lord Harry paradoxális beszédmódját, mely persze ott csillog Wilde drámáiban s tanulmányaiban is, éppúgy utánozzák is, mint az egykori walesi herceg nyitvahagyott utolsó mellénygombját, vagy más divatvezérek öltözködési sajátságait. Hogy mind a kettő, a Wilde paradoxális gondolkodásmódja s VII. Edward nyílt mellénye, egyaránt egy fogyatékonyság, az első esetben a szellemi rövidlélegzetűség, a másikban a pocakosság eredménye, tehát egyáltalában nem ideális jelenségek, erre persze az utánzók nem gondolnak.

Mint minden, amit Wilde írt, ez a regény is mélység nélküli, felszínes. Magának a történetnek figyelmesebb megvizsgálása egyenesen megdöbbentő írói léhaságra vezet rá. Az a kép ugyanis, mely a könyv címében s a regényben szerepel, nyilvánvalóan jelképes rekvizitum. Azt hiszem, bár a költő nem mondja meg egyenesen, a Dorian Gray lelkiismeretét vagy talán egyszerűen csak lelkét képviseli. Tekintve, hogy a bűn, a helytelen, káros cselekedet tényleg a léleknek megcsorbulását, megbetegedését, elkorhadását idézi elő - már természetesen abban a metaforikus értelemben, ahogy ezt a lélekről lehet mondani - volna értelme annak, ha a regénybeli folyton rútuló, egyre vénebb, züllöttebb arcot mutató kép a lelket jelentené. Még az is elfogadható volna, hogy a fiatal Doriant a lelkiismereti furdalások folytonos gyötrelme egy bizonyos, sajátságos téboly, valami rémlátás áldozatává tette, úgyhogy ő a képen tényleg látja az elrútulás szörnyű folyamatát. Ez az egész jelképes rémtörténet azonban csak úgy tartható fenn, csak úgy illeszthető be egy irodalmi értékű s felnőtt emberekhez forduló történetbe, ha az író először is közli a kép jelképes jelentőségét, világosan megérteti, hogy mit jelképez s végül csupán a hős által láttatja ama rémképeket, melyek mintegy rávetítődnek a valóságban szépnek megmaradó képre s ezt a hallucináló előtt elrútultnak mutatják. Ezek a követelmények azonban Wilde regényében nincsenek kielégítve. Az egész képügy nagyon homályos, illetve magától értetődő rémregénystílusban van feltárva. Homályos azonban azért, mert feltehetetlen az, hogy Wilde egyszerűen mesét akart volna írni, amiben mindent szabad. Ő kétségtelenül a kép jelképes jelentőségére gondolt, ez pedig megmagyarázatlanul, kidolgozatlanul marad. A főhiba végül az, hogy a regény szereplői, a képfestő, Basyl Harward is látja az elrútulást, ezt a csupán jelképes s csupán a rémlátástól gyötört Dorian Gray által látható folyamatot. Ezek a hibák egy zagyva mesévé teszik a művet. Divatos, kis tehetségű, de nagy akarású írókra különben jellemző, hogy a szépirodalmi alkotás lélektani követelményeinek, például a jelképes alakok vagy a típusok lélektani feltételeinek nem tudnak megfelelni. Pedig különösen akkor, ha valami meseszerű, érzékfölötti vagy erősen patologikus jelenséget vagy folyamatot választ az író, szükséges ezt a legnagyobb logikai biztonsággal és lélektani valószínűséggel kezelni. S ha végül az ilyen szimbolikus eszköz vagy alak reális, mai jelenségekből és emberekből, tehát a csodaszerű, fantasztikus iránt való hajlandóságot mintegy elriasztó elemekből álló környezetben szerepel, akkor különösen logikus ezt vagy őt elhihetővé tenni. Dorian Gray, ebből a szempontból, mint jelképes történet is tökéletesen balul sikerült rémregény. A benne elhintett bölcselkedések és aforizmák jellege és értéke pedig ugyanama megítélés alá esik, amelyet a Wilde tanulmányai, főleg az "Intentions"-ben foglalt filozofálások alapján éppen most megkísérleni fogok.

*

Logical insanity: ez a végbenyomásom, melyet Wilde, a gondolkodó, a kritikus, bennem előidézett. Sok ismerője s főleg az angol közvélemény, mint ezt ellene indított bojkottja mutatja, Wilde-t, az embert, a moral insanity vádjával illette s így eme megállapításomban csak véleményének kiegészítését látná. Én azonban egyáltalában nem vallom az uralkodó s Angliában zsarnokoskodó morál eme szigorú állásfoglalását, amiként a londoni bíróság híres ítéletét túl szigorúnak tartom. Ahhoz, hogy erkölcsi egyénisége fölött ítéletet mondjak, életrajzírói bőbeszédűsége dacára se ismerem eléggé életét. A moral insanity vádja tehát csak maradjon meg a homoszexualitásnak már a gondolatától is irtózó nyárspolgárok korlátolt vélekedése. Hogy azonban a Wilde gondolkodásmódja valóban egészségtelen, azaz bizonyos megrögzött kórosságokkal és nyomorékságokkal bírt, ezt műveinek alapos átolvasása számomra kétségtelenné tette. Igaz, a testi egészség határai se állapíthatók meg tökéletes pontossággal, mennyivel nehezebb tehát a szellem s főleg az elvont fogalmakkal foglalkozó szellem egészségessége vagy kórossága közt különbséget tenni.

Eme nehézség dacára beszélünk azonban egészségről és betegségről. A testi egészség alatt azt az állapotot értjük, melyben a szervezet részei és működései az emberek túlnyomó többségénél föltalálható szabálynak megfelelnek. Ettől a szabályszerűségtől persze sok ember ebben vagy abban eltér. Ha ez az eltérés egy bizonyos határon túl megy, az már betegség. Kivéve egy esetet, amelyben a szokatlanul nagy eltérés még nem nevezhető betegnek: éspedig a fejlődés irányában való eltérés. Az emberi szervezet ugyanis egy fejlődési folyamat eredménye, mely az élő anyag legalsó fokain indul meg, a mai állatvilágnak megfelelő fejlődési fokokon vezet át s még ismeretlen jövőbeli fejlődési feltételeket rejt magában. Az az eltérés a normálistól, mely nála magasabbrendűnek nevezhető, mely eme fejlődés irányába esik, nem betegség. A faj átlagától való ilyetén eltérés nem elfajulás, hanem, mint azt elneveztem, felfajulás.

Mindez illik az ember szellemi apparátusára és működésére is. Lehet beszélni egy normális, egészséges észről, bár pontos adatait persze ennek se lehet megállapítani. Hisz a józan emberi ész, ha nem is mindenkinek fejében, de mindenkinek ajkán ott van. S természetesen vannak az átlagtól eltérő észberendezések és értelmi képességek, amelyek hol butaság, együgyűség, hol a nyíltan betegség számba menő hülyeség névvel illetődnek. S itt is van egy oly eltérés az átlagtól, mely nem kóros, hanem ellenkezőleg magasabbrendű jelenség. Amiként a rendkívüli erőteljességű vagy szépségű test, egy oly szabályellenesség, mely üdvös s egy magasabb fejlődés jele, a rendkívüli erejű és élességű ész is, a tehetség, a lángész is oly abnormitások, amelyek magasabbrendű szellemi fejlettség eredményei. Távol áll tehát tőlem az az álláspont, mely minden eltérést a normálistól, tehát a zsenialitást is betegségnek bélyegzi. S viszont a logical insanity, a szellemi egészségtelenség, nem akar a butasággal, vagy pláne a hülyeséggel, kétségtelenül alsórendű, sőt elismerten beteges észbeli állapotokkal, egyet jelenteni. Csupán egy olyan észbeli alakulást értek ez alatt, mely jelentékenyen eltér a normális, ún. józan emberi észtől, anélkül, hogy az az eltérés jelentékenyen a fejlődés, a magasabbrendűség irányában történnék. Mert a normálistól való eltérések minden irányba történhetnek: felfelé, lefelé, kisebb-nagyobb szögben oldalirányban. Ilyen oldalirányban eltérő, magasabbrendű fejlettségűnek nem nevezhető, de átlag-állatinak se mondható elme volt egy csomó érdekes, sajátosan bizarr író. Gyakran némi magasabbrendűség vegyül bennük a nagy mértékű oldalirányban való eltéréssel. Olykor jelentékenyen magasabbrendű elmék fejlődési iránya mintegy kissé oldalt hajlott. Egyszóval ahány irány van a szélrózsában, annyi felé térnek el egyes egyének (a normális) egészségesnek nevezett észtípustól. Logical insanitynek nevezem azt az eltérési irányt, mely sokkal inkább oldalirányú, mint felfelé vagy lefelé irányuló, sokkal inkább eltávolodik az átlagfelfogástól, semmint föléje emelkedik.

