Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 11. szám · / · FIGYELŐ
Természetesen ez sem az igazi, ez sem a szemet, lelket, indulatokat felverő, utcába, térbe, háttérbe, anyagba belekomponált nagy szobor. Idővel majd felfedezik a hibáit - leleplezéskor minden budapesti szobor elragadó - és megtépdesik kissé Kallós és Telcs koszorúját. Igazságtalanok lesznek, éppen annyira, amennyire igazságtalan ma a szertelen áradozás. Márványszobor, fehér márványszobor, sóhajtják most kitágult szemekkel és olvadoznak a gyönyörűségtől. A márvány nagyon nemes, roppant nagyskálájú anyag, az igaz, de egyedül márványsága még semmiféle szobrot nem tett naggyá. Maguk a Vörösmarty-szobor művészei ennél a parvenü-ízű dicséretnél sokkal többre tarthatnak igényt. Amit csináltak, abban megvan a plasztikai eszközök megértése és tudása. A szobor kissé túlzsúfolt, túl népes, de a tömeget kellemes ritmus osztja meg. A főalak, a költő, a lehető legkevésbé hangulatrontóan helyezkedik el. Hogy szorosan hozzá tartoznék a kompozícióhoz, azt alig lehet elmondani és lélekbe markoló plasztikus szépségeket nem hordoz éppen. De ez a főalak, ez már félig nem az ő csinálmányuk. Ez megadott magyar ruhás, csizmás férfiú, ezért csak részben felelősek, ez már átmenet a térhez, amelynek skatulyaszerű, szűk, perspektíva nélkül való mivoltáról igazán nem tehettek. Hogy hozzáidomíthatták volna az emléket? Nem, aki ezt mondja, nem ismeri a szoborbizottságok, a program, a költségvetés szép intézményeit.
A tér nem tűr ekkora szobrot, a házak nem adnak hátteret, egy ósdi párkányvonal, felül mohos tetővel, alul piszkos, világosszürke fallal derékon metszi ketté az emlékművet; a járókelő hosszas habozás, keringés, fordulgatás után dönti csak el, honnan lát a szemébe Vörösmartynak, akkor is égre meresztett arccal: mindegy - a szobrot a Gizella-téren kell felépíteni, az előírt köbméter nagyságúra, a leszámlált pénzösszeget pedig bele kell ölni az utolsó krajcárig.
Nyersen és elnehezülve terpeszkedik így a hideg, fehér-szürke márványtömeg. A teret egészen levegőtlenné teszi, tömeget, kontúrt alig ad. Keskeny lapjával van benne valami kulisszaszerű: még mindig nem a művészek hibája. Rajtuk múlt persze, hogy valami sötétre patinázott bronzalakkal nem enyhítették a nagy ridegséget. Mert a márvány, ez az intim anyag, ilyen felhalmozott mennyiségben bizony rideggé vált.
A szobor talpára a Szózat első sora van felírva. "Hazádnak rendületlenül légy híve óh magyar" - ezt énekli az úgynevezett mellékcsoport - a szobor főrésze - énekli, mert a hazai szobornak a megörökített nyelvén kell beszélnie, holott Kallós és Telcs nagyon elfogadhatóan beszélnek a maguk idiómáján. Nemzeti dalt kellett kőbe faragniok. Ízléssel, tudással csinálták és a képtelen feladatnak tett engedményért néhány szép részlettel kárpótolnak.
A tömeg énekel, Vörösmarty hallgatja - és az ünnepi szónokok szerint a szemlélő, a magyar nép Vörösmarty költői, hazafiúi mivoltát érti meg mindebből. Lehet, hogy megérti. De nem jobb volna-e, ha soha szobrász nem kapna más feladatot, mint hogy szép szobrot mintázzon, amelynek jelentőségét, mivoltát öt-tíz szó pompásan megmagyarázza. Erzsébet királyné emlékére fákat ültettek szerte az országban. Egy nagy táblára felírták: Erzsébet királyné emlékfái. Ez, mint monumentum, a maga nemében tökéletes. Az égbetörő, vagy széles lombú fa, az eleven jel ott áll; a legtöbb ép érzékű ember gyönyörűséggel szemléli és ha kíváncsi rá, van-e külön jelentőségük a fáknak, három szó útbaigazítja. Egy pompás diadalív, egy karcsú obeliszk hasonló módon fejezi ki az utódok kegyeletét. Önmagában egy szép felkiáltójel, puszta gyönyörködtetője a szemnek, amelyről csupán az írás mondja meg, kinek emlékét őrzi. Csak a szobortól kívánják meg, hogy verset szavaljon, életrajzot mondjon. Holott a plasztika épp oly kevéssé tud versben beszélni, mint a diadalív. Az igazi emlékszobor egyszerűen: szép szobor - véletlenül tartalmi kapcsolatban is lehet a névleges témájával, lehet portré is, de fő, hogy szép legyen és a nép számára rövid írás hirdesse rajta: Vörösmarty emlékére faragtattuk.
Kétségtelen, hogy az értelmesen beszélő írás, e szimpla segédeszköz felhasználása megszépítette volna Kallósék szobrát is. Tudnak faragni. Ha eltűnik ama kínos igyekezet, hogy egész tömeg énekeljen és "minden társadalmi osztály énekeljen", hogy maga a szobor prelegáljon, tudtak volna néhány finoman megformált alakot odahelyezni, le, alacsonyra, hogy a tér kissé vérszegény lombjai is beborítsák, zöld hátteret, intim hangulatot adjanak neki. Így is meglepő az a fölény, amellyel oly diszkrétté tompították az irodalomtörténelmi pózt, amely megköveteltetett tőlük. Megérezték, megértették a márványkő lelkét. Szabadon, erőteljesen hasogatták a formákat, amik Márkus Géza nagyvonalú talapzatára helyezkednek. Egy-egy alak, vázlatosan és mégis finoman éreztetett formáival elsőrangú. Ilyen szép szobrot tudnánk mi faragni - beszélik a művészek e kitűnő részleteken át - ha nem kényszerítenének bennünket program-művészetre.