Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 11. szám · / · FIGYELŐ
Vannak fogalmak, amiket alig említenek valaha sablonos, üres, henye jelzők nélkül. A sajtó, az újságírás is ilyen. Nem mondják ki így egymagában, egyedül, egyszerűen, ahogyan az ember az ügyvédet, vagy a fakereskedőt említi. A sajtó vagy nagyhatalom, magasztos hivatás, közéleti oszlop, erkölcsi fundamentum, vagy melegágya a korrupciónak, pályatévesztett fiatalemberek gyülekezete, hazugságok szócsöve.
Az egyszerű fogalomhoz komplikált ítélet tapad, áradozó, vagy megsemmisítő, de mindenképpen igazságtalan és oktalan ítélet. Előítélet.
Az a kis könyv, amelyet a "Huszadik Század könyvtára" című vállalatban Bíró Lajos írt a sajtóról, ezektől a fojtogató ítélet-frázisoktól igyekszik megszabadítani az újságcsinálást és az újságírót.
"A sajtó állapota, helyzete, hangja, nívója annak a társadalomnak a képét tükrözi, amelyben ez a sajtó dolgozik, tanít, rikácsol, virágzik és revolverez". Ez az alapvető vélemény. Ez az igazság. A sajtó nem kér a kitüntető frázisokból, annál kevésbé kér, mert a szokványos elismerés csekély adagjával szemben hatványozottan követelnek tőle olyan erkölcsöket, aminőket a jelen társadalom egyáltalában nem respektál.
Ilyenforma a lámpás, amellyel Bíró Lajos a sajtó természetrajzának homályos részleteit megvilágítja. Ő maga a sajtó lélektanáról beszél, holott amit megír, az nem egyoldalú pszichológia, nem elmélkedés, hanem az egész sajtószervezet vázlatos anatómiája. A részleteket, a tagokat mi is ismerjük. Mindenki ismeri. Bíró Lajos megmutatja az összefüggésüket, az egymásba kapcsolódásukat, izmaikat és idegszálaikat kipreparálja. Szétdarabolva és illúziót rontóan, de meztelen igazság, megfogható való gyanánt tálalja fel végül a sajtóorganizmust. Helyenként keserű, olykor lelkesedéstől duzzad. Elutasítja a hazug dicséreteket, amint a külön sajtóbűnök hazugságáról is meggyőz. Megírja a sajtó titkairól, a sajtó mineműségéről, amit mindnyájan gondoltunk, egy-egy szóvitában, egy-egy kávéházi harcban, egy-egy részletkérdésben mindnyájan elmondogattunk, megírja fölényes logikával, élettől, valóságtól lüktető sorokban. A jól megérett köztudatnak ilyen kristálytiszta kifejezése Bíró Lajos szerint is kitűnő újságíróra vall. Ha szabad elválasztani ettől az írót, akkor úgy kell lennie, hogy az elsőrangú újságírószem adta képen felül a mélyebbre hatoló, ködön áttörő írópillantások vették észre ama finom árnyalatokat, színeket, amik külön értéket adnak a füzetnek.
A vezető motívum tiszta, éles objektivitás. Fotografáló gép, amely markáns körvonalakra van beállítva. De - mondottuk - akad keserűség és akad szinte szárnyaló lelkesedés. Mind a kettő eminenter írói tulajdonság, becses tulajdonság, ha nem is győzi meg mindig az értelmet. Az újságíró, akár az igen jó újságíró sorsa például aligha olyan rózsás, amilyennek Bíró Lajos látja. Viszont vitázni lehet azon, vajon valóban olyan abszolút szervezhetetlen bandát alkotnak-e a sajtómunkások. A szerző szerint szervezhetetlenek, mert roppant különböző sanszokkal indulnak neki pályájuknak. Igaz, két egyformán megindult újságíró között hamarosan lehet akkora különbség, mint egy vidéki körorvos és egy egyetemi tanár között. Azonban a legszélső típusokat is összekapcsolja bizonyos közös érdek és éppen az a mind gyakrabban megismétlődő eset, hogy aki ma parancsnokoló szerkesztő, holnap újságmunkás gyanánt kopogtat, arra vall, hogy alapjában azonos az újságírósors és az újságíróérdek.
Ez a részlet különben valószínűleg nem olyan fontos, mint amennyi szót mi vesztegetünk rá. Az alapvető fő kérdésekben tökéletesen megbízhatóan és meggyőzően ítél a könyv. Amit a korrupcióról, a sajtóvesztegetésről mond, az egyenesen frappáns biztosságú akár csak a magyar sajtóról adott erőteljes vázlat.
Lebilincselő, meleg, hadakozó, sebező, meggyőző kis könyv. Gondolatokat felverő fél óra.