Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 10. szám
1. Menger Antal: A jövő állama. Ford.: Ormos Ede
2. Kropotkin Péter: A kölcsönös segítség, mint természettörvény. Ford.: Madzsar József
A szociológia ma a legnépszerűbb tudomány. A hivatalos tudomány részéről ért üldözés és lenézés dacára ma ő a "tudományok tudománya". Reá illik igazán a Pláton mondása a filozófiáról: hogy ez oly felsőrendű, hogy egy okos ember sem kezd valaminek a tanulmányozásába csak utóbbiért magáért, hanem azzal a kilátással, hogy ez által hatol be abba a tudományba, mely valamennyit magában foglalja.
Kétségkívül, nem eddigi eredményei szerezték meg neki azt a címet, hanem az a nagy érdek és várakozás, mely kutatásaihoz fűződik.
Érdekes és feltűnő, hogy a mi olvasóközönségünknek a figyelmét a legelvontabb, a kérdések leggyökeréig hatoló társadalombölcseleti könyvek kötik meg, a társadalmi élet praktikus problémái kevésbé. Tán onnét van ez, hogy sok szociális probléma nálunk még nem aktuális, de az is lehet, hogy a társadalmi élet elvont törvényszerűségeinek kutatása az újság varázslatos ingerével hat reánk, a filozofikus gondolkodáshoz nem szokottakra és a szociológiával egy kicsit úgy vagyunk, mint a régi görögök lehettek a szókratészi dialektikával, melynek újsága, szokatlansága és rafináltsága mámorossá tette őket.
A "Szociológiai könyvtár" tehát, mely most indul meg, fog nálunk bőven olvasót találni. Az első sorozat, melyet a vállalat tudós szerkesztői Jászi Oszkár és Somló Bódog állítottak össze, gonddal van kiválogatva, mégis - őszintén szólva - súlyosabb könyveket szeretnénk magyarra fordítva látni.
Megnyitja a könyvsorozatot Menger Antalnak, a bécsi egyetem volt rektorának a könyve. Címe: A jövő állama, ahogy a fordító a Neue Staatslehre-t magyarul visszaadja.
Menger szocialista volt. Élete alkonyán küzdötte fel magát az új világnézet határaiba. Magyarul most megjelent könyve is ezt a világnézetet tükrözi vissza. Nagy dolog ez, szinte biológiai csoda, hogy valaki egy hosszú kor alkonyán vesse el azt a világnézetet, mely egy hosszú élet alatt testének szöveteibe szinte beitatódott. Könyveiben az ő fegyelmezett jogászi elméjével világítja meg, hogy a mai jog, erkölcs, társadalmi életünknek minden nyilvánulása a társadalom erőviszonyainak bélyegét viselik magukon. Következésképpen a mai állapotok apró jogászi reformok segélyével meg nem változtathatók, hanem csakis a társadalmi erőviszonyokon változtató mélyreható gazdasági és jogi reformok által. Tervezett utolsó művét, a szocialista ismerettant már nem írhatta meg, pedig nagyon érdekes lett volna megtudnunk, hogy a tudományos kutatások, az ismeretelméletek, filozófiai rendszerek, a tiszta észből folyó örök igazságok mennyire viselik magukon a társadalom hatalmi viszonyainak a bélyegét. Egyúttal egy "népbölcsészet" megalkotása lett volna ez, mert az eddigi bölcsészet szerinte, eltekintve attól, hogy a mindenkor uralmon lévők érdekeit szolgálta, olyan elvont nyelven volt írva, melyet csak a kiváltságosak élvezhettek. Hogyan is gondolhattak volna arra, írja a Neue Sittenlehre-ben, az ókor büszke bölcsészei: Plátó az arisztokrata, Arisztotelész egy királyfi nevelője, hogy rendszerükben a rabszolgáknak a világ folyásáról való nézeteit összefoglalják. És lényegileg hasonló viszonyok hatása alatt így maradt ez mai napig.
