Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 11. szám

FENYŐ MIKSA: "TÖRLESS NÖVENDÉK"

Tíz éves múlt, mikor szülei a w-i konviktusba adták és a következő esztendők az örökös hazavágyódás esztendei voltak. A tanárok tanítása, az osztálytársak játékai alig érdekelték; a melankólia finom ködje borult szemére és esténként könnyekkel áztatta párnáját. "Minden nap levelet küldött haza és csak ezekben a levelekben élt; minden egyéb árnyékszerű, jelentés nélküli történésnek látszott előtte, közönyös állomásnak, mint a számok az óra lapján. Amikor azonban haza írt, valami különös, exkluzív érzés vett rajta erőt; mintha egy napokban, színekben gazdag sziget emelkedne ki a szürke érzések tengeréből, mely hideg közönyös hullámaival nap-nap után körülözönölte. S ha napközben, a játéknál vagy a leckeóra alatt arra gondolt, hogy este levelet fog írni, akkor úgy érezte, mintha láthatatlan láncon aranykulcsot rejtegetne, mellyel - mások számára láthatatlanul - csodakertek kapuját nyithatja ki." A szülők után való vágyódás ez emésztő érzése Törless előtt valami új, idegenszerű érzés volt. Vágyódásaiban szülei testileg - alakjukkal, megjelenésükkel - alig is foglaltak helyet, s gyakorta - bárhogy is kényszerítette képzeletét - képüket sem tudta maga elé idézni. Beleolvadtak az ő mélységes szomorúságába, porszemmé váltak, melyet az ő kagyló-egzisztenciájában a fájdalmas gyönyörök gyöngyfényével vett körül. És csak mikor ez az érzés az idők folyamán tompábbá vált és lassan-lassan a színét hagyta, támadt valami üresség az ifjú szívében, melyből megértette, hogy nem a puszta vágyódás volt az ő gyönyörének forrása, hanem valamely pozitív lelki erő, mely benne a fájdalom leple alatt kivirágzott. S azután jött a serdülés ideje. Néhány osztálytársával barátságot kötött, néhány tehetséges, de zabolátlan vad fiúval. S az üresség, az egykedvűség körülötte nőttön nőtt. Nem élt benne semmi, nem történt vele semmi, ami megindulásra késztette volna, ami gondolatait, cselekvéseit, óráit egybefűzte, összetartotta volna. Néha nekilendült, akart valamit, aztán félúton abbahagyta, összefonta kezét s végtelen közönyösséggel nézett az útra, melyen társai után eredt. Valami belső gyámoltalanság, megmozdíthatatlanság nőtt naggyá a lelkében és "gyakran órák hosszat elült - sötét tépelődésben - mintegy önmaga fölé hajolva".

*

Már alkonyodott. Törless az intézet felé tartott barátaival. A vasúti állomásról jöttek, ahova Törless szüleit kísérték, kik látogatóban voltak fiuknál. Alkonyodott s Törlessnek az jutott eszébe, hogy odahaza a városban az emberek most készülnek színházba, vagy vacsorára, vagy kávéházba: kalandokra gondolt, nőkre s mindarra, ami váratlant az élet számukra tartogat. És itt, itt... ebben a temetőben... hallani vélte az intézet haragjának kongását, mely jelezte, hogy ismét és visszahozhatatlanul egy nap múlt el. S ő örökösen a napokat temette.

A szláv falu poros szűk utcáin mentek hazafelé. Erős szláv leányok, asszonyok ültek a házak előtt s vihogtak a növendékek után, ha egyikük-másikuk tréfásan-durva szót kiáltott feléjük, vagy elhaladtában karjával végighorzsolta valamelyiknek a mellét. Törless nem vett részt barátainak koraérett férfiaskodásában. Talán mert félénk is volt nemi dolgokban, "de leginkább azért, mert az ő érzékisége olyan különös volt, rejtettebb, erősebb, sötétebb színezetű s nehezebben nyilatkozott meg". Nem a szeméremérzet tartotta vissza. Égő szemeit a házak belsejébe fúrta, a szobák homályába, az udvarokba, ahol meztelen parasztgyerekek heverésztek a homokban, vagy egy parasztlány kemény melle feszült az ing durva vásznának, s forró, barna lábak fonódtak egymásba. "Régi festményekre gondolt, melyeket múzeumokban látott, anélkül, hogy jelentésüket igazán megértette volna. Most is, miként e képek előtt, várt valamire, ami nem következett be. Mire...?" Valamire, amit elképzelni sem tudott; amiben borzasztó állati érzékiség nyilvánulna meg. Valami kegyetlenre, ami gyönyörűség volna, mint a hazavágyódása. Ami talán épp ezekkel a feszülő mellekkel, kemény húsú piszkos lábakkal, sárral van összefüggésben. De mire?

