Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 8. szám · / · FIGYELŐ
A mi színházi életünkből hiányzanak a becsületes, derék, őszinte, sokszor kívánatos és hasznos nagy bukások a színdarabok bemutató előadásain. Adnak itt színdarabokat, amelyek hallgatásánál az embernek ökölbe szorul a keze s mikor egy-egy felvonás után lemegy a függöny, hirtelen kíváncsian nézünk át a közönség fölött: mit fog ehhez szólni, várjuk a pisszegést, vagy a dermesztő csendet, melybe bele kellene fagynia néhány hitvány, tollát meg nem becsülő színdarab-fabrikánsnak. Tapsolnak. A másfajta, igazi szép bukás is hiányzik, amelyik nem utolsó ambíciója az írónak, mikor a közönség visszautasítja a darabot, de van öt vagy hat magasabb rendű ember a színházban, aki lázban ég, odáig van a tetszéstől, amelyikkel színültig megtelik és a megértés legnagyszerűbb örömében mélységes szánakozással nézi a felháborodott közönséget, mely nem tud felemelkedni az íróig. De itt a premiereken mindig tapsolnak, mindig siker van s a darab három előadás után lekerül a műsorról. Egészen az az eset, amit némely súlyos orvosi műtét után olvasunk: az operáció kitűnően sikerült, a beteg másfél óra múlva meghalt.
Mondom, nálunk nincsenek becsületes bukások, de éppen ezért az őszinte nagy sikerek is kivételesen ritkák. Bródy Sándornak a "Tanítónő" premierjén s azután is, megismétlődve a darab majd minden további előadásán, ilyen kivételes és őszinte sikerben volt része. Úgy láttuk - s aligha csalódunk - hogy ez a roppant tetszés talán nem is egészen a darabnak szólott, hanem a költőnek. A közönségben lappang valamelyes igazságszolgáltatási ösztön s ez most elementáris erővel tört utat; mindenki érezte az alkalom elkövetkezését, hogy az ügyeskedőkkel, a viccesekkel, a szellemdúsakkal, a csillogó s kelendő áruk apró kufáraival s ravasz számítóival szemben itt most igazságot kell szolgáltatni az igazi írónak és költőnek, az originális tehetségű, gazdag lelkű és pompás szemű embernek. Pártjára kell állani és döntő sikerrel demonstrálni mellette. Szép és megható volt, hogy ezt mennyire őszintén, milyen szeretettel s odaadással csinálták. Mindenki örült neki, aki ott volt s a távollevők is, akiknek aztán hírül vitték a dolgot. Ez a nagyszerű igazságszolgáltatási aktus emelte ki a rendes sikerek közül a "Tanítónő" sikerét.
A Tanítónőről, mint színpadi munkáról lehetnek eltérő vélemények - a mélyenjáró drámák rajongói mondhatják, hogy ez nem az igaz és új dráma, mely jeges és forró leheletével arcába fúj az embernek - még azt is kifogásolhatják, hogy az egész bizonyos enyhe kedvességgel s némi megalkuvással van csinálva -, de azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy szinte minden során rajta van a Bródy kivételesen finom kézjegye s az egész darabban benne van az a csodálatos levegő, melytől igazivá s emberivé válnak az alakok - benne van a teremtés varázslatos titka, amit a színdarabszerkesztők sohasem fognak éreztetni tudni s ami mégis a legelsőrendű adomány, amivel alakokat életre hívó ember rendelkezhetik. S látva ezt a darabot, mindenkiben nagy erővel ébredt fel a tudat, hogy a magát elsősorban regény- s novella-írónak valló Bródy Sándor milyen legelső sorban álló és eredeti színdarabíró. Emlékezzünk csak a Dadára, melynek legutóbbi reprízén álmélkodva ismertük fel teljes szépségében ezt a nagyszerűen megérzett alakot, a "Király idillek"-re, mellyel annak idején meg nem értéssel s méltatlanul bántak s mely pompás szépségekkel ékes - s elsősorban első darabjára a "Hófehérkére", melynek nem nehéz megjósolni a fényes feltámadását. Nem láttam annak idején a Nemzeti Színházi előadását, de lehetetlennek tartom, hogy ezt a különös és érdekes darabot a maga sajátos stílusában tudták volna játszani. Ez a darab előtte járt a korának, akkor még nyakig voltunk a naturalizmusban, hogy tudták volna tehát a "Hófehérke" finom sejtéseit s szecessziós vonalait megéreztetni. Most, amikor már szűnőfélben van a kézzel fogható dolgokhoz való kínos kapaszkodás, ez a dús fantáziával írott, a valóságot itt-ott merész léptekkel elhagyó darab nagy meglepetésekkel fog szolgálni - nem is szólva arról, hogy e darabban van elrejtve a legjobban megcsinált s legsúlyosabb magyar szerepek egyike: a falusi doktor, aki a lánya boldogulását egy más leány holttestén át szerzi meg, ebbe belebomlik s az utolsó felvonásban az összetört, zavart lélek oly fájdalmas s megrendítő hantjait hallatja, hogy olvastára reszket a könyv a kezünkben s könnyel telik meg a szemünk. Micsoda föld ez, ahol undorító silányságokkal tömik napról napra az embereket s a legoriginálisabb értékeket benne felejtik a homályban - micsoda színházi emberek vannak itt, hogy meg nem látják s újra elénk nem hozzák azt, amiben gyönyörűségünk telne.
A tapsokban, mellyel Bródy Sándort a "Tanítónő" előadásain köszöntötte a közönség, benne volt a naiv öröm, hogy a publikum találkozott az írójával s a remény, hogy még sok szépet vár tőle. Amilyen kitűnő szeme az írónak van, csak jóval később melegedett fel a saját dolga s annak nagy sikere iránt, de aztán - amint ő mondta - úgy hullt és hatott rá ez a nagy szeretet s elismerés, mint a jótékony, üdítő meleg eső. És őszülő fejében új témák forrnak és hevülnek, készen áll megint harcra és tüzes munkára, hogy szenvedéseiben megedzett lelkével, enyhe malíciájával s az élet jelenségei iránti nagyszerű érdeklődésével tovább írja az emberi lélek komédiáit. Egészen bizonyos, hogy újból el fogja hagyni a közönséget.