Ilyen volt Wilde. S ezt, amennyiben irodalmi vélekedések bizonyításnak vethetők alá, róla bebizonyítani is fogom. Egyik legjellemzőbb, az említett józan emberi észnek kétségtelenül leginkább feltűnő sajátsága az a törekvés, hogy a közfelfogással éppen ellenkezőt állítsa. Végy egy banalitást s állítsd a feje tetejére s megvan a Wilde-féle szellemesség. Íme néhány axiómája: "Egy férfi minden nővel boldog lehet, amíg őt nem szereti." "Mindent el bírok hinni, föltéve, hogy teljesen hihetetlen." "Csak sivár emberek nem ítélnek a külszín után." "Az ember nem lehet elég óvatos az ellenségei megválasztásában." "Szeszély és halálos szenvedély közt csak az a különbség, hogy a szeszély kicsit tovább tart." "Szörnyűség, hogy manapság mennyit beszélnek az ember háta mögött és méghozzá csupa igaz dolgot." "Aki az igazat beszéli, azt előbb vagy utóbb rajtakapják." "Csak a stílus mestereinek sikerül, hogy homályosak legyenek." Mindenki, aki veszi magának a fáradságot ezeket a mondásokat a velük ellenkező állításba visszafordítani, ami a legtöbbször egyetlen szó elhagyásában vagy kicserélésében áll, tapasztalni fogja, hogy tényleg igaz az az ítélet, mely Wilde egyik legjellemzőbb sajátságát az egyszerű ellentmondási viszketegben látja. Ennek különben érthető lélektani magyarázata van. A művészi és szépirodalmi hatás jellemző sajátsága az olvasó gyorsan támadó, lökésszerű meglepése, míg a bölcsészeti hatást a lassan, fokról fokra való földrengés jellemzi. A művészi hatásnak mintegy ad absurdum való vezetése a Baudelaire-féle "épater le bourgeois", a nyárspolgár megrökönyödtetése, amit mellesleg szólva ez a nagy költő műveiben egyáltalában nem vett igénybe. Mások azonban annál tudatosabban alkalmazzák. Ez egy durva szellemi lökés, mely azonban nem lendít, mint az értékes irodalmi hatás felfelé, hanem mint egy értelmi pofon egyszerűen csak megrázkódtat és elbódít. Ezt a receptet követi Wilde, mikor vígan azt állítgatja, ami a nyárspolgár véleményének ellenkezője. Ha ezzel nem is gyakorol reá szellemileg nemesítő, felvilágosító befolyást, de megadja elméjének azt a lökést, azt a rázkódást, mely értelmetlenek előtt hasonlít az értékes, mély igazságok fölemelő, egyszerre magasabb szempontra lendítő hatásához. Larochefoucauld, Lichtenberg, Goethe, Schopenhauer, olykor Nietzsche aforizmái ilyen nemes hatásúak. Hozzájuk hasonlítva Wilde egy olcsó fogásokkal dolgozó szellemi komédiás. Lehetetlen is, hogy minden mélység nélküli elmék Schopenhauer vagy Nietzsche aforizmáit oly csalódásig hű módon utánozzák, mint ezt Európa szerte egy csomó ember Wilde szellemeskedéseivel cselekszi. Wilde majdnem mindig mechanikusnak nevezhető elmélkedést űz: egy szó betoldásával vagy kicserélésével, mint mondtam, vége az egész mulatságnak. A mély ötlet ellenben inkább organikus, azaz egy nagy, minden részében összefüggő, rendszeres világnézet terméke. Wilde a viccelődésnek iparosa: az előkelő élc, amennyiben van ilyen, ellenben egy bölcsészet terméke.

De nemcsak a banalitásokkal való eme, mintegy elvi ellentétesség jellemző tünete Wilde írásainak s gondolkodásbeli egészségtelenségének, hanem a fogalomzavarnak olykor megdöbbentő mérete. Míg legtöbb élce és maximája abból származik, hogy egy banalitást feje tetejére állít, s ezzel meglepi a banalitáshoz szokott közönséget, komoly vélekedései, mélységre törekvő fejtegetései egyszerűen nem egyebek, mint egyes fogalmak részben önkényes eltorzításai, részben téves értelmezései. Kétségtelen, hogy az ilyen fogalmak, mint: egészség, könyörületesség, szépség, erkölcs, utánzás stb. Nem oly pontosan, élesen körülhatárolt fogalmak, mint ezek: háromszög vagy hatvány. Lehet tehát rajtuk némi, a közfelfogást kijavító pontosításokat végezni, habár a legtöbbször gondolkodói impotencia tünete ez a fogalmakat tisztogató, kijavító piszmogás. Wilde azonban nem ilyen ártatlan fontoskodást űz: nem, ő megdöbbentő, egész új szempontokat teremtő vélekedésekhez jut az által, hogy egyes mindenki által, kis eltérésektől eltekintve, egynek értett fogalmakat egyszerre egész más tartalommal tölt meg. Legjobb bizonyítéka ennek híres elmélete az "Intentions" című kötetnek "A hazugság hanyatlása" című tanulmányában, amely szerint az "élet sokkal inkább utánozza a művészetet, mint a művészet az életet". Ebben a párbeszédes tanulmányban az egyik beszélő fél, már a kezdetben ilyen badarságokat mond: "Mi is különben egy előkelő hazugság? Minden állítás, mely önmagában hordja bizonyítékát." Minden logikával foglalkozó ember tudja s minden értelmes ember elfogadja, hogy éppen az ilyen önmagukat bizonyító állítások, azaz az effélék: a = a, a rész kisebb, mint az egész, ha két mennyiség egy harmadikkal egyenlő, akkor az a kettő egymást közt is egyenlő, legkevésbé nevezhetők tévedésnek. Hazugságról persze nem is szólva! Mert hisz a hazugság, s ezt Wilde egész tanulmánya alatt nem tudja vagy nem akarja tudni, egy tudatos eltérés a valóságtól s így feltételezi a megtévesztés célzatát. Amiről ő beszél s aminek hanyatlását fájlalja, az a költői fantázia szabad csapongása, tehát egész más valami, mint a hazugság. Csakhogy persze ezt világosan megírni, röviden kikelni a realizmus, a Zola-féle naturalizmus ellen, számára banálisnak és kevésnek tűnt fel. Írt tehát ehelyett egy olykor Bunbury-re emlékeztető s épp ezért elég mulatságos dicshimnuszt a hazugság mellett, mely valami kenetteljes, vasárnapi hazugság-ellenes prédikáció megfordítottjaként hat s épp ezért kezdetben elmésen hat. Később azonban, a vad állítások, az ízetlen szócsavarások s szándékos vagy legalábbis hihetetlennek tetsző korlátoltságok oly tömege vonul fel, hogy az ember minden jókedve elmegy s csak bosszankodik az eredetieskedő handabandázás ily féktelenségén. Tetőpontja ennek a már említett kijelentés, mely szerint a természet a művészetet sokkal nagyobb mértékben utánozza, mint ez amazt. Alig tudok még egy példát, mely annyira bizonyítaná a mai európai kritikai irodalom mélység nélküli, impresszionista jellegét, mint az a nagy siker, melyet ez a badar állítás elért. Úton-útfélen idézik, magyarázzák, alkalmazzák s helyeslik. Pedig kissé figyelmesebben nézve meg ezt az állítást, illetve azokat a bizonyítékokat, melyekkel Wilde ezt támogatja, rögtön rájön az ember arra, hogy itt egy szűklátókörű, szépirodalmi és képzőművészeti ismeretekkel eldeszkázott láthatárú ember fogalomzavaráról, sőt fogalomhamisításáról lehet csak szó. S emellett persze a Wilde-sajátságok legelseje, a banalitás-megfordítás itt is fontos szerepet játszik. A banális iskolai felfogás szerint ugyanis a művészet a természet utánzása. Jön erre Wilde s azt állítja: ellenkezőleg, a természet a művészet utánzata. Éspedig nemcsak az élő természet, hanem a természet legszélesebb értelemben, tehát a szervetlen világ is. "Ez általános törvényszámba mehet: az élet sokkal inkább utánozza a művészetet, mint a művészet az életet. Meg vagyok győződve, igazat adsz nekem, ha gondolkozol ezen. Az élet tükröt állít a művészet elé s ugyanazt a ritka típust, melyet a festő vagy a szobrász elképzelt, újból létrehozza s valóra váltja a költő álmát... Nem egy ifjú követett el Rolla példája nyomán öngyilkosságot, nem egy ölte meg magát önkezével, mivel Werther önmaga oltotta ki életét. Gondold meg, mennyit köszönhetünk Krisztus utánzásának, mennyit a Cézár utánzásának.

Cyrill: Ez az elmélet valóban nagyon figyelemreméltó, de ha tökéletessé akarod tenni, azt is be kell bizonyítanod, hogy a természet, nem kevésbé mint az élet, csak a művészet utánzata. Képes volnál ezt bebizonyítani?

Vivián: Kedves barátom! Én képes vagyok bebizonyítani, amit csak akarsz.

Cyrill: A természet tehát a tájképfestőt követi s hatásait tőle kapja?

Vivián: Bizony. Kinek, ha nem az impresszionistáknak köszönhetjük azokat a csodálatos barna ködöket, melyek utcáinkon tova kúsznak, a gázlámpákat elfátyolozzák s a házakat szörnyetegszerű árnyékká változtatják? Kiknek, ha nem nekik s az ő mestereiknek köszönhetjük azt a bájosan ezüstös lehet, mely folyóink fölött lebeg, mely a hidak lendületes ívét, a ringó bárkákat kedvesen graciózus vonalakká folyatja szét? Az éghajlat különös megváltozása, mely Londonban a legutolsó tíz évben létrejött, egyszerűen ennek a sajátos művészi iránynak eredménye."

Ez a részlet jó példája a Wilde fejtegetési módjának s felébresztheti egymagában is azt a kételyt, amit az egész író folyton felidéz s mely e kérdésbe foglalható: nem ugratja-e a közönséget ez az angol úr s nem-e mulatna azon, ha tudná, hogy mennyire komolyan veszik őt? A párbeszéd egyik szereplőjének, a merész állításokat hirdető Viviánnak kijelentése, hogy ő "mindent képes bebizonyítani", erre enged következtetni legalább. Viszont azonban annyi más alkalommal szól ilyen szellemben maga Wilde, hogy elméleteit nem lehet egyszerűen tréfának tartani. Különösen mivel, mint említettem, tömérdek olvasója és utánzó is kinyilatkoztatásnak veszi szavait.

Ezeket a szavait, amelyekből nyilvánvaló, hogy Wilde nincs tisztában a művészet és természet birodalmainak határával s a kettőnek egymáshoz való viszonyával. Az ő egész bölcsességéből annyi igaz, hogy a művészet, s elsősorban az irodalom hatást gyakorol az emberi életre. Egyes művek, mint az említett Rolla vagy Werther tényleg befolyásolják egyes emberek cselekedetét. Arról a hatásról, melyet a nagy történelmi alakok, mint Krisztus vagy Cézár előidéztek, persze már nem lehet mint a művészet hatásáról beszélni. Itt egyszerűen a nagy egyéniség másokra gyakorolt befolyásáról van szó. A nagy egyéniség azonban az élet egy darabja, de nem a művészet terméke. Ha pedig Krisztust nem tekinti az ember történelmi egyéniségnek, hanem egy bizonyos legenda-halmaznak s doktrína-kötegnek, akkor is helytelenség, fogalom-összezavarás az általa képviselt cselekvési módok és hittételek sok ember által való követését művészetutánzásnak nevezni. Jézus még ebben az értelmezésben sem művészi alkotás s a követése nem utánzás. De mindez még hagyján. Eddig még némi igazsággal állott az ember szemben. Tény, hogy a művészet egyes termékeit utánozzák az élet egyes alkotórészei. Most azonban annak az állításnak az elfogadásáról van szó, hogy a természet, minden mi ég és föld közt létezik, a művészet utánzója. Wilde hoz is egy példát, mely egyesek előtt ennek bizonyítására esetleg alkalmas lehet, a londoni ködöt, légkört, sőt egész éghajlatot, mely szerinte teljes alázatossággal az impresszionista festőiskola tanítványává szegődött. Mindenki, aki a látás éspedig az egyszerű értelemben vett látás s a művészi látás lélektani törvényeivel egyaránt csak némileg tisztában van, de sőt az is, aki csak néhány percig hajlandó ezeken az állításokon gondolkodni, el fogja ismerni, hogy Wilde itt egy szúnyognyi igazságot, mely mellesleg megint csak egy banalitás, elefánttá fúj fel s egy reá nem illő névvel ellátva bocsát világgá. Kétségtelen, hogy egyes művészi ábrázolás-módok, egyes képek vagy szobrok befolyásolják egyes emberek meglátó képességét s így sokan a műnek megismerése után oly sajátságokat, oly vonalakat, színeket, árnyalatokat vesznek észre az életben és természetben, melyeket ezelőtt nem láttak. Azt mondani azonban ezen az alapon, hogy a természet utánozza a művészetet, azaz, hogy például az impresszionista által kedvelt, de azelőtt is valószínűleg sok ember által átérzett és meglátott árnyalatokat és tónusokat a természet eme iskola nyomán hozta létre, körülbelül épp oly badarság, mintha valaki, megtanulván franciául s olvasván a francia irodalmat, azt hinné, hogy ennek nyelvi szépségei az ő s legfeljebb még nyelvmesterének tiszteletére jöttek létre. Mind a két esetben egy bizonyos képesség nyit meg szépségeket; hogy azonban ezek a szépségek előbb nem léteztek, ezt állítani dőre tévedés. De feltéve azt, hogy az impresszionista iskola keletkezése előtt soha londoni ember, vagy esetleg oda tévedt jobb szemű hollandus vagy olasz sem látta a köd csodás átalakító hatását a városkép hídjain és épületein, még akkor se foglalható az így tényleg az emberiség új, friss kincsévé tett szépségek ilyetén fölfedezése a művészet-utánzás fogalma alá. Új szépségekre való rámutatás, új szépségek termelése - ez elfogadható lett volna. Legfeljebb azt mondhatta volna Wilde, hogy mivel ezeket a szépségeket, az impresszionista festők előtt nem látta senki - amit, ismétlem, nagyon valószínűtlennek tartok - tehát ezek nem is voltak. A "világ az én képzetem" elvének teljes következetességű érvényesítése volna ez. Persze ez nem valami megdöbbentő újság s épp ezért a "Bunbury" szerzője, bár későbbi fejtegetéseiből látszik, hogy tisztában volt állításainak eme szerényebb és igazabb alapjával, nem erre fekteti a hangsúlyt, hanem a művészetet utánzó természetet proklamáló badarságra.

A nagy hűhó, tehát következő igazságmagot rejti magában: a művészet, mint a mindenségnek, azaz a természetnek, még pontosabban az emberi életnek terméke és része visszahat a természetre illetve az emberre, sőt olykor utánzást is ébreszt. A természet minden része kölcsönhatásban áll. A művészet, mint része az egésznek, szintén visszahat az életre s ezen keresztül némileg a természetre is. Hogy azonban őt utánozná a mindenség, sőt sokkal inkább utánozná, mint ő a mindenséget, ez az állítás egy először is az utánzás fogalmában tisztában nem levő s másodszor csupán a művészetre s ennek közvetlen környezetére határolt eszmekörű elme szánalmas torzszülötte.

*

A gyenge, rövidlélegzetű, sekély gondolkodóképesség nyilatkozik meg Wilde-nak talán leghíresebb, Az ember lelke s a szocializmus című tanulmányában is. Egy igazi, nagy gondolkodók által megteremtett világnézet kerül itt a kezébe, a történelmi materializmuson alapuló szocializmus tana. Ehhez fűzi megjegyzéseit, ebbe kapcsolja mintegy bele azokat a vélekedéseket, melyeket saját maga az ember lelki egyéniségéről alkotott. A marxizmus szociológiai Unterbaujára állítja fel a maga lélektani Überbauját. Nos, az épület nem jól sikerült. Két egész különböző stílus találkozott benne. Persze az, ami ebben a tanulmányban szocializmus, az nagyjában helyes. Érdekes azonban, hogy éppen Wilde veszi át a szociáldemokrácia elveit s szinte szolgai módon meghajlik az ő lényével, dekadens, érzéki, amorális, reneszánsz-természetével alapjában ellenkező tan előtt. E tekintetben már sokkal imponálóbb Nietzsche, akihez Wilde halványan hasonlít is. Nietzsche túlzott egyéniségkultuszával egyszerűen felrúgja a szocialista elveket. Megérezte ő, hogy a szocializmus, bár perhorreszkálja a jótékonyságot, a filantrópiát, alapjában mégis nem egyéb, mint egy óriási arányú, grandiózus szervezettségben megvalósulásra törekvő filantrópia. Nem kellett Nietzschének az individualizmus ama távoli érvényesülése, amit a szocialista társadalom majdan a jövőben lehetővé tenni fog s amelyért Wilde is lelkesedik. Az ő énkultusza sokkal logikusabb, sokkal igazabb volt, mivel nem a lassú faji javulás eredményeként akarta az egyéniséget diadalra juttatni, hanem az egyén rögtönös, amorális könyörület nélkülisége által. S ez meg is felel az én természetének, mely egyáltalában nem akar elmerülni az összesség, a faj fogalmában. Ez meg saját maga akar minél inkább egyéniséggé válni s nem elégszik meg azzal, hogy az ő és bizonyos számú utódjainak altruizmusa által végre létrejön az az állapot, mely lehetővé teszi az individualizmust.

Wilde élete és egyes más művei azt mutatják, hogy ő úgy is fogta fel az individualizmust és egoizmust, a nagy egyéniség tanát. Ő nietzscheista volt. Er hat sich ausgelebt. Egész a fegyházig. Annál furcsábban hat alázatos meghajlása a szocializmusnak alapjával altruista tanai előtt. Szerintem ebben a tanulmányban tulajdonképpen Wilde feladta egyéniségét s meghódolt a lényétől teljesen idegen kollektivizmus előtt. S talán azért, mivel nem szívéből írta, nem is rendelkezik ebben szelleme azzal a csillogással, játszi folyamatossággal, világfias könnyedséggel, mely néhány más tanulmányát élvezetes szellemi desszertté teszi. Rossz tulajdonságai ellenben: a fogalomzavar, a szellemi rövidlélegzetűség itt szaporán termik a vadságaikat. Már itt is nagy igyekezettel törekszik arra, amit később a De profundisban valóságos rögeszmeszerű állhatatossággal fejteget: Jézus egyéniségének új értelmezésére, Umwertungjára. Persze megint csak fogalomzavart termel, nem értvén meg vagy elferdítvén a Jézus egyéniségét. "Valahányszor Jézus szegényekről beszél, csak a személyiségeket érti, valahányszor a gazdagokról beszél, mindazokat érti, akik személyiségüket nem bontakoztatták ki." Hogy ezt az önkényes állítást nehéz volna még a sok minden levezetésére alkalmas evangéliumokkal is bizonyítani, azzal persze Wilde nem törődik. Az állítás jól hangzik. Mi ez azonban a logikától való valóban beteges elrugaszkodáshoz képest, melyet a művészre vonatkoztatott egészség és betegesség fogalmának értelmezésével elkövet. "Mi más a betegség, mint egy érzés-hangulat vagy szellemi izgalom, melynek az ember nem tud kifejezést adni. A közönség a maga egészében beteges, mert semmi számára se talál kifejezést. A művész sohase beteg. A művész mindent kifejez." "Mi egy egészséges és mi egy egészségtelen mű? Minden jelzés, mellyel egy művet illetnek - feltéve, hogy ésszel ítélkeznek - vagy ennek stíljére vagy anyagára, vagy mindkettőre vonatkozik. A stíl szempontjából nézve egészséges az a mű, melynek stílje a felhasznált anyag szépségét átcsillogni hagyja, legyen ez az anyag a szó vagy a bronz, a szín vagy az elefántcsont: a mű ezt a szépséget mint az esztétikai hatás eszközét kihasználja. Az anyag szempontjából az a mű egészséges, melynek anyagát a művész vérmérséklete szerint választotta, az a mű, mely természetesen sarjadt belőle. Egyszóval, egészséges az a mű, mely e két tulajdonságot, tökéletesség és személyiség, egyesíti magában. A mű alakját és tartalmát természetesen nem lehet különválasztani; ezek egységet képeznek. De az elemzés céljából ésszerűen elszalaszthatjuk e kettőt s az esztétikai benyomás egységességét egy percre félre tehetjük. Egészségtelen mű ellenben az, melynek stílusa lapos, elavult ízlésű és közönséges, melynek tárgyát önkényesen választották, nem azért, mivel a művész örömét lelte benne, hanem mivel azt gondolta, hogy érte a közönség fizetni fog. S tényleg, a népszerű regény, melyet a közönség egészségesnek nevez, mindig egy nagy mértékben egészségtelen termék: amit pedig egészségtelen regénynek tartanak, az mindig egy dicső és egészséges mű." Az "egészséges" és "egészségtelen" szavaknak eme tökéletesen önkényes, az általuk fölidéződő, nagyobbára fiziológiai képzeteket meg nem látó értelmezése után Wilde nem átallja a következőket írni: "Bizonyára nem kell mondanom, hogy én egy percig se fájlalom a közönségnek s a sajtónak e szavakkal való visszaélését." Tehát éppen ő, aki a szavakkal való visszaélésből szívja nemcsak humoros vénájának nedvét, ami még megjárná, hanem elmélkedéseinek anyagát is, bocsát meg kegyesen a visszaélést űzőknek! Amit az idézett részben az egészséges és egészségtelen fogalmának magyarázataként előad, az nem egyéb, mint az igazi művészi termék, a tehetség természetes gyümölcse s a mesterkélt szellemi iparcikk között fennálló különbség. Kétségtelen, hogy az előbbi rokonszenves s a második hidegen hagy, ha azonban e két termékfajtát okvetlen az egészség szempontjából akarjuk megbírálni, akkor a gyakran kétségtelenül túlfeszült, sőt patologikus lelkiállapotból származó műtermék inkább illethető az egészségtelen szóval, mint a józan okoskodásból születő iparcikk. Ez az osztályozás azonban nem okvetlen szükséges. Egészség, betegség, ezek élettani fogalmak. Átvett értelemben lehet őket a nem szoros értelemben vett élettan területén túl is alkalmazni s ekkor normálist és abnormálist jelentenek. Hogy egyes szellemi és művészeti termékek oly öntudati állapotokból származnak, melyeknek élettani alapja kóros, az kétségtelen. Lehetséges azonban, hogy azért maguk a termékek nem kórosok, hanem ellenkezőleg a születésüket előidéző féktelen, pazarló idegerő-pocsékolás bennük valami normálisnál magasabbrendű termékké sűrűsödött. A nyárspolgár-vádra, mely a művészetet s egyes művészeket egészségtelennek nevez, lehet ezt felelni - olykor. Ha ugyanis a termék tényleg a normálistól a fejlődés, a magasabbrendűség irányában tér el. Kijelenteni ellenben röviden, hogy éppen annak megfordítottja igaz, amit a közönség mond, azaz, hogy ama művek, melyeket ez egészségteleneknek tart, eo ipso egészségesek, a művészet és egészség nagy problémájának mégis csak túl könnyű elintézése.

Nem akarom lapról lapra követni Wilde-t s minden jellemző tévedését letárgyalni. Hisz ha nem tartaná az ember szeme előtt, hogy tanulmányait sokan mint valami modern kinyilatkoztatást olvassák, s így tévedései, mint közgondolkozásrontó maszlag keringenek szerteszét, kedve se volna fáradtságot venni az ilyen elmésségek kivégzésére: "A tüdővész áldozataival való együttérzés nem gyógyítja meg a tüdővészt. Ez a tudomány feladata." Abból a gondolkozásból sarjad ez a megjegyzés, mely szerint a könyörület, jótékonyság fölösleges dolgok, mivel "erkölcstelen dolog a magánvagyon okozta nyomort a magánvagyonnal enyhíteni". Nos, magam is kevésbe veszem a jótékonyságot, a magánkönyörületességet, az összes, súlyos társadalmi sebeket tapasztgató kis eszközöket. Viszont azonban dőreség a kicsinylést a semmibevevésig túlozni, különösen mivel tudjuk, hogy a magánvagyonból sarjadó jótékonyság visszautasítása egyáltalában nem dönti meg a magánvagyont. A tény az, hogy a nagy cél, egy új, magánvagyon nélküli társadalom elérése mellett eltörpül ugyan minden mai kereteken belül történő jótékonyság, s épp ezért e cél fanatikusa, a szociáldemokrata agitátor mondhatja is például azt, amit más szavakkal Wilde mond, hogy az alamizsnaadás bűn. Logikailag azonban ez helytelen, mivel a valami okvetlen több a semminél s az alamizsna, a jótékonyság tényleg javít valamit a szociális helyzeten s viszont nem akadályozza meg a nagy cél, az új társadalmi berendezkedés eljövetelét. Végül pedig az a kijelentés, hogy a tüdővészt nem a könyörület, hanem a tudomány gyógyítja meg, épp úgy hangzik, mintha valaki azt mondaná, hogy a vadat nem a vadász öli meg, hanem a puskaműves vagy puskaporgyártó.

De persze Wilde-nak meg egy ilyen szociológiai, tehát tudományos tárgynál se az a célja, hogy az idevonatkozó szociális összefüggések kimutatásával növelje a belátást s helyes irányba terelje a cselekvést, hanem tisztára a meglepő, lökés gyanánt ható kijelentések gyártása. E célból egyes marxista tételeket egyenesen az abszurdumig túloz s természetesen melléjük a saját szemetén termett bolondgombákat is föltálalja. Az bizonyos, hogy éppen eme legnépszerűbb tanulmányában csak az helyes, amit a szociáldemokrácia eszmekincstárából kölcsönvett. Az, hogy ezt az átvett gondolatanyagot összerakja, saját következtetéseivel tarkítja, kiélesíti, már egyáltalán nem imponáló, sőt mivel eme világnézet lényének meg nem felelő, könnyed hajlékonyságát feszélyező vaspáncélja láthatóan nyomja, nem is olyan mulatságos, mint a többi, ilyen átvett elvek által nem korlátozott elmélkedéseinek menete.

Azt hiszem, ezek a kimutatások eléggé indokolják és érthetővé teszik a gondolkodásbeli egészségtelenség vádját. Íme: az ellentmondási viszketeg; a minden áron való eredetieskedés; a magától értetődő dolgok magától nem értetődőkké való felfordítása; a fogalomzavar, mely olykor mint eredmény, azaz az olvasóban keletkező, olykor mind kiinduló pont, azaz az író fejében létező zavar jelentkezik s végül egy minden lapon nyilvánuló szellemi rövidlélegzetűség és fonál-elejtés! Mindennek jelenlétét kimutattam. E sajátságok ily gyakori szereplése kétségtelenül szellemi egészségtelenség. Megerősíti ezt a vélekedést Wilde gyakran kitűnő ellenszenve a tudomány s tudományos szellem, a világos, egyszerű logikával szemben is. Ő megveti az emberiség eddig elért gondolkodási munkáját s a tudomány és bölcsészet szolgáltatta elvek legtöbbször csak gúnyjában részesülnek. Olykor persze idézi őket, a szociáldemokrácia elveit pedig, mint említettem egyenesen véralkatát megtagadva fogadta el, de valahányszor igénybe veszi a gondolkodás eddigi eredményeit, mindig látszik, hogy nem értette őket meg, nem hatolt be szellemükbe s hogy egyáltalában semmiféle szellem mélyére nem hatolt. Wilde épp azért még akkor is, ha valami helyes ügyet pártol, a fejlődésnek csak franctireurje. Nem áll be a szervezett hadsereg rendes sorjaiba. Ez, igaz, lehet önérzet jele is, de viszont az eredmény mutatja, hogy ráfért volna reá az ítélkezés nagyobb fegyelmezettsége s a gondolkodás biztosabb alapúsága. Egy életrajzírója, Robert Harborough Scharard azt mondja róla, hogy egész életében látszott rajta, hogy fiatal korában elfelejtette megszerezni az alapfogalmakat. Minden tudása imígy levegőbe épített, önkényes spekuláció volt. Kritikai művei is ilyen szellemi handabandázások, melyeknek értelemfejlesztő és ízlésfejlesztő hatásuk alig van.

Sikerük oka többféle. Először is az a hírnév, melyet írójuk mint dráma- és regényíró szerzett. Másodszor az a hetyke, minden tudákosságtól ment hang, mely üdítő ellentét a legtöbb elmélkedő munka többé-kevésbé tanáros tónusával szemben. Egyes helyeken az embernek az a gondolata támad, hogy Wilde nem veszi komolyan az olvasóját, hogy azért állít vadabbnál vadabbakat, mivel örömöt szerez neki az, hogy mindent valahogy bebizonyít, egyszóval, hogy Wilde az esztétikus és moralista egy óriási farceur, egy rafinált mókázó, akinek esze ágában sincs az olvasó szellemi fejlesztése, hanem aki csak a meglepésre és elképesztésre törekszik. A bohózatíró éspedig az angol bohózatíró üt ilyenkor ki, az a törekvés ugyanis, hogy minden áron mulattassa a közönséget, amely úgyse vár egyebet s nem haragszik, ha a legdurvább eszközökkel kapcsolják is be, csak sikerüljön a megtévesztés. Wilde tehát tulajdonképpen egy filozófiai bohóc, egy kritikai zsonglőr, egy esztétikai kötéltáncos. Az orfeumok és kabarék szellemének párzása Spencerrel és Marxszal. Az eredmény persze torz, de mint sok torz, főleg a viszonylag műveletlen elmékre, ebben az esetben a nagyközönségre, ez is mulatságos hatást gyakorol.

*

Mindaz, amiről eddig szó volt a börtön előtti Wilde-ról, a szabadságban, szépségben, később fényben, jólétben, dicsőségben, sőt dőzsölésben élő írótól, a világfitól származik. Bennük, a Dorian Gray arcképében s a drámáiban, de főleg a Kritikus mint művészben s még egy-két tanulmányában bemutatkozik az igaz, a képességei teljében s érintetlen erejében - amennyiben ezt nála egyáltalában mondani lehet - lévő Wilde. Ami ezután, a fegyházban való tartózkodás alatt s a kiszabadulást követő kóbor nyomorgás folyamán keletkezett, az már egy megtört Wilde-t mutat. A repedt harang tompa, bántó, de olykor talán épp azért megrázó hangja kong a De profundisból és főleg a fegyház-balladából. Az a tény, hogy ezeket a munkákat egy még fogságban sínylődő vagy egy alig kiszabadult fegyenc írta, ami minden sorukból felénk kiált s így folyton tudatunkban motoszkál, rettenetes nyomatékot ad a belőlük áramló hatásoknak. Wilde ugyan jobb napjaiban megvetette a naturalisták valóság-kultuszát s azt mondta, hogy Daudet irodalmi öngyilkosságot követett el azzal a kijelentésével, amely szerint alakjai a való életből vannak véve, a De profundis sorsa azonban nem törődik ezzel az elméskedéssel: ez a munkája főerejét abból a hatásból szívja, melyet a benne levő naplóelemek, a fegyházélet leírása, a fegyenc megtörtsége gyakorolnak. A megtörtént valóság tudata, az, hogy olvasás közben folyton szemünk előtt van a padlót sikáló, kócot tépő, kilincset tisztító Wilde, önti el egész érzésünket rokonszenvvel a súlyosan megalázott íróval szemben s tesz sokakat művének kedvező bírójává. S tényleg a De profundisnak nagy sikere is van. Egyesek Wilde legszebb alkotásának tartják. Szerintem éppen leggyarlóbb, legkevésbé élvezhető írásai közé tartozik. Méltó párja Saloménak, amellyel közös tulajdonsága, hogy a mulattató, nyílt vagy rejtett - esetleg csak az író-olvasó által sejtett - mókák hiányoznak mindkettőből, ellenben az érzelgés és bőbeszédűség mindkettőben tűrhetetlen méretekben ömlik el. Ha tehát eltekint az ember attól, hogy ez a vallomásokból és bölcselkedésekből összeszőtt fegyházi napló tényleg egy fegyenc tollából származik s így emberi dokumentumnak kétségtelenül megható, akkor hatása határozottan fárasztó és ellenszenves. Kenetteljes locsogás, itt-ott öndicsőítő frázisokkal s elkényszeredett álokoskodásokkal tarkítva. Tulajdonképpen a régi Wilde, de annak elméssége, lendülete, szellemi fürgesége nélkül. S amily mértékben ezek a viszonylag jó tulajdonságok hiányzanak, a régi Wilde-ban is létezett kellemetlen sajátságok, az érzelgésre való hajlam, a logika rövidlélegzetűsége, minden tudományos szellemtől való teljes elrugaszkodottság nagy mértékben megnőtten jelennek meg. A fogság mintegy lefokozta Wilde-t. A mondén szalon-elméskedőből egy vasárnapi prédikátort csinált. Az egész De profundis azt a benyomást teszi rám, mintha Wilde-nak eltökélt szándéka lett volna ezáltal bebizonyítani, hogy milyen jó keresztény lett a fogságban. Az angol társadalomban az ilyenfajta megtérés nagyon hat. Régi vonzalmát Krisztushoz, régi meghittségét a megváltóval, melyből nagyon furcsa, semmiképpen se igazolt vélekedések Jézus egyéniségéről és tanairól származtak, valóságos szerelemmé fokozza. Húsz évszázadon keresztül nyújtja Wilde kóctépéstől véres ujjú kezeit Jézus Krisztus felé. Nemde, szép póz ez? Vagy talán a fegyházban elnyomott homoszexuális érzelmek finomultak szellemi vonzalommá a Megváltó szomorú, nemes férfiszépsége iránt? Ez az egyetlen felfogás, mely lehetővé teszi, hogy Wilde folytonos foglalkozását Jézussal, melyet se naiv hit, se komoly történelmi tudományos érdeklődés nem támogat, őszinte érzésből fakadónak vegyük.

Ama elméletek, melyeket Jézusról s egyes kijelentéseiről gyárt, itt is merőben önkényesek. Eltekintve azonban történelmi helyességüktől vagy helytelenségüktől, ami különben is egy ilyen történelmietlen, legenda-ködből álló vagy azáltal elhomályosított alakról lévén szó, úgyse lehet komoly vita tárgya, önálló gondolati tartalmuk olyan csekély, hogy az embert bosszantja az a nagy fontoskodás, mellyel Wilde őket előadja. Egyáltalában alig van az irodalomban párja a prófétai fontoskodással előadott zagyva érzelgések ily tömegének. Íme, egy példa ebből a modern világi imakönyvből: "...mikor bűnössel van dolga, Krisztus akkor a legromantikusabb, a szónak legreálisabb értelmében. A világ mindig szerette a szenteket, mert bennük látta a lehető legközelebbi fokot az isteni tökélyhez. Krisztus valamely isteni ösztön folytán, úgy látszik, mindig szerette a bűnösöket, mert bennük látta a lehető legközelebbi fokot az emberi tökélyhez. Legfőbb vágya épp oly kevéssé volt az, hogy megjavítsa az embereket, mint az, hogy enyhítse a szenvedést. Nem az volt a célja, hogy egy-egy érdemes tolvajból unalmas tisztességes embert faragjon. Nem sokra becsülte volna a rabsegélyző egyesületeket vagy más efféle modern mozgalmakat. Egy-egy publikánus megtérítését farizeussá aligha tartotta volna nagy tettnek. Hanem oly módon, amelyet a világ még meg nem értett, a bűnt és a szenvedést önmagában véve, szépnek és szentnek és a tökéletesség eszközének tekintette. Ez ugyan veszedelmes gondolatnak látszik. Az is - minden nagy gondolat veszedelmes." E gondolat veszedelmességét én abban látom, hogy itt a szándékos és akaratlan fogalomzavar vegyüléke magát mély, kinyilatkoztatásszerű bölcsességnek adja ki. A szellemi élelmiszer-hamisítás egy példája ez s a De profundis legnagyobb része. Hisztérikus locsogás kelleti magát benne legmélyebb értelmű bölcsészet gyanánt. Zagyva gondolat-kapcsolatok, az ugrándozó, dagályos gondolkodó módnak csak nőknél található féktelensége, az egységesítő szempontok, a rendszerező hajlam tökéletes hiánya s azért cserébe csak itt-ott néhány életrevaló, de ki nem fejtett eszme-csíra, néhány új kifejezésbeli színárnyalat - milyen végmérleg lehet ennek eredménye? Bizony nem kedvező. Csak ez: impotencia, mely nagy kínlódás, töménytelen kifejezésbeli fontoskodás, számtalan szellemi nekifutamodás után tud végre néhány elfogadható, de persze egész banális gondolat-csírát felszínre hozni. Egyszerűbben: sok hűhó majdnem semmiért.

*

Körülbelül ugyanaz az esztétikai és bölcsészeti - ha szabad ezt a szót használnom - jellege, mint a De profundisnak, a börtönben írt vallomásoknak, vagy a börtön után írt Fegyház-balladának. Csakhogy ennek megvan az a nagy előnye, hogy költemény. Wilde kétségtelenül bírt költői tehetséggel. Nem volt nagy, mély és széles szemhatárú egyéniség, de megvolt vérében az a finom érzékenység, az a majdnem teljesen a tudattalanban székelő, tehát inkább érzelmi mérték-érzék, mely a költőiség fő forrása. Igaz, legtöbb versében a feldolgozott érzelem-anyag mérsékelt érdekessége szinte elpazarolttá teszi a költői ihlet működését. Fiatalkori verseinek legnagyobb része egy hideg, tanulmányokból merített vagy ezeken át nézett világ tükröződése. Első nagyobb verse, Ravenna, egy igen harmonikus, ízléses, de hűvös, olykor unalmas iskolai költemény. Egy csomó olaszországi benyomások hatása alatt keletkezett versében úgy hatnak ezek a benyomások, mint egy gyöngysor szemei: érdekes hangulat-vonalakban omlanak el, egyenként is szépek, de azért hidegek és ékszerszerűek. A művelődéstörténeti versnek tipikus példája, a Readingi ballada mellett Wilde legérdekesebb hosszabb költeménye, a Sphinx. Művelődéstörténet ebben a régi egyiptomi s általában ókori isten- és félistenvilág szerepeltetése, ennek a régi világnak víziószerű megelevenítése. Meleget, szenvedélyt, igazi költőiséget ebben a különben szintén pergamenek közül felcsengő versbe az visz bele, hogy a költő egy kedvenc témáját, sőt kedvenc bűnét, a szerelmi fajtalanságok kultuszát csendíti meg benne. A Sphinx szerelmi viszonya Ammon egyiptomi istennel, aztán mindkettőnek valóságos vagy feltételezett szeretkezése mindenféle más istenekkel, félistenekkel, szent és nem szent állatokkal, múmiákkal, sőt majdnem a Nílus vizével és a líbiai sivatag homokjával vonul itt fel forró színekkel festett mozgó freskó gyanánt. E vers néhány strófája elragadó: a fajtalan, egész a szodomizmusig hetyke gőggel elhatoló kéjelgés harsogó himnuszai ezek. Ez az igazi, a legmélyebb, legőszintébb Wilde. A tökéletesen amorális kéjenc, akinek érzésvilágában már rég elfelejtett dőre előítéletként szerepel csak a nemi érintkezés fajfenntartó célzata. A legféktelenebb individualizmus jutott uralomra az alapjában legkevésbé individuális érzés, a nemi érzés világában. S mindezt a nyárspolgárok számára rettenetes szeretkezést, ami a Sphinxben valami orgiasztikus mozgófénykép gyanánt lepereg, kétségtelenül költői eszközökkel mondja el Wilde.

Ez a vers, mint általában minden eddig tárgyalt költeménye a fegyház-előtti, önérzetes, viruló Wilde műve. A readingi fegyház balladája ellenben a fegyház-utáni költőt, sőt a kiszabadulást követő, utolsó züllésben fetrengő Wilde-t ábrázolja. Olaszországban, ahová barátjával, a fiatal Quensburry-val visszavonult, elszakítva imígy az utolsó szálakat is, melyek esetleg az angol társadalomhoz fűzhették, írta ezt a balladát. Egy rövid Mrs. Langtry-hoz címzett, szintén mélyen megható versével együtt, ez az utolsó költeménye. A De profundis-szal közös tulajdonsága az, hogy mind a kettő a mélységből, a nyomorból, gyötrelemből cseng felfelé. Míg azonban ez az előbb imakönyvnek nevezett vallomáskönyv, egy ha nem is a banális, szokásos módon bűnbánó, de azért mégis megalázkodást, megtisztulást hirdető és tettető frázis-halmaz, a ballada már az őszinte, igazi Wilde-t is szóhoz juttató igazi szív-szülött. Persze ez a szív akkor már egy meghasadt, beszennyezett, elgyötrött, nyomorult szerv. De amiként ez a degenerált véralkatú költőknél gyakori, Wilde is éppen akkor talál igaz hangokat, mikor megalázottsága, elzüllöttsége szégyenét kell kifejezni. Paul Verlaine egyik legszebb verse, a Q'a tu fais, o toi, que voil"ŕ, de ta jeunesse szintén egy, a nyomorból, züllöttségből fölzokogó panasz. A fegyházballadának is az ad sajátos varázst, hogy a bűnös ember számára készen álló földi poklok legalsójáról tör fel. Wilde igaz, őszinte vershangjai különben is csodálatosan emlékeztetnek Verlaine legőszintébb nyöszörgéseire. Egy régi versét, a Rosa mystica címűt, melyet korán elhunyt nővére emlékére írt, ugyanez a pókhálószerű, szinte túlságosan vékony szálakkal szőtt finomság teszi csodálatossá, amely Verlaine, nem sok, de néhány valóban szép versét feledhetetlenné varázsolja. Ha még megemlítem azt is, hogy Verlaine egy versében leírja ugyanúgy a börtönudvart s a rabok sétáját, amelyet balladájában Wilde az olvasó elé tár, akkor azt hiszem rámutattam azokra a kapcsolatokra, melyek e két költő költészete között fennállanak.

Egy akasztófa bizonyára egyike a legnagyobb sugalló erejű képzeteknek. Természetes, hogy egy költemény, melynek minden sorából ez a rettenetes bitó mered az olvasó elé, már tartalmánál fogva is megráz és megindít. Tényleg kevés költeménynek van olyan izgató tartalma, mint a readingi fegyház balladájának. Egy katona szerelmi féltékenységből megölte a szeretőjét s ezért akasztófa-halálra ítélték. Az ítélet végrehajtása előtti néhány napot a readingi fegyházban tölti. A rabok, köztük Wilde, megtudják, hogy soraikban egy bitóra szánt sétál s ebben a tudatban élnek mellette, míg a katonát tényleg felakasztják. Ez a költemény rideg ténytartalma, amely körül természetesen a fegyencköltő hozzájuk kapcsolódó érzelmeinek háborgása tombol. Ezek az érzelmek az elzüllött, letört ember lelkéből csapkodnak fel. S itt újból említenem kell azt az érdekességet, hogy bár magát Wilde az élet királyának, a fejlődés legmagasabb fokának, igazi csúcs-embernek vallotta és képzelte, igazi értékes tulajdonsága, költővolta leginkább megragadó hatalommal akkor szólal meg, mikor az élet Lázárjaként, kiközösítettként, az emberiség átlagos boldogság-színvonalánál alacsonyabb állapotban élő elzüllöttként nyilatkozik. Talán legszebb, még a readingi balladánál is meghatóbb költeménye, a Mrs. Langtryhoz című, rövid néhány strófában megsejtteti azt az egész szívszorongató, lélegzetfosztó gyötrelmet, melyet Wilde-ban tönkremenésének átérzése előidézett s amelyet általában minden nemesebb fából faragott emberben elzüllöttsége tudata szétáraszt. A readingi balladában is ami szép, szintén az elbukottság zokogása. A börtönélet, nemcsak amint a fegyházudvaron néma körsétákban nyilatkozik meg, hanem a rémlátásokból, lidércnyomásokból összerakódó lelki fegyencélet is, föltárul ebben a versben. Egy rettenetes, örök szürkeség, mely olykor átmegy a megbecstelenítő bitóhalál fekete pokolszínébe! Ilyen grau in schwarz festett kép ez a vers. Néhány fakuló véres folt, az elkövetett gyilkosság emlékképzetei visznek csak bele némi életszínt. Egy gyászinduló, mely nem méltóságteljes, nem harmonikus, hanem vad, kétségbeesett, féktelen, az életbe visszazokogó.

S e sötét, fekete szálakkal szőtt hangulatkanavászra néhány csodálatos arabeszk van hímezve. "Mindenki megöli azt, akit szeret" kezdődik egy ilyen bizarr részlet, mely igazi wildeizmus, mivel egy fejtetőre állított igazság, de mivel az ő legbelsőbb, persze elfajult lényéből fakadt, nagy lendülettel s költői erővel hat, a benne lepergő állításokat nem hogy nem valló, de érzelmileg egyenesen visszautasító olvasóra is. Ez a részlet az oly értelemben vett perverzitás dala, mely az életellenes érzések és cselekedetek kultiválásában áll. Csúcsa ennek a kéjgyilkosság, melyre pontosan ráillik a formula: mindenki megöli, akit szeret. Vagy talán a kéj-öngyilkosság, mely szó szerintem ráillik az ilyen kéjelgéssel, tivornyázással, féktelen életélvezéssel tönkretett életre, mint amilyen a Wilde-é volt. Önmagát Wilde csak szerette?! S meg is ölte. Életmódja ugyanis olyan volt, amely a mai társadalmi viszonyok, főleg pedig az angolok közepette, de talán függetlenül a társadalmi viszonyoktól is - nem ismerem eléggé kéjencségének módjait ennek megállapításához - egy lassú öngyilkossággal volt egyenlő. Még néhány szép részlet díszíti ezt a sötét verset. A 23. s a következő strófák, az akasztófának mintegy bemutatkozása, magának az akasztásnak víziószerű beleplántálása a rabok képzeletébe s végül az utolsó strófák kivívják a jó vers legszebb diadalát, vers-irodalmi kényszerképzetekké lesznek, szellemi ínyünk kedvenc édességeivé, melyeket az ember folyton újból olvas, akaratlanul megtanul s végül úton-útfélen elsóhajt magának.

Nagy kár azonban, hogy ezek a szépségek egy nagy adag De profundisra emlékeztető kenetteljességben és más érzelgős affektálásban úszkálnak. Jézusról Wilde itt is gyakran úgy beszél, mint személyes meghittjéről, olykor pedig egyenesen azzal a beteges rajongással, mellyel apácaságra vágyó hisztérikák égi arájukat emlegetik. De élvezhetetlenné teszi az érzelgés más nemes fogalmak vagy illúziók, az emberszeretet, a megváltás, az igazságosság szerepeltetését is. Néhány strófája nem egyéb, mint nőies miszticizmus és papos bőbeszédűség: igazi versbe szedett, de persze épp ezért még mindig elviselhetőbb De profundis. Mindent egybefogva: ez a vers olyan, mint az egész Wilde: egyenetlen. A kellemetlen, sekély, ízléstelenség sivatagában, fölviruló elbűvölő, de gyéren jelentkező oázisok: ily összbenyomást nyújtva terül el Wilde egész működése s ennek egyik jellemző darabja, utolsó terméke, a readingi fegyház balladája is.

*

S most, a hattyúdal után, igyekszem megállapítani az egész dalolás végmérlegét. Bizony, ha az ember túl magas szempontból nézi s valami befejezetten, makulátlanul, magasrendűen szépet keres, akkor nem igen kedvezőnek ígérkezik ez a mérleg. Wilde esztétikai madártávlatból nem hat. Végre is mit írt? Egy csomó erősen affektált, művelődéstörténeti erudictióval agyonnyomott verset, egy csomó Dumas-fils-szerű elmésséggel telehintett Sardou-utánzatot, néhány tucat zavarosan bőbeszédű elbeszélést és mesét, körülbelül ugyanannyi bizarr, de meglehetősen felszínes esszéfélét, egy Szálomé nevű darab dramatizált hisztériát, egy regényt, a Dorian Gray arcképét, mely, ha akarom rémregény, ha akarom egy homoszexuális viszony leírása, a De profundis című fegyencgyónást s végül a readingi fegyház balladáját, ezt a megrázóan szép és bosszantóan ízetlen részekből álló versbeszedett lidércnyomást. Ebben az elsorolásban, mely azonban a madártávlatból való megállapítás természetéből folyólag csak nagy vonalakat néz s azok alapján jellemez, több az elriasztó, mint a vonzó vonás. Igazság szerint azonban meg kell jegyeznem, hogy Wilde műveinek egyik jellemző tulajdonsága, hogy éppen a részletei szépek s így helyes megítéléséhez szükséges ezeknek figyelembevétele is. A magas szempontból pedig épp ezek nem láthatók. Közelebb szállva hozzájuk azonban, fel is tűnik néhány ritka finomság, sajátos érdekesség. Bár stílusa egyáltalában nem a Schopenhauer szerint való jó stílus, amely: "dass man was Rechtes zu sagen hat" s amely így a forma és tartalom teljes egybenőttségét követeli meg a jó írásműtől, igen gyakran ér el vele másodrendű hatásokat. Jó óráinak szülötteit bizonyos lendület, vidáman folyó könnyedség, a jó és gyakori társalgót sejtető mérsékelt, tehát gyorsan felfogható tartalmasság jellemzik. Tömörség, éles profilú vagy pláne teljes plasztikusságú részek azonban nagyon ritkák nála. Leginkább színességre törekszik, de ez, különösen meséiben, ellenszenves pacsmagolássá válik. Szerintem az írónál, akinek műveiben végre is nem érzéki színingerek előidézése a célja, a színesség a használt fogalmakban való változatosságot s nem a színeket jelentő szavak gyakoriságát kívánja meg. Bármily sűrűn szerepelnek a vörös, kék, sárga, zöld, sőt a bordó-vörös, az azúrkék, a borostyánkősárga s a hínárzöld s más ilyen színkereskedői árjegyzékekből kényelmesen kiolvasható elnevezések valakinek írásaiban, az esetleg sokkal szürkébb, mint azé, aki csak akkor használ színmeghatározást, amikor ez okvetlenül szükséges. Eme vélekedés alapján mondom, hogy Wilde stílusa sokkal kevésbé színes, mint az írásaiban szereplő színt jelentő szavak száma folytán a stílusérzék nélküli olvasó gondolja.

Méltán kérdezik azonban most, mint ahogy kérdezhették más vélekedéseim eddigi folyamán is: dehát miért tetszik annyira Wilde? Ha, miként az egyes műveinek tartalmáról lévén szó, ráolvasódott, nem tud jellemeket alkotni, nem tud logikus pszichológiát kifejteni, nem tud egyéni embereket a színpadra állítani, nem tud egy elfogadható regénycselekvést kifejteni, mi érdekli benne mégis az embereket? Ha elméleti munkái sekélyek, zagyvák, egyenetlenek, hitvalló művei egyenesen locsogók és érzelgősek, mi tetszik bennük? S ha mindennek stílusa, az író eme fontos és jellemző varázsa, se valami elsőrangú, mivel hódít mégis a Wilde-féle stílus? Minderre a felelet ebbe a mondatba foglalható: Wilde-ban minden megvolt ahhoz, hogy divatos íróvá legyen, élete és főleg tönkremenése pedig feléje terelte a figyelmet, tehát divatos íróvá is lett. Mert hiszen a divatírósághoz nem kellenek oly ritka kvalitások, hogy ez a típus ne jöhetne könnyen létre. Jönnek is létre bőven, akárcsak az alsórendű lények petéi, legfeljebb kevés fejlődik ki híres elismert divatíróvá. Wilde-t életének külső körülményei föllendítették a divatírói dicsőség magaslataira, ahonnan persze mindenki többnek látszik, mint ami. Egyszóval szerencséje volt. Sikerült neki karriert csinálni. Hogy az író e karrierjét az ember fizette meg, az most mellékes. Mindenesetre, most művei jellemzése után ismétlem: elgondolva, hogy eme művekből ki volna vetve minden életrajzi vonatkozás, az olvasó például nem tudná, hogy az író állítólag maga is homoszexuális és fegyenc volt, tehát az emberi érzésből származó megrendülések nem emelnék egyes műveinek irodalmi hatását, biztosnak tűnik fel Wilde csodáltságának jókora csökkenése. Wilde azt írta magáról, hogy ő műveibe csak a tehetségét tette bele, lángeszét az életben fejtette ki. Hogy mennyire volt lángeszű ez az élet, azt most nem tárgyalom. De hogy műveinek, melyeknek a legnagyobb mértéket véve igen mérsékelt értéke van, az élet végül visszaadta a kölcsönt, reájuk sugározva a maga bűnnel és kéjjel telített bizarr, ördögi érdekességét, azt halála után keletkezett s inkább életének, mint írásainak tüneményességéből sarjadó dicsősége bizonyítja.

Hogy azonban külső körülmények divatos íróvá tették, az nem magyaráz meg mindent. Persze; de hisz nem is azt állítom, hogy Wilde egy tehetségtelen senki volt, hanem csupán azt, hogy jelenleg túlbecsülik. Kedveltségének különben a már említett oknál fogva más, magában írásaiban rejlő okai is vannak. Kétségtelen, hogy a mai korszellem rendkívüli bőséggel lüktet bennük. Ez a féktelen életélvezésre vágyó, belső összhang nélküli, felszínes, csillogó, mindent hamar megunó, semmit komolyan nem vevő, végleteket hajszoló, elfajulásra hajló korszellem saját vegyi képletére ismerhetett Wilde szellemének összetételében. Igaz, ez a szellem csak az uralkodó osztály felső rétegéé. Irodalmi divatot azonban ez csinál s az alsóbb rétegek szellemi szempontból is a felsők nyomán öltözködnek. Ha tehát Wilde bevette a társadalom ormát, természetes, hogy az alsóbb színvonalúak is hajlanak feléje.

Tulajdonképpen az egész korszellemet s a neki megfelelő és kegyeit hajhászó szépirodalmat kellene megbírálnom, ha Wilde egyéniségének minden facettjét magyarázni és értékelni akarnám. Beszélnem kellene a most divatos amoralizmusról, a féktelen és értelmetlen egyéniségkultuszról, amely Nietzschében találta meg, Wilde-hoz viszonyítva valóban, nagyszabású és imponáló képviselőjét. Beszélhetnék a nemi kéjelgés sajátosságai ránt való mai nagy érdeklődésről, amely a mi titkolódzó hivatalos morálunknak reakciója s amely rokonszenvessé tette Dorian Grayt, Szálomét, a Sphinxet, nem a bennük rejlő művészi értékekért, hanem a sejtett vagy tényleg szereplő nemi perverzitások okából. Beszélhetnék az esztétaságról, a modern szépség-vallásról, amelynek persze Wilde szintén nem volt Jézusa vagy Mohamedje, hanem csak egy őrjöngő dervise s ennek az áramlatnak öltözködésbeli ágáról, a dandyzmusról, mely a piperkőcködés ősemberi ösztönének mai megnyilatkozásait igyekszik valami sajátos, újszerű, fontoskodóan artisztikus jelenséggé emelni. Mindez azonban külön-külön tanulmányt kívánó korjelenség, Wilde-ról szólva tehát elég, hogy benne való tükröződésüket megemlítem.

Wilde egyéniségének eme szociális oldalai után szólok még a sajátosan irodalomtörténetiekről. A legtöbb embernek nincs áttekintése az egész szellemi fejlődésén, sőt a legutolsó évek irodalmi fejlődésén se, nem csoda tehát, hogy sokan, akik esetleg Wilde-nál találkoztak először valami őket megkapó sajátsággal, őt emiatt egészen eredeti, újat hozó zseni gyanánt üdvözölték. Pedig mi se tévesebb, mint ez. Azt, amit ma legelterjedtebben wildeizmusnak neveznek, a váratlan meglepő logikai fordulatosságokat, sőt bukfencezést, már előtte egy sereg francia író, végeredményben pedig egy egész az irodalom kezdetéig visszahúzódó írósor cselekedte. Wilde angolországi virágkorában, a kilencvenes évek kezdetén virult fel a francia színpadon a genre rosse, amelynek egyes képviselői Maurice Donnay vagy Henri Lavadan legalább olyan színvonalú elméskedők voltak, mint Wilde. Ezeknek a szelleme persze nagyon rokon Heinével, ez pedig gyermeki érzelmeket táplálhat Voltaire iránt, aki szintén nem az apátlan-anyátlan szellemi ősnemzés képviselője. Az emberi szellem fejlődési törvényeivel s főleg az eredetiség problémájával foglalkozó ember ezt csak természetesnek tartja. Komikus dolog tehát Wilde-ról, akinek igen könnyen megállapítható és szembeszökő szellemi családfája van, mint valami egészen eredeti megdöbbentő egyéniségről beszélni.

Van azonban műveinek egy tulajdonsága, mely az általánosan wildeizmusnak vett jellemvonásánál sokkal egyénibb, amely azonban egyáltalában nem nevezhető értéknek s legfeljebb alsórangú furcsaság számba mehet. Ez a saját működésének, az olvasónak, sőt az egész irodalomnak gyakori félvállról vevése, demonstratív lekicsinylése. A komolyságot, az olvasó tiszteletteljes kezelését, az írásnak szinte emberfölötti hivatásként való kijátszását a legtöbb író, ha nem is mindig őszintén, de kétségtelen rátartóssággal gyakorolja. Wilde olvasása ellenben temérdekszer ilyen gondolatokat idéz fel az olvasóban: "hisz engem ez az ember ugrat, egy szót se hisz abból, amit mond". Az ember szinte olvasni véli a sorok közt Wilde írás közben támadó gondolatait is: "miért állítsam ezt? ezeknek a szamaraknak ez is jó; különben is most a klubba kell mennem, tehát nincs időm alaposabb lenni". Stb. S amiként a nem túlságosan bigott katolikusra is érdekesen hat egy finom abbé, aki szelíd mókázással nyilatkozik a szeplőtlen fogantatásról vagy az oltári szentség csodájáról, a Wilde-nál gyakran tapasztalható léhaság, mely a legtöbb írótól megszokott nagyképűséggel ellentétben áll, szintén kellemesen hat. Ez azonban, ismétlem, csak egy bizarr tünet, de nem fajsúlynövelő érték.

*

Ha tehát Wilde nem is volt kimagasló irodalomtörténeti alak, szociálpszichológiai jelenségnek igen érdekes s korára nézve jellemző volt. Divatíró, a szellemi elegancia nagymestere volt. Vézna s törékeny tehetségén a mai korszellem színes, változatos, rafinált köntöse díszlett s ő ezt hatásos redőkben ömlesztette alá. A kritikai levetkőztetés, amelyet én megkíséreltem, persze nem kedvez az ilyen jelenségeknek. Egy vézna, szépséghibákkal megrakott meztelenség s körülötte egy halom színes rongy! Levetkőztetett kokottok nyújtják gyakran ezt a látványt s ilyen látomásként hat Wilde is a reá vetett utolsó, búcsúzó pillantás számára.