*

Gyors nyári eső esett, mely elverte az utca porát. A belváros megvilágított házai eltünedeztek mögöttük és Törless és Beineberg a parasztnegyed széles utcáin keresztül a folyó felé tartottak. A parti bokrok közt lopózkodtak tova, lélegzetüket visszafojtva, mellettük a folyó lassan hömpölygette fekete hullámait. Egy-egy éles hang a túlsó partról hasította végig az éjszakát, aztán rejtelmes csend, csak a hullámok verdesték a híd faoszlopait. Bozenához mentek. Egy negyedórai bujkálás után odaértek, de nem mertek kijönni a bozótból: a ház előtt egy részeg parasztlegény állt, zsebre dugott kezekkel, előtte Bozena. "Hát nem fizetsz semmit? Te..." "Pusztulj innen, te piszokfészek!" "Nem fizetsz, paraszt!" A részeg legény követ ragadott... Bozena szitkozódva futott fel a lépcsőkön. A legény még valami durvaságot ordított utána, aztán győzedelmeskedve távozott. Óvatos gyors lépésekkel bújtak elő a bokorból s a falhoz simulva osontak fel a falépcsőn. Egy pincérleány kinyitotta az ivó ajtaját s utánuk nézett; Törless ijedten a fal mellé húzódott, de a leány észrevehette, mert mikor visszament, hangos röhej zúgott utánuk az ivóból. Az emeleten pokoli sötétség volt; tapogatózva keresték a leány ajtaját. Törless az utóbbi időben minden vasárnap fölkereste. Fölkereste annak a félórának az izgalmaiért, amíg hozzáért; a remegésekért, hogy rajtakaphatják, a halk felosonásért a sötét lépcsőn, szíve dobogásáért. És azért, ami odafönn reá várt, egy öregedő, eldurvult prostituált utálatos ölelése. És hogy egyszerre gondolt rá és az anyjára. Az anyjára.

*

S azután kegyetlen, rejtélyes, megrázó dolgok következtek Törless növendék életében. Mintegy varázsütésre - ezek az ütések egy fiatal, gyöngéd fiútestre suhogtak alá vérgyöngyösen - egy új világ nyílott meg szeme előtt. A lélek mögötti lélek világa, ahol minden mozdulat hátterében, melynek okát tudjuk, célját értjük, egy másik mozdulat rejtőzik. Finomabb, halkabb s a leggyöngédebb idegzet számára való. A gondolatok világa kilobbant s mögötte a lélek egy új vegetációja megdöbbenésekkel, tágra nyitott meredő szemekkel, lidércfényekkel. Egy új világ, mely bennünk él s amelyhez csak a leggyötrelmesebb testi gyönyörök útján juthatunk. Az az éjjeli jelenet, amikor Basinit a tolvaj fiút a padlásra idézik, hogy a fejére olvassák gyalázatosságait s Reiting az öklével az arcába vág, hogy hátratántorodva végigterül a földön és levetkőztetik, fűzfavesszőkkel megostorozzák és Törless ott ül a gerendán, megdermedten, szeme az éjjeli lámpa vérző fényébe mered és a panaszló hangok, az ütlegelő fiúk lihegése pókok módjára futkosnak végig testén: ez az éjjeli jelenet Törlessnek a legnagyobb megzavarodása. Mi lehetett ez? Mi lehetett, hogy ott állt, kifeszítette lábait, kiterjesztette két kezét s aztán kegyetlen lassúsággal kalapálta a szegeket önmagába és nézte érzéki gyönyörűséggel, amint a vércseppek esője szemzik. Mit jelentettek e gondolattalan érzések, minden akarást örökre megbénító gyönyörűségek? És mikor Törless később, sok év múlva ifjúságának történetét elmondotta valakinek, megkérdezte az illető, nem megszégyenítőek-e ezek az emlékek. És Törless mosolyogva mondotta: "Nem tagadom, lealacsonyítás volt. Minek tagadnám, elmúlt. De valami megmaradt belőle: egy dózis méreg, mely szükséges ahhoz, hogy a lelket a túlságosan biztos és nyugodt egészség ellen beoltsa és finomabbá, élesebbé, megértőbbé tegye. De ki számolja a lealacsonyulás minden óráját, melyeket minden nagy szenvedély a lélekbe éget? Gondoljon csak a szándékos megalázkodások óráira a szerelemben! Ezekre a földtől távoli órákra, melyekhez a szerelmesek mély kutak fölött hajolnak, vagy fülüket egymás szívére fektetik, hogy nem hallják-e meg nagy türelmetlen macskák karmainak tépését börtönük falán. Csak azért, hogy megreszkessenek. Csak azért, hogy megrémüljenek, hogy olyan egyedül vannak e sötét, megbélyegző mélységek fölött. Csak hogy e sötét hatalmaktól való féltükben egymáshoz meneküljenek. Nézzen csak ifjú házastársaknak a szemébe. Te azt hiszed...? az áll benne, de nem is sejted, milyen mélyre tudunk mi süllyedni! Valami derült gúnyolódás van e szemekben azok fölött, kik minderről nem tudnak s a gyöngéd büszkesége azoknak, kik minden poklokon együtt mentek körösztül. És mint e szerelmesek egymással, úgy mentem én akkor magammal."

*

Ennek a fogalmaktól idegen, alig érzékelhető, talán a negyedik dimenzióból való világnak fátylait lebbenti fel Robert Musil "Die Verwirrungen des Zöglings Törless" című regényében. Egy pillanatra csak, amíg az ember lélegzetét vissza tudja fojtani. De ez a pillanat szenzációkban gazdag: Musil regénye rég elfeledett kísérteteket idéz fel. Amelyeknek haloványsága még bennünk szunnyad, s csak olykor lopja beteg színét egy-egy érthetetlen vágyra, valamely okokkal meg nem magyarázható cselekedetre. "Én voltam-e az...?" ...ez a megdöbbenés Musil regényének a magva, a ködje, a levegője.

Nem lehet e tárgyról naturalista regényt írni. Nem lehet körülményekkel, neveléssel, véletlenségekkel magyarázni. Octave Mirbeau és Camille Lemonnier megpróbálták, az egyik Sebastien Roch-ban, a másik L'homme en amour-jában s durvafogású mesterember-kezük alól irányregény került ki. Szabadgondolkodók, pedagógusok, érdeklődő anyák számára való. Nem is lehet e dolgokat ideggyógyászi tudományossággal magyarázni: a pszichikai világ kontúrjai itt már belevesznek a metafizikaiba. Schopenhauer nagyszerű, rejtelmes akaratvilágába.

Robert Musil művészember. Csak az ő finom megérzéseinek, sejtetni tudó szavainak halk zenéje jut el a lélek mögötti lélek világába, s ha könyve elejére oda is illesztette mottónak a maeterlincki mondatot - "az örvények mélységeibe bukunk s mikor a felszínre kerülünk, a vízcsepp halvány ujjunk hegyén már nem hasonlít a tengerhez, melyből felhoztuk" - azokban a vízcseppekben, melyek az ő finom s szintén halvány - nagyon halvány - ujjai hegyéről gördülnek le, benne remegnek a pillanatok, melyeknek idegenszerűségét s mégis hozzánk tartozását sohasem tudjuk elfeledni, a nagy hallgatások százados erdőkben, emlékezéseink valakire, aki már régen meghalt és ifjúságunk fleurs du mal-jai. Ezeket megírni nem is elégségesek a művészember kvalitásai, a látás, az érzékenység; ezeken a homályokon egy túlontúl megfeszített képzelet sem tud áthatolni. Járni kellett e dantei világban, beszívni mérges gőzeit és még így is, szinte elképzelhetetlen, hogy évek múlva, amikor az impressziók finomreliefjei már elmosódtak, az összbenyomást - melyet a szenzibilis ember sokáig megőriz - így fel lehessen oldani atomszerű elemeire. Musilnak sikerült. Regénye elgondolásában, megírásában hozzáfinomul tárgyához; s ha a spekulatív gondolkozás túltengése néha kétségeket is támaszt őszintesége iránt: egészben egy íróegyéniség különös és mély lírája szól belőle.