Menger nagy érdeme, hogy általános szólamok helyett kidolgozta, hogy az új társadalomban a mai jognak miként kell átalakulnia. Régebbi szocialista írók sokat foglalkoztak a szocialista társadalom ezen oldalával, valamint a szocializmus etikai, művészeti kérdéseivel is. Aztán jött Marx, és egyedül a kérdés ökonómiai oldala került vizsgálat alá. Természetes volt ez, mert Marxnál a gazdasági kérdés felölel mindent. Maga az a marxi tétel, hogy a társadalomgazdaság termelési és jövedelem-eloszlási processzusa meghatározza a társadalom egész szellemi életét; hogy a jogi, erkölcsi, művészeti, sőt a tudományos élet is csupán a gazdasági rend függvénye, eredetileg oly mereven és éles formulázásban lett felállítva, mint valami mechanikai tétel. Keppler matematikai formulája a bolygók keringési ideje és távolsága közötti összefüggésről nem hangzik határozottabban, mint a történelmi materializmus első tanítása a gazdasági rend és a társadalom szellemi élete közötti összefüggésről. Persze, hogy egy ilyen formula nem volt elég a társadalmi élet rendkívül szövevényes jelenségeinek a megmagyarázásához. A jognak van a társadalmi élet terén önálló szerepe is, az nem egyszerűen a gazdasági rend reflexe. Igaz, hogy a jog ezen szerepét ma már nem tartjuk olyan mindenhatónak, mint a 18. század racionalistái. De bár a jog, az alkotmány megváltozása jórészben nem egyéb mint a társadalomban előzőleg csendben végbement változásoknak nyílt kifejezése, önálló szerepe nem csekély és ez a szerep semmi esetre sincs kizárólag a gazdasági folyamatok által determinálva. Szükség volt tehát annak szabatos megjelölésére, hogy nemcsak a gazdaságot, hanem a tételes jogrendet is miképpen kell átalakítani. Ezt a feladatot oldotta meg Menger és e téren érdeme annál nagyobb, mert a legpontosabb részletkutatásokkal mutatta ki, hogy a mai, a nagy forradalomban megszületett vagyonjog a vagyonosak vagyonjoga és ezt át lehet és szükséges is átalakítani abban a demokratikus értelemben, mely a széles néprétegeknek a mai formai védelem helyett pozitív és reális védelmet nyújt.
Hogy írásai szárazak, inkább világosak, mint mélyen szántók, az igaz. Menger nem lángész. Nem az ő, akiről Emerson valahol azt írja, hogy a gondolat ama felsőbb körében lakik, ahová mások csak nehezen tudnak feljutni, neki pedig csak a szemét kell kinyitnia, hogy a dolgokat teljes összefüggésükben és igazi világításukban lássa, vagy aki birtokában van annak a varázsigének, amelynek kimondására várnak az új igazságok, mint a mesebeli elátkozott királykisasszonyok. Nem azok közül a nagy álmodozók közül való, akiknek álmaira, utópiáira, ezekre az óriási szociális erőpazarlásokra olyan nagy szükségük van. Nincsen benne semmi démoni, mondaná Carlyle. Nem úgy, mint a Pláton, Rousseau és Nietzsche, Marx fajtájú egyénekben. Tanár ő, de a professzoroknak abból az igen értékes és tiszteletreméltó fajtájából, akik közé egy Kant is sorozható, akiknek logikus és nyugodt gondolatsoraira, lassú építési munkáira éppen olyan szükség van, vagy talán nagyobb, mint amazok epilepsziájára, ragyogó intuícióira. Hiszen Kant szerint a tudománynak nincs is szüksége lángelmékre, a lángész nem a tudomány, hanem a művészet birodalmához tartozik. Oly mondás, melynek - bár egyoldalú - igazságát rögtön érezzük, mert az előbb említett lángelmék tényleg inkább művészek, mint tudósok. Tudományos írásaik a regény formáját öltik, mint Plátonnál, vagy a prózában írt költemény formáját mint Nietzschénél. Bátran ilyennek mondhatjuk a Rousseau könyvét is "Az emberek egyenlőtlenségéről"; éppígy a Nevelés-ről írt könyvét. Marx "Kommunista kiáltványá"-nak nyelve és ritmusa pedig olyan mint egy csatadalé.
Egyébként Menger hűvös józansága a szocializmus terén annál termékenyebb volt, mert ma is még sokan hajlandók ebben forró fejű és puha szívű álmodozók lázálmát látni. Nagyon is szükséges volt tehát az, hogy egy tudós, pontos jogászi elme mutassa azt ki, hogy itt nem zavaros ábrándokról van szó, hanem a megvalósíthatóság, a jog, az igazság bázisán álló reális reformokról. Hogy nem utópia annak a követelése, hogy a termelés eredményéből a munkának jóval nagyobb rész jusson, mint ma, mikor a termelés eredményének egy ötöde sem jut és nem utópia azt gondolni, hogy a mai túlnyomó részben egyéni termelést egy túlnyomó részben szociális termelés fogja felváltani.
A sorozat második kötete Kropotkin könyve: A kölcsönös segítség, mint természettörvény. Kropotkin a modern tudományos anarchizmus megalapozója. Csak az ő és Reclus írásai tekinthetők szigorúan tudományos munkáknak. Sem Proudhon, sem Stirner neocinikus írásai, sem a forradalmi agitátorok könyvei, hírlapi cikkei komolyan figyelembe nem jöhetnek. Bakunyin vagy Tucker tanainak már csak történeti értékük van. Tolsztoj tanainak sehol sincs gyökerük.
Kropotkin a legérdekesebb egyéniségek egyike. (Kár hogy a szóban levő magyar fordítás nem ismerteti életét és tanait.) Színig telve filantrópiával, de nem a divatos bazár- és persely-filantrópiával, hanem a mártírok filantrópiájával. Külső élete és érzésvilága nagyon sok hasonlóságot mutat Rousseau-éval. Emlékiratainak nem egy lapja szín, melegség és érzés dolgában a "Vallomások"-kal vetekszik. Általában az orosz forradalmárok mindegyikében van valami Rousseu-ból. Nagyon találóan szokták összehasonlítani a cárizmussal viaskodó mai Oroszországot a nagy forradalom előtti Franciaországgal. Az azonos politikai miliő azonos gondolatokat és érzéseket termel. Aztán az orosz írókban és tudósokban van valami vallási fanatizmus, valami ázsiai szertelenség. Ezért hasonlítanak inkább Rousseau-hoz, mint az érzéseket kigúnyoló, szinte matematikai módszere szerint gondolkodó racionalistákhoz, Voltaire-hez, vagy Diderot-hoz.
Különösen feltűnő a rokonság Kropotkin és Rousseau között. Akinek kedve telik az ilyen párhuzamokban, nagyon sok rokon vonást fog találni a kettő között. Az ember jó, az ember természettől fogva jó, mondja Rousseau és ebben az egy mondatban össze tudnám foglalni Kropotkin összes könyveinek a szellemét. Ha az emberek jók, nincsen szükségük semmi kormányra, alkotmányra, vagy jogra, nem fogják bántani egymást. Igaz, Rousseau a kultúrában látja az emberiség romlását, az állam is, az abszolút állam, annyi gonosznak a forrása, a kultúra terméke, míg Kropotkin a kultúra, a civilizáció lelkes rajongója, de az állam eltörlését nem kisebb hévvel hirdeti, mint Rousseau. Rousseau-t is az anarchisták közé lehet sorolni az "Emberek közti egyenlőtlenségről" írott könyve után, de ő nincs tisztában azzal, mit akar, mert mint Faguet a 18. századról írott könyvében szellemesen kimutatja, a "Társadalmi szerződés"-ben feladja, amit az Emberek egyenlőtlenségében tanít és már nem az állam eltörlését sürgeti, hanem az állam és a nép szuverenitását, mindenhatóságát.
Rousseau nagyobb író, mint Kropotkin, de kisebb gondolkodó. Rousseau anarchizmusa a természetes állapot boldogsága, a paradicsomról szóló gyerekes mesének a megismétlése. A legtudománytalanabb naivitás. Kropotkin ellenben biológiai, geográfiai, geológiai, történeti, természetrajzi ismereteknek rendkívül gazdag sorával érvel tanai mellett.
Kropotkin Péter Alekszejevics herceg, Oroszország legrégibb főnemesi családjából származik, amely magát Ruriktól származtatja. Gárdatisztnek készül. Mint gárdatiszt kéri, hogy az udvart elhagyhassa és más ezrednél szolgálhasson. Már ez is feltűnést kelt az udvarnál. Egy fiatal gárdatiszt, akire a legfényesebb karrier vár, áthelyezését kéri. Az Amur kozákok hadosztályához kerül és beutazza Szibéria jó részét. Visszatérve Szent-Pétervárra, mennyiségtannal kezd foglalkozni, de folytatja földrajzi tanulmányait is. Ő készíti el Mandzsúria első térképét, tanulmányokat írt a jogkorszakról és ő írta meg a Reclus által szerkesztett Géographie Universelle részére Oroszország földrajzát. 1871-ben elhagyja Oroszországot, Belgiumba, majd Svájcba megy, ahol megismerkedik az Internacionáléval, amelyben tevékeny részt vesz. Visszatérve Oroszországba, eszméinek propagandát csinál és előadásokat tart az Internacionálé történetéből. Részt vesz a nihilisták mozgalmaiban és Borogyin álnév alatt titkos munkásgyűléseket tart. Elfogják. Elfogatása a cári udvarnál rendkívül nagy feltűnést kelt. A Péter-Pál erődbe zárják, majd a rabkórházba kerül, ahonnét sikerül megszöknie. Genfbe kerül, ahol lapot szerkeszt és legagilisabb tagja lesz a Jura-federációnak, az Internacionáléból kizárt anarchista szövetségnek. Később Franciaországban agitál, mert II. Sándor cár ellen elkövetett bombamerénylet után Svájcból kiutasították. Mivel az 1882-iki genfi anarchista kongresszuson részt vesz, a francia rendőrség elfogja, minden elképzelhető ok nélkül, nevetséges indokok alapján - mert részt vett az Internacionálé alapításában (?) és tevékenységében - öt évi börtönre ítélik. Három évi rabság után kegyelmet kap, elhagyja Franciaországot és az anarchizmus világközpontjában, Angliában telepedik meg, ahol ma is az anarchizmus szellemi vezére.
Csak röviden akarom itt megemlíteni azokat a történetbölcseleti argumentumokat, amelyekkel Kropotkin az anarchizmus mellett érvel. Azt mondja, hogy a társadalom minden gazdasági fázisának más-más politikai organizáció felel meg. A hűbériségnek az abszolút monarchia felelt meg, a kapitalista termelési rendnek a parlamentarizmus. Már most, mondja Kropotkin, az kétségtelen, hogy a mai termelés folyton fokozódó szocializációja folytán minden egyes termék úgyszólván az egész társadalom műve a találmányok az egész társadalmi élet produktumai. A szocializmus a termelésben tehát folyton nő, míg végre be fog következni a termelés organizációja, a termelési eszközöknek közössé tétele. De a munkának ezen társadalmi organizációja nem tűri meg a parlamentarizmust és nem tűr meg semmilyen politikai szervezetet. A munkaszervezetek önmagukat fogják kormányozni, állam nélkül, tisztán a társadalmi közvélemény, a társadalmi szokások segélyével. Elveti tehát az általános szavazatjogot és a parlamentarizmust és tisztán forradalmi úton, "közvetlen cselekvéssel" akarja a mai társadalmi rendet megváltoztatni.
Az anarchizmus e gondolata, hogy a társadalom, illetve ennek egyes csoportjai materiális kényszer nélkül, tisztán a közös érdek és a szimpátia alapján keletkező szokások segélyével képesek a termelést vezetni és ügyeiket intézni, a leggrandiózusabb gondolatok egyike minden egyoldalúsága mellett is. Éppen nem olyan képtelen. Csak meg kell nézni, hogy azok a testületek, szervezetek, kaszinók, vallási társulatok, amelyeknek semmi materiális hatalom nem áll rendelkezésükre, milyen akadálytalanul intézik a társasági ügyeket, vezetőik milyen erős, gyakran a törvénynél is erősebb tekintéllyel rendelkeznek. Egy modern szakszervezet vezetőségének milyen nagy tekintélye van tagjai felett és tisztán társadalmi úton a közös érdek alapján kialakult elvek segélyével kormányozza tagjait és mindenki engedelmeskedik parancsainak. Pedig nincs tagjai felett materiális hatalma, mint a városoknak, az államnak, a hatóságoknak van tagjaik felett. És Kropotkin csodálatos tudással és lelkesedéssel vezeti végig olvasóit azokon a közösségi intézményeken, melyeket a társadalom hozott létre és a társadalom önmaga kormányzott. A kölcsönös segítség, mint természettörvény c. könyvében először is amellett érvel, hogy nemcsak a darwini létérti harc természettörvény, hanem a kölcsönös segítség is, sőt ez még hatalmasabb tényezője az evolúciónak, mint az egyedek közötti küzdelem. A kölcsönös összműködésnek, kölcsönös támogatásnak milyen érdekes eseteit látjuk már az állati csoportoknál is. Amelyik állatfaj nem ismeri ezt, az a létért folytatott harcban kipusztul. De ez az összeműködés, a kölcsönös segítség, mely az érdeken és a szimpátián alapul, nemcsak az állatvilágban van meg, hanem az embereknél is. Aztán leírja, hogyan intézte a kezdetleges törzs, ezen természettörvénynek engedelmeskedve, tisztán szokások segélyével a maga ügyeit, mint engedelmeskedett mindenki önként, illetve a társadalomerkölcsnek engedelmeskedve, a törzsi népgyűlések határozatainak. A törzsek felbomlása után mint hozza létre a társadalmi érdek a közösség egy új formáját, a faluközösségeket, mely a falu közös ingatlan tulajdonán alapszik és mely minden európai államban egészen az újkorig fennmaradt. A városi élet pedig a társadalmi élet egy új közösségi formáját hozza létre, a céheket. Mindezek a társadalmi közösségek, tagjaik feletti impérium nélkül, önmaguk intézik fennakadás nélkül ügyeiket. Rajongó lelkesedéssel szól Kropotkin a középkor nyugodt patriarchális életéről, a kézi munka szépségeiről és jóságáról, szinte dicsőíti a középkort, mely a modern militarista és bürokratikus államot nem ismerte.
Csakhogy, jegyzi meg minderre Gumplovicz, Kropotkin teljesen megfeledkezik arról, hogy az általa dicsőített önkormányzati intézmények mögött a szakszervezetek, klubok, szövetkezetek, egyesületek és százféle társulás mögött, az állam áll. "Államvak", aki nem látja, hogy államon kívül az ilyen intézmények, a társadalmi úton létrejött szervezetek ezerféle ügyletei, létre sem jöhetnének. Az anarchizmus mellett Kropotkin által felhozott példák csak akkor bizonyítanának, ha ezek az egyesületek az államon kívül is létrejöttek volna, vagyis egy olyan társadalomban, mely a jogot, tehát a materiális kényszert nem ismeri.
Magában az anarchista mozgalmakban az utolsó évtizedek alatt új differenciálódások mentek végbe. A genfi kongresszus kimondotta, hogy szükséges a tulajdon társadalmasítása és azóta a kommunista anarchisták elváltak az individualistáktól. "Minden tekintély tagadása", "az egyes autonómiája" és a hasonló jelszavaknak már csak különcködő művészek és irodalmi férfiak hódolnak, az úgynevezett munkás-anarchizmus azonban elismeri és hirdeti a társadalmi szervezkedés szükségét. Sőt legújabban a francia és olasz szakszervezetekben egy hihetetlenül gyorsan terjedő anarcho-szocialista mozgalom jutott uralomra, amely szindikalizmusnak nevezi magát és megkülönbözteti magát a munkás-anarchizmustól. A különbség azonban inkább csak finom distinkciókon alapuló elméletekben van, mint valóságban. Az anarchizmus - írja Lagardelle, a szindikalizmus egyik kiváló vezéralakja - elveti az osztályharcot, holott a szindikalizmus az osztályharc alapján áll. Az anarchizmus nem a munkásokhoz fordul, hanem minden emberhez. Nem munkásmozgalom, hanem emberi mozgalom. Tudományos babonaság. A valóság azonban az, hogy a szindikalizmus szintén forradalmi úton, nem pedig parlament és általános szavazatjog által akarja a mai társadalmi rendszert megsemmisíteni, éppúgy miként a munkásanarchizmus. Gúnnyal szól mindkét mozgalom a szocializmus parlamenti akciójáról, a parlamenti kretinizmusról és a császárok által felkínált általános szavazati jogról. Hiszen - mondják - a parlamentarizmus mi egyéb, mint a kapitalista rendszernek, a bérrendszernek politikai formája. A parlamentarizmust a kapitalizmus teremtette meg a saját képére. Milyen képtelen dolog azt hinni, hogy a kapitalizmus fegyverével, a parlamenttel lehet megdönteni magát a kapitalizmust. Nincsen parlamentre és nincsen többségre szükség. Forradalmi akcióra van szükség és egy fölvilágosodott, tettre kész kisebbségre.
Nem akarunk semmilyen államról sem tudni, szocialista államról sem, mondja a genfi anarchista kongresszus manifesztuma. Csakhogy az ellentét anarchizmus államnélkülisége és a szocializmus állama között legalábbis elméletben, éppenséggel nem olyan nagy, mint első pillanatra látszik. Mert a szocializmus szerint is a mai állam el fog tűnni. Az állam el fog halni, mindenesetre a mai, központosított militarista és bürokratikus állam. Szocialista felfogás szerint is, az állam a hatalom egy szervezett formája, mely akkor alakul ki, mikor egyik osztálynak a másik osztály feletti uralma létrejön és arra szolgál, hogy egyik osztály a másikat a maga javára megdolgoztassa. Az egész politika ezt a célt szolgálja, t. i. hogy egy osztály egészben vagy részben munka nélkül, erőszakos, vagy mondjuk politikai úton jusson gazdasági értékekhez. Az állam tehát, a politika a mögötte álló hadsereggel lényegében a rablásnak egy evolvált formája, mely el fog tűnni, mihelyt a termelési eszközök társadalmasítása folytán az osztályuralom megszűnik. A jognak és kényszernek az a formája, melyre talán még a társadalmi önkormányzat mellett is szükség lesz, államnak nem nevezhető, olyan értelemben, amely ma ehhez a fogalomhoz fűződik.
A modern állam ezen elhalásában, bár ezt nemcsak szocialista, hanem radikális polgári írók is vallják, nem tudunk hinni. Mert nemcsak egyik társadalmi osztály akar a másiktól politikai úton vagyis munka vagy pedig egyenlő értékek kicserélése mellett gazdasági értékeket szerezni, hanem egyik nép is a másiktól. Nemcsak egyik osztály akarja kirabolni gazdaságilag a másikat, hanem egyik nép is a másikat. Míg nemzetek gyarmatosító és hódító politikát űznek, szó sem lehet a mai központosított és militarista állam eltűnéséről. Ellenkezőleg egy szocialista állam is kénytelen lenne imperialista politikát csinálni. Ami különben nem érv a szocializmus ellen. És végeredményében az összes vad és kultúrálatlan népeknek erőszakos úton a civilizációba való bevonását jelenti. Amin lehet, sőt illik is sopánkodni, annál hangosabban, mert változtatni rajta úgysem lehet.