Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 11. szám · / · KUPCSAY FELICIÁN: EGY KÉZCSÓK
A fehérre meszelt árkádos folyosó nyirkos árnyékában ezután is gyakran lehetett Regináldot látni egyedül, elmélázva s tűnődve furcsa helyzetén, amelybe Kaufmes szavai sodorták. Minden ajtónyikorgásnál vagy nevének elhangzásakor ijedten összerezzent s félve maga köré nézett: vajon nem Bagi közeledik-e, nem őt szólítja-e? Az első találkozáskor is rettegett tőle, de akkor csak a félelmetes igazgatót látta benne, aki megdorgálhatja, megbuktathatja és kicsaphatja szüleinek kárára és nagy bánatára. Ennél a félelemnél azonban fojtóbb és kínzóbb volt az az érzése, amelyet benne Bagi iránt Kaufmes gyanúsító nyilatkozata keltett. A szigorú régenstől való félelem úgyszólván semmi se volt ahhoz az iszonyathoz képest, mely elfogta lelkét annál a feltevésnél, hogy ugyanaz az igazgató spiclijévé szándékszik őt tenni, besúgásra, árulkodásra fogja őt kényszeríteni, mit sem törődve, hogy ezzel erkölcsileg megsemmisíti őt az egész Calasantinum előtt. Ösztönszerűleg kerülte Bagit; amikor pedig elkerülhetetlenül találkozniuk kellett, azt az egyet kívánta csupán: Csak meg ne dicsérne! Bár inkább goromba volna hozzám!
Minderről sejtelme sem volt Baginak. Regináld tartózkodó, csendes viselkedését külön is megdicsérte. Minden vizitációkor volt hozzá néhány elismerő szava, hogy milyen rendes, szorgalmas fiú. Az osztály eminense! "Kaufmes, példát vehetsz tőle!" - példálózott akárhányszor. Állandóan "kedves báránykám"-nak hívta s őt tette meg konduktornak, főtisztnek a többiek felett. De Regináldot sem a sok dicséret, sem a konduktorság nem töltötte el büszkeséggel. Mindezeken inkább elszomorodott. Minden őt illető magasztalás csak restelkedést ébresztett benne. A konduktorság megett pedig egyenesen sunyi szándékot sejtett. Bagi kegyességében csak ravasz fogást látott, hogy ily módon vele többször érintkezve, könnyebben árulkodásra bírhassa őt. Mindjárt le is köszönt a felügyelőségről. De Bagi minderről tudni sem akart s mikor konduktori minőségében másnap hozzá kellett mennie, végighaladva a folyosón, amelyen a fiúk nagy része együtt mulatott, úgy érezte mintha ujjal mutogatnának reá s azt susognák: "Nézzétek! Referálni, árulkodni megy... Mindenkit felad: Demetert, hogy kártyázott szilencium alatt, Pungurt, hogy becsmérelte az intézeti kosztot s hogy trágár nótákat daloltunk az este. Kaufmes! Rólad is fog hazudni valamit... "
Mintha Kaufmes utána is kiáltott volna: "Csak a kell! Úgy vigyázz a szádra, hogy a fogaidat is betöröm!..." Mint valami súlyos bűnnel vádolt szerencsétlen sietett át a titkos vádlók sorfala között. Érezte, hogy védekezéssel csak erősítené a vádlók balhitét, hogy minden védekezés csak hiábavaló erőlködés volna. Érezte, hogy Kaufmes Ádi gyanúsítása egy rettenetes örvény közepébe dobta, amelynek gyűrűi egyre gyorsabban forognak. Minden erőfeszítése mellett sem fog tudni ebből az örvényből önerejéből kiszabadulni. Csak a jó Isten és a szentjei segíthetnek rajta.
Minden este, lefekvéskor, lámpakioltás után, elővette párnája alól porcelánból készült kis Szent Antalát, amelyet édesanyjától kapott, hogy csak mindig hozzá folyamodjék, ha bajban lesz a földön, mert Szent Antal minden rosszból kisegíti, s a kis szobrocskát magához ölelve, halkan suttogá: - Édes kicsi Szent Antal, Jézusnak barátja, Istennek titkárja és tanácsadója, ne feledkezzél meg rólam. Engedd, hogy az igazgató úr ne hivasson, ne vallasson engem s ha már vallat, senkire se árulkodjam, hanem inkább jót mondjak mindenki felől. Oh édes kicsi Antal eszközöld ki nekem, hogy mindig csak a jót akarjam s hogy karácsonykor jó bizonyítványom legyen. Ámen...