Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 8. szám · / · FIGYELŐ
Ősszel elveti a gazda a magot, télen ellepi a hó és amikor az olvadás vize is letakarodott róla, akkor derül csak ki, hogy hol kikelt, hol nem, nagy foltok kopáran maradtak, közben csenevész szálacskák nyavalyásan dideregnek. Csupa hűvös este és csupa aggodalom. Ez a tavasz. Nem a versírók enyhe, zamatos ideje ez, hanem igen fanyar, igen sok hideg esővel fenyegető évszak.
Nem tudom megérteni a sok követelőző írott és elmondott kritikából, hogy a Műcsarnok Tavasza, a tavaszi kiállítás, miért éppen ez hazudtolja meg a természetet? Oktalan követelés. Az a dolog rendje, hogy a Műcsarnokban is gyér és csenevész legyen a tavaszi tenyészet. Nagy darab kopasz foltok, üres termek. Egyedül szégyenkező, fázó fűszálak. Így van ez jól. Amicsoda csenevész magot a magyar hivatalos művészet-ápolók elvetettek, abból egyéb vegetáció nem kelhet ki.
Az azután egészen más lapra tartozik, hogy épelméjű ember a szeles, esős, hideg és influenzás tavaszról nem ír ódát. Hasonlóképpen arról a csenevész képgyűjteményről, amely tavaszi tárlat címén húzódik meg a Műcsarnokban. Természetes, hogy csenevész ez a tárlat. De kóros soványságát ne tagadja le senki.
A puhaszívű irgalmas művészetmentők hamar kitalálták, hogy csupa véletlen, múló, átmeneti jelenség a sikernek ez a teljes hiánya. Szó sincs róla. Lehetetlen fel nem ismerni a magyar hivatalos tárlat évek óta tartó, állandó hanyatlását. Maga a tárlat, ez az intézmény eredetileg amolyan jótékony bazár. Keresztülment már azonban bizonyos fejlődésen, amelynek végső célja egy pezsgő, forgalmas, eleven vásár. Ahol nem bámulnak, nem ünnepélyeskednek, nem szavalnak megnyitókat, hanem vesznek és adnak. A fejlődése céljától semmi sem áll messzebb, mint a Műcsarnok tárlata. A művész, akit szorít az élet, aki legszebb álmodozását kenyérgondok miatt kénytelen félbeszakítani, jobb vásári területek felé igyekszik. Az apró csoportok, a kollektív kiállítások, a műkereskedők kis tárlatai, mindez az anyagi érvényesülésre sokkal jobb terület, mint az ósdi, nehézkes Műcsarnok.
Maradna számára az erkölcsi fölény, a hivatalos presztízs, a tradíciók varázsa. Ezt eljátszotta, elveszítette. Nem is volt nagy harc. Apró kanapé-processzusok odajuttatták a Műcsarnokot, hogy helyisége nem megkülönböztetett helyiség, bélyegének nincs értéke, nem jelent még annyit sem, hogy a mű, amelyre ráüttetett, ha szimpla is, ha nem is ég a zsenialitás tüzében, legalább becsületes, reális, tiszteletre méltó, reménységet nyújtó munkával jött létre.
Valami, ami érték volt, teljesen devalválódott és ennek nem lehet örülni, ez reménytelen bukás, ez éppen nem jár együtt az újabb törekvések, a szabadabb, frissebb, fiatalabb talentumok győzelmével.
A Műcsarnoktól esztendők óta senki sem várhatta joggal, hogy az egész magyar művészetről híven beszámoljon. Éppen az apróbb tárlatok, az elevenebb vásárok művészi publikuma egy-egy újabb darabját faragták le. Egyre konzervatívabb, egyre szűkebb kör maradt vissza. Rendben van, hiszen, ha Rippl-Rónait akarom látni, majd elmegyek a Miénkhez, ha fiatalabb keverőket: a Kévéhez, ha Benczurékra vagyok kíváncsi, akkor maradok a ligeti hivatalos épületben. Ez a tájékozódás hirtelen megbomlott. Rónaiék nem jöttek vissza a Műcsarnokba, ellenben elmaradtak még a Benczurok is. Megjelentek ismeretlen aggastyánok és reménytelen ifjak. A zsűri visszadobott mindenkit, aki - így mondanák az orvosok - impresszióra volt gyanús, de visszalökte Magyar-Mannheimert is, holott az ő miniatűrjeit nyilván maga Benczur is lázas lelkesedéssel szemléli.
Mi volt a mértékük, mik voltak a szempontjaik? Nyilván mezítelen emberi indulatok. Amiknek segítségével - mint a példa mutatja - nem hogy művészetet, de még csak tárlatot sem lehet teremteni.
*
Már most itt van ez a karakter nélküli, zavaros vásár és mégis csak be kellene számolni arról, mi látható rajta. Elsőbb is keresi az emberi az ismeretlen egyéniségek meglepő megnyilatkozásait. Mert ugye, mindnyájan tudjuk, hogy Mednyánszky László megtalálja a holdvilágos téli éjszaka rejtett színtitkait, Márk Lajos az asszonyi test villanásait, Katona Nándor a havasok levegőjét. Ők a kedvező véletlen folytán még ittmaradt kipróbált katonák. De hol vannak az ifjú harcosok?
Igazságtalan volna azt állítani, hogy ez a faj teljesen kihalt. De minden esetre hihetetlenül megfogyatkozott és új területek meghódítására nem indul.
Az egyik hátsó teremben napsütéses, derült képek tűnnek fel. Néhányszor megismétlődik ugyanaz a hangulat. Külvárosi házak, szürke és sárga falterületek, a délután és a naplemente bizarr világításában. Kató Kálmán a festőjük. Érdekes, megnézni való dolgok. Talentumos ember dolgai - de hasonló talentumok hasonlóan figyelemreméltót már produkáltak. Sándorházi Béla: összefoglaló nagy foltok, a színek letompítása, dekoratív törekvés és eredmény - de nem egészen a maga eredménye. Vidovszky Béla figurális képe maga a keresetlenség. Kitűnő szem, csupa biztatás - de csak biztatás. Erdőssy Béla jól látott meg és jól adott vissza néhány pompás Duna-parti sziluettet. Boemin Rita - no, ez a hölgy még megcsúfolja valamennyit. Gyerekjátékot és játékhulladékot hord össze, ennek a színkavarodását pontozza vászonra. Vannak elődei, vannak mesterei, de kissé bizonytalan dolgaitól a bátorságot senki sem tagadhatja el.
A nevek e hiányos felsorolása csupán annak bizonyítására való, hogy a tárlat rendezőinek legjobb igyekezete ellenére is maradtak talentumok, akad érték. A sok "de" pedig nem gáncs. Sem a művészek, sem a tárlat ellen. Egyszerű megállapítása úgy a revolúció, mint a számbavehető evolúció teljes hiányának.
*
Senki nem felelős, amiért hiányzanak az útjelző talentumok. Senki nem háborodhat fel pusztán azért, mert a tavaszi kiállítás véletlenül nem sikerült. Bezártak néhány termet, kidobottnak nyilvánítottak néhány milliót: majd kiheverjük. Haragszanak az impresszionistákra: nagyon érthető a miénk osztatlan sikere után. A harag azonban gyűlöletté fajult, a művészet hivatalos felmérői ravasz fondorlattal úgy rendezték el a kiállítást, hogy tisztes, nem mindenkinek tetsző, de feltétlenül vitatható, kétségen felül érdemes képek mellé szépen elosztva a cégérfestés legszörnyűbb termékeit akasztották. Szó szerint méltóztassék venni. Hihetetlen, hogy micsoda "műalkotások" előtt nyíltak meg a Műcsarnok nehéz vaskapui. Az öreg kor, a nyomor, a lelki és testi bénaság, mindez művészi argumentum gyanánt érvényesült és bejuttatta a legsilányabb holmik egész tömegét. Kétségtelen, hogy a szóban lévő képeket a nagytekintetű professzorok sem becsülik semmire. Kétségtelen, hogy ravasz fondorlattal szándékosan süllyesztették alá a tárlat színvonalát. Sikerült.
Sikerült tizennégy szobában visszataszító káosszá gyúrni azt az anyagot, amely kellő rostálás mellett, öt teremben, egészen elfogadható volna. Sikerült melléjük rakni néhány bámulatosan jelentéktelen szobrocskát, sikerült teljesen elsikkasztani az építőművészetet és a minimumra redukálni a grafikát.
Sikerült nagyon az egész műcsarnokbeli tavasz. Sivár, hátborzongató, tüdőre veszedelmes, lelket lenyomó, akár a náthás tavasz kint, az úgynevezett szabad természetben.