Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 9. szám · / · FIGYELŐ
Az Illustration régebbi idő óta közli, egyenként és művészi fényképekben, Franciaország kastélyainak képmását, s gyönyörűség elandalodni e bájosan teméntelen épületek makulátlan szépségén, tökéletes előkelőségén, évszázadok régiségéből a mába beleviruló örök frissességén. Ez a bájosság és maiság talán legsajátabb bélyege a franciának; egyszerűsége, amely azt jeleni, hogy kerül minden esetlegességet s nem sokkal megy túl a dolgok magván, megértést tesz lehetségessé minden nemzedékben, mert hiszen a dolgok magva mindig ugyanaz; pompája pedig, fénye, stilizáltsága, úgymondott természetellenessége annyira leglelkéből, legtestéből, legéletéből, annyira a valóság adalékaiból nőtt ki, hogy legrégibb formái sem avulnak el, mert újra meg újra gyökeret ereszthetnek, amíg ember és francia van a világon. Rokon ebben a görögséggel, melyet minden ivadék újra fölfedez, újra hasonlatosnak érzi magát vele - hogy úgy mondjam: a saját képére teremti át, ami valójában azt jelenti, hogy a maga képét találja meg benne - nyilvánvalóan ugyanazon révén, mint a franciaságban, vagyis szintén mert minden jelentkező formája a legelevenéből nőtt ki s mert közvetlenül tudta kifejezni, ami mondanivalója volt. Mai érzés számára bizonyára nem realista sem a görög tragédia, sem a francia hősi színjátszás. Sőt sokban túlhaladott is; a görög tragédia végzetességéről azt kezdjük érezni, hogy fényes értelmű népének öröklött világfelfogása nem sokkal volt magasabbrendű az ész nélkül rettegő vademberekénél, s a Szofoklész Ödiposz királya, aki vakon löketik ide-oda gonosz, kárörvendő és lelketlen istenek gáncsvető makrancosságától, nem sokkal eszesebb emberállat a szegény Pénteknél, aki szintén majd megbolondul a lelkek vagy az istenek kiszámíthatatlan komiszkodásától - a francia hősi színjátszás szoborállásainál s egyhangú melódiájánál pedig jóval kifejezőbb tolmácsoló eszközei vannak nemcsak az olasz verizmusnak, de magának a nem hősi francia színjátszásnak is. Mindazonáltal: mennyi minden elfér ebben a tragédiában s ebben a színházban! A görög végzetbe mennyire beleilleszkedik az életben való mai tanácstalanságunk, ignorabimusunk, struggle for life-unk, erkölcs ellen való lázadozásunk, mely azonban fogcsikorgatva kénytelen elismernie valamifajta erkölcs szükségét! S a francia éneklésbe s gólyalábon való járásba mennyi modulációja belefér a haragnak s az olvatagságnak, az állatiságnak s a fenségnek! Lélek van bele lehelve a görög tragédiába; lélekből, mert a francia nyelv lüktetéséből fejlett a francia éneklő színjátszás; azért tud megújulni ivadékról ivadékra; azért fér bele az egyikbe újabb meg újabb költők újabb egyénisége, akik egyre fordítgatják s alakítgatják a görög tragédiákat; azért fér bele a másikba a színjátszó mesterség minden fogása és készsége, addig a száz nemzedék gyakorlatából kiszűrődött mindentudásig, mely az öreg Mounet-Sullyt romjaiban is páratlanná teszi; azért tudott a görög trimeter francia alexandrinusokba átolvadni, a szofokleszi tragédia racine-i drámává fejleni, azért lehet a kettőt úgy elvegyíteni s a franciásított görög tragédiát francia hősi módon játszani, ahogy Mounet-tól itt az Ödipusz királyt láttuk. S azért olyan nevetséges és semmitmondásba vesző minden olyan igyekvés, mely, mint ezek a sorok, elméletre akarja fejteni, hogy miért jók még ma is a görög tragédiák s miért szép még ma is a francia színjátszás, holott a művészet azért művészet, hogy semmi ilyen elmélete ne legyen, mivel semmi egyéb törvénye sincs, mint hogy az a jó darab, amelyik jó, az a szép játék, amelyik szép. Az öreg Mounet nagy színész, aki gyönyörűen játszik; aki erről lírai költeményt tudna írni, az írná meg az egyetlen jogos bírálatot, az egyetlen képetadó ismertetést.