Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 8. szám · / · FIGYELŐ
Velencei darab. Benne van a Canale Grande, a Rialto, San Marco temploma, San Silvestro temploma, a Palazzo Ducale, a Scala dei Giganti. És aranyszögekkel kivert fekete gondolák, melyek hangtalanul simulnak a Canale piccolo álmodozó vizeihez. És rejtett szépségek, melyeket Velence csak legszerelmesebb szerelmeseinek tár föl. A leáldozó napnak a tenger tarajos fodraira ömlő narancssárga szépségei, bíbor szépségek, vérvörös szépségek. (Ma nagycsütörtök van, új tavasszal teljes, a Gellért-hegy felől fiatal álmokat hajt a szél és én arra gondolok, hogy szombaton este mindazok, akiket az istenek kegyelnek, a déli vasúthoz hajtanak és másnap délután két óra tájt Velence felé tárják karjukat. Én nem mehetek. Én nem mehetek.) Sok szépség van Gozsdu darabjában. Velence glóriájának sugarai ömlenek el rajta. És egyéb glóriák sugarai Giorgione, Tizian, Piombo, Bellini, Palma, da Vinci, Beato Angelico szép fejéről.
Soha glóriákat jobban nem tékozoltak, mint ebben a darabban.
*
Gozsdu darabjának van levegője. Nem az a levegő, amelyben a reneszánsz emberei éltek (Stendhal reneszánsz-novelláit kell olvasnunk, ha e levegőből, embereket és szenvedélyeket felszabadító könnyűségéből, valamit érezni akarunk, meg talán a Chartreuse de Parme-ját) nem is az e levegő melynek sugártörésében - történeti tudásunk félhomályából - a Borgiák korszakát látjuk (C. F. Meyer két pompás reneszánsz elbeszélése jut eszembe) - "A félisten"-en Gozsdu lírájának levegője rezeg. Mert csak az ő lírája érzik e darabból, az ő szerelmi vallomása, amellyel az Adria leányának lábaihoz borul, az ő visszavágyódása abba a korba, melynek - ah csak múzeumokban, képtárakban őrzött szépségei meghatották. Minden amit e darabban emberekről, művekről mondanak, az ő - nem mindig eredeti megállapításai, melyeknek csak az író korához és lelkületéhez van valamelyes közük. Valami nagy dekoratív történeti képre emlékeztet ez a darab, mely alatt olvashatjuk: Gozsdu meghódol Velence és a cinquecento művészete előtt. És ez az, ami szép e darabban: önnön érzéseinek, szerelmének, elámulásának, vágyódásainak intenzív megérzése és gazdag feldíszítése azokkal a szépségekkel, melyeket minden művelt ember képzeletében a reneszánsz mesterek nevének muzsikája életre kelt. Gozsdunak Giorgione egy festménye előtt isteni dolgok jutnak eszébe. A drámához pedig emberi dolgok kellenek. És alakítani-tudás.
*
Egy pillanatig azt hittem, hogy megtalálja. Ott, amikor Giorgione szerelmese Tiziannal beszélget és Giorgione belép, kézen fogva a hat esztendős, mezítlábas, rongyosan öltözött, szép Benedetto Emiliát. Rajongva beszél róla, arcának bársonyos barackszínéről, fénylő vöröses hajáról és szomorú szemeiről. Cecilia hidegen kérdezi: "festeni akarod Giorgio?" Emberi szenvedélyek hullámzását éreztem, szenvedélyeket, melyek felemelt fővel járnak, melyek önnön súlyuk alatt összeroppannak, szerelmet, melynek kéjében megreszket az Adria... emberi horizontokat. Egy pillanatra. Ami aztán jött - az a művészetbölcseleti disputa az alkotásról és a szerelemről, az ibseni témának (Rubek és Iréne) ez az átírása művelt laikusok számára, nagy neveknek holt sémába való kényszerítése - mindez idegen tőlünk, legfeljebb adalék egy művelt és intelligens íróember tehetségének biológiájához.
Giorgio azt mondja: "A lelkemben van minden, ami szép; amit én szépnek érzek, az egy másik szemnek semmi. Amit én érzek szépnek, az az én szépségem, és azt én adtam a valóságnak." És azt is mondja: "A harmónia a lelkemből árad és ezt hazudom a valóságokba és ebben az örömben élek napról napra!" "A valóságok tele vannak nyilvánvaló és rejtett alacsony hibákkal, amiket az én szemem meglát - és ez néha fáj. Nem! Az isten a szépet nem teremtette meg. A világ nem művészi alkotás." És Cecilia azt mondja: "Giorgio! A szépséget szememben találod, a cirógatásomban érzed, az ajkamon lebeg, a termetemen pihen! A szépséget a szerelmed mutatja meg neked, a szépség a szerelmedből árad. Az tanította meg szemeidet látni! Én vezetem a kezedet! A szépség itt van benned és bennem!" Ez a tézis. Ebből kell fejleszteni a művész összeomlását és a szerelem feltámasztását. A művész összeomlása. Egy álomkóros ember, akinek fáj az élet, mert - úgy látja - a valóságok tele vannak nyilvánvaló és rejtett hibákkal. Egy nyavalyás dekadens, akinek világa összeomlik egy női gombostű karcolására. Hol itt a reneszánsz ember? Aki az életről talán úgy gondolkozott, hogy gonosz, de hatalmasan gonosz. Kemény koponyájú, mellyel érdemes megküzdeni. És hol itt a reneszánsz művész? Azt mondhatná Gozsdu: de hiszen éppen ezt akartam. Meg akartam mutatni, hogy egy nagy művészlélek mint omlik össze a reneszánsz világban, mert nem e világból való. De hát hol látjuk a nagyságot? Vajon szabad-e az írónak hatásai számára lefoglalni azt, hogy én, az olasz művészetet ismerő ember nagynak tudom Giorgione-t? És hol látjuk Giorgione-val szemben azokat, kik méltó képviselői a reneszánsznak? Vajon Tizian, vagy Piombo? Halvány kórusa Giorgione mesterkélt sóhajvilágának. Beszéljek Ceciliáról? "Vértanúja vagyok az életnek, vértanúja vagyok a szépségnek", ilyen mondásért Michelangelo kirúgta volna Ceciliát.
*
És mégis szívesen olvastam el Gozsdu munkáját. Egy intelligens ember visszavágyódik régmúlt korok nagy szépségei közé. Melyeket ért, érez és megbecsül.