Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 9. szám · / · FIGYELŐ

BALÁZS BÉLA: Strindberg paradoxonok [+]

"Ein verhältnismässig kaltes Werk, mehr gesehen als gefühlt, mehr das Werk eines Typisierers, als eines Gestalters"
Alfred Kerr

"Ein verhältnismässig kaltes Werk." Igaz, csakhogy úgy hangzik utána mint az indokolás: "Mehr gesehen als gefühlt." Objektivitás?! Nem. Az objektivitás benyomását nem keltik ezek a darabok. Félelmes magaboncolása, magát marcangolása azok egy egyetlen valakinek, aki valamennyi alakban beszél. A saját magára ismerés hirtelensége és izgatottsága lobog a megfigyeléseiben, az önvád kegyetlensége és vérszaga érzik a vádjain. (Még ha asszonyokról beszél is, akkor magát az embert bántja.) Objektív pszichológia nem ilyen izgató. De hiszen az elébb azt mondtuk hideg? Mert hideg is. Talán éppen azért, mert nem objektív. Egyetlen szcénája, egyetlen szava sincs pusztán valami alak kedvéért, aki öncél egy maga magáért rajzolt élethangulat kifejezésére.

A probléma minden. Pedig a legizgatóbb probléma is hidegebb a legbékésebb eleven alaknál. De viszont mért fektet olyan nagy súlyt a specifikus színpadi kifejezésre? Ért hozzá és a darabjai telve vannak zseniális kísérletekkel. Színpadi eszközök pedig nem használhatók problémák, definiálható gondolatok kifejezésére. A sajátos színpadtechnika a definiálhatatlan elevenség orgánuma. (Ezért mindenek fölött való.) De hiszen az elébb azt mondtuk, hogy nem eleven? Paradoxonok, paradoxonok.

Kezdjük csak rendben elölről. Csodálatosan nyugtalanító aktualitáshangulata van a pszichológiai problémáinak. Mirólunk, mirólunk van szó. A saját magát boncolásnak van csak meg az a szuggesztív ereje, hogy az obskúrus életmatériát olyan nyugtalanítóan közel érezzük. A léleknek sajátságos paralel utánzó reflexmozgása ez. Aki magáról beszél, az beszél rólunk. És mik ezek a drámák? Emberek beleütköznek érzésekbe, gondolatokba mint valami falba, visszapattannak, vagy megtörnek rajta. A magábamerülés, magábanvájkálás kalandjai. De hát sehol sincs olyan meleg, mint bennünk, azokban a saját magunk alá nyúló mélységekben. Mért mondjuk mégis, hogy hidegek ezek a darabok?

Bravúros rajz és igaz minden szava. De az alakjainak nincsenek reflexmozgásaik. Szövegezett problémává van hegyezve minden. Egy szcénája sincsen, melyben csak az alak és valakihez való definiálhatatlan viszonya rajzolódnék. Némelyek fejtegetik a problémát, mások példázzák, nekünk pedig le kell vonnunk a tanulságot. A tanulságot, mert azért íródott, nem egy darab definiálhatatlan élet megrajzolására. Definiálva van minden. Az egyik alak aláhúzza, élesen szövegezi a másik jellemző vonásait. Pedig a definíció minden elgondolható dolgok között a legantidramatikusabb. A lélek, az élet definiálhatatlan területeinek orgánuma a zene és a dráma. Pedig mindennek az a lelke az, ami egyetlen benne, máshol nem található.

De beszéltünk az elébb a specifikus színpadi kifejezés iránt való érzékéről. Ebben a három egyfelvonásosban például az, hogy egyfelvonásosak. Igaz, hogy lírai értekezésszerűséget ad nekik az előzményeknek hosszú, pszichológiai mindentudással részletes leírása, de viszont ez teszi érthetővé, hihetővé, hogy előttünk a szcénán történő finom lélekrezdülések egybe öntudatra ébrednek és cselekvéssé, eseménnyé válnak. Akik így érzik és látják a múltjukat, azokról elhisszük, hogy egy pillanatokig tartó jelenet hangulata tud olyan kétségeket és világosságokat támasztani bennük, hogy például megszöknek attól, akit egy negyedórája, hogy nagy belső küzdelmekkel megszereztek. (Mit dem Feuer spielen befejezése.) És a rögtön cselekvéssé, eseménnyé való lélekmozdulás, páratlan nagyító mikroszkóp a lelken. Egyszersmind kritika is. A megmutatás a (dráma) az iróniának leghatalmasabb eszköze. Zseniális drámai kísérlet a "Die Stärkere" néma személye. Az arcába nézünk egy alaknak akiről beszélnek, aki rajzolódik előttünk és aki hallgat. Ismerjük és titok marad. Ha ez a darab monológ volna, ha a beszélő asszony szóról szóra ugyanazt mondaná, de nem látnók hallgatni, nem hallanók hallgatni a másikat - akkor ismernők. Megrajzolódna bennünk a képe titok nélkül. De így... Pedig a titok az elevenítője minden elevennek. A titok a dráma lelke.

Zseniális színpadi ötlet a "Mit dem Feuer spielen"-nek pamlagszcénája. A két szerelmes a szoba két sarkában. Kit-kit a pamlagjához láncol a gondolat. Ágaskodnak, egymás felé tárják a karjaikat és bágyadtan visszaroskadnak. Visszarántja egy láthatatlan gondolat. Feszül, izzik a levegő közöttük, köréjük ereszkedik egy láthatatlan és mégis plasztikusan vaskos, erős fal. És látható gesztusokkal birkóznak egy láthatatlan - nem látható gondolattal. A közönség nevetett. Nem mondom, hogy nem volt értelmetlenség, együgyűség. De nem a komikum hatásához hasonlított a nevetésük. Inkább a meglepetés, az izgató furcsaság csiklandásának nevetése volt.

Látható gondolat, látható érzés, hangulat. Hiszen ez a dramatikus ideál. "Definiál mindent és minden dolgok között a legantidramatikusabb a definíció." A vallomások és önvádak vérszagú forrósága. A reflexmozgások nélküli, problémává hegyezett alaktalan alakok hidegsége. Paradoxonok.

Hiába, nagyon tud a dráma mesterségéhez, de csak véleménymondásra használta fel. Szuggesztívebb eszközt nem választhatott volna. De a naiv, nyers, definiálhatatlan elevenség, mely fölötte áll minden véleménynek, morálkritikának és iróniának nincs a kezeügyében. Amit úgy poézisnek szoktak nevezni. Gondoljunk Gerhardt Hauptmannra.

 

[+] A berlini Hebbeltheater vendégjátéka alkalmából: "Die Gläubiger". Der Stärkere, Mit dem Feuer spielen.