Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 8. szám
Szeretem a pincéreket. A földi jólétünk egy nagy része tőlük függ és ők olyan jók, kedvesek, tapintatosak tudnak hozzánk, elkényeztetett kávéházi és vendéglői állatokhoz lenni. És én még nem láttam pincért, aki rossz ember lett volna. Ők mindent megértenek és mindent megbocsátanak. Az emberismeret elnézőkké teszi őket a mások gyöngéi iránt. És istenem, mennyi emberismeretre tesznek szert néhány esztendő alatt. Szeretem a pincéreket.
Így történt, hogy egy nyári éjszakán, mikor a szigeti kávéház teraszán egyedül szivarozgattam, Jani, az elegáns, nagy, szőke Jani odatámaszkodott az asztalom mellett a falhoz és elbeszélte nekem a következő históriát.
*
- Ez hat évvel ezelőtt volt, doktor úr. Akkor szobapincér voltam a Centrál hotelben, vakmerő fickó voltam, nem féltem az ördögtől sem és bolondultam az asszonyokért.
Szeptember elején egy szép asszony jött meg hozzánk a kolozsvári vonattal. Két szobát nyittatott az első emeleten, egy hálószobát meg egy szalont. Szép asszony volt, barna bőrű, feketehajú, tüzes; nagyon tetszett nekem. Az igazgató kísérte fel az első emeletre és méltóságos asszonynak szólította. A vendégkönyvben megnéztem: grófné volt Bihar megyéből. Jól szolgáltam ki, sokat forgolódtam körülötte. Tetszett nekem, de ebből neki nem volt szabad semmit se észrevennie.
Másfél órával azután hogy megérkezett, csengetett. Bementem hozzá. Pongyola volt rajta, ki volt vágva a nyaka, nagyon jól állt neki. Mikor beléptem, az íróasztalnál ült és meg se fordult. Csak hátraszólt:
- Egy hordárt.
Felhívtam egy hordárt a szálloda elől, akit ő elküldött valahová. Akkor azután semmi se történt. Ott volt nálunk a hotelben négy napig, azután elutazott. Jó borravalót kaptam tőle. De elment, és bizony hiába tetszett ő nekem.
Októberben a kolozsvári vonattal egyszer csak megint megérkezik. Megint kinyittatja a két szobáját, megint hordárt akar, a hordárt megint elküldi. De másnap reggel csengetett nekem; tudom minek: a reggelijét akarja; viszem a reggelijét, kopogok: szabad; bemegyek, hát még nincs felöltözködve. Alsószoknya van rajta és ing... Megállok az ajtóban, erre nyugodtan azt mondja, hogy tegyem csak az asztalra a tálcát. Úgy vett, mintha én nem is volnék férfi. De bennem akkor már amúgyis főtt-forrott minden, láttam a karját, a nyakát, a mellét... Meg még semmibe is vesz? No hát majd meglássuk!
Mikor kimegyek, ráütök arra a buta fejemre és azt mondom: ha ez idejár Budapestre, annak biztosan megvan a maga oka; és hová küldözgeti ez azt a hordárt? Előveszem a hordárt. Ő azt mondja, egy táviratot vitt a postára... Táviratot? Hová? - Hogy ő nem emlékszik rá. - Törje csak a fejét. - Hát azt mondja: Nyíregyházára szólt. - De kinek? - Azt már nem tudja.
Hát Nyíregyházára. Mit táviratoz ez Nyíregyházára? Nekiesek a vendéglistánknak. Van Nyíregyházáról egy malomigazgató. Öreg. Ennek semmi köze se lehet hozzá. Egyszerre csak, mikor a portással beszélgetek, jön egy magas, elegáns fiatalember. Szobát kér.
- Jó napot főhadnagy úr - mondja neki a portás.
Felmegy. Mért főhadnagy ez, kérdezem a portástól. - Mert főhadnagy, mondja ő, csak itt civilbe öltözik. Huszárfőhadnagy Nyíregyházán.
Huszárfőhadnagy Nyíregyházán? Úgy? Megkeresem a múlt hónapi vendéglistát. Ott van a főhadnagy. Negyedikén érkezett a grófné, ötödikén a főhadnagy. Hát így vagyunk? Persze ebben a nagy hotelben, az ötszáz vendég között könnyű elbújni. De én előlem nem könnyű.
Hanem hát nem sokat értem a nagy felfedezésemmel. Lesbe álltam a folyosón, láttam, hogy tizenkét óra tájban a főhadnagy óvatosan lejön az első emeletre és besurran a grófnőhöz, ezt leshettem három éjszaka, de mit értem vele? Negyednapra elutazott a grófné, és ötödnapra elutazott a főhadnagy.
November végén újra jött a grófné. Másnap megérkezett a főhadnagy. Éjszakánként megint lesbe álltam. Égett a fejem és csurgott a nyálam, és ők negyednapra megint elutaztak. Ugyanez történt decemberben, januárban, februárban, márciusban... Én már félig őrült voltam. A grófné szerette a kiszolgálásomat, mikor megjött, rám mosolygott, jókedvű volt, beszélgetett velem, megkérdezte, hogy vagyok, ha valamire szüksége volt, becsengetett olyankor is, mikor ágyban feküdt, én meg majd megőrültem miatta. Mikor ott lakott nálunk és én tudtam, hogy éjszakánként nála van a főhadnagy, akkor az öklömet harapdáltam, a fejemet ütöttem, bőgve sírtam, ha magam voltam.
Azóta sok mindent láttam és sok mindent tanultam. Megismertem az asszonyokat; tudom, hogy mit éreznek, mikor egyedül maradnak egy hotelszobában. Voltam azóta szobapincér egy női fürdőn is, ahol csupa asszony lakott a hotelben; többet tanultam ott két hónap alatt, mint azelőtt tíz esztendő alatt. Most hamarább is tudnék egy asszonnyal elbánni, mint akkor, amikor egy éhes, fiatal agár voltam. De azóta se láttam olyan szép, olyan irtózatosan kívánatos asszonyt, mint a grófnő.
Hanna grófnőnek hívták. Sok látogatója volt, sokat járt bevásárolni és éjszakánként a főhadnagy járt hozzá. Én csak kínlódtam, kínlódtam... Kigondoltam magamban, milyen lehet a grófné élete. Hallottam, hogy öreg ember a férje. Nyolc évvel ezelőtt ment hozzá; most huszonkilenc éves. Öreg ember meg tüzes, fiatal asszony: sokat kínlódhatott mellette a grófnő. Végre megismerkedhetett a főhadnaggyal, a férje talán nem is tud erről az ismeretségről, ők gyorsan megértették egymást és itt találkoznak azóta minden hónapban. A grófné azt hazudja a köszvényes, öreg férjének, hogy bevásárolni, ruhát rendelni, színházat nézni jön fel. Az öreg ezt megengedi, mert három-négy naptól nem félti az asszonyt. Nem is gondolja, hogy a grófné már régen tisztába jött a szeretőjével. Itt a Centrál hotelben, az ötszáz vendég között senki sem veszi őket észre. A grófné otthon alig várja, hogy megint elszabaduljon; liheg, mikor a gyorsvonat felszalad vele; küldi a táviratot; és három nap múlva lecsillapodva, megnyugodva megy megint haza. Így kényelmes és biztos ez a dolog. Nincs semmi veszedelmes levelezés, nincs semmi veszedelmes találkozás.
Ezt kigondoltam, de mit értem vele? Kínlódtam és elepekedtem. Rabolni tudtam volna érte, gyilkolni tudtam volna érte, de hát mit használt ez?
Május huszadikán - hej de jól emlékszem a napjára - megjött a grófné. Március óta nem volt nálunk. Egész áprilisban és május első felében otthon éhezett. Talán az öreg ura gyanút fogott és megsokallta a pesti utazást. Mikor megjött, csupa láz volt. Úgy éreztem, hogy a sötétkék utazóruháján át látom tüzelni a testét. Ideges volt, gyorsan mozgott, a szobában ledobálta a kalapját és a kabátját.
- Hordárt! - kiáltotta nekem. - Gyorsan egy hordárt.
Egy percre megálltam és rábámultam.
- Siess Jani fiam - mondta -, most sokáig nem jövök hozzátok. Nyaralni megyek, nem jövök Budapestre.
Kimentem és majd elbődültem fájdalmamban. Most egész nyáron nem látom... És ahogy a lépcsőn lementem és ahogy majdnem bőgtem bánatomban, egyszerre világosság gyúlt a fejemben. Egyszerre tisztában voltam vele, hogy mit kell csinálnom.
Lementem az utcára; ott állott a hotel előtt a mi rendes hordárunk. Kikerültem, nem őt hívtam fel. Átszaladtam az ötödik utcába, onnan hívtam egy vadidegen hordárt. Felvittem a grófnéhoz. Az már toporzékolt a türelmetlenségtől. Átadta a hordárnak a táviratot:
- Siessen vele - mondta - a legközelebbi postahivatalba.
A hordár elkocogott. Én utána, mindenütt a nyomában, egészen a postahivatalig. Mikor be akar menni, odaugrok hozzá és megfogom.
- Jó, hogy utolérem - mondom neki. - A táviratot már nem kell feladni.
- Nem? - kérdezi ő.
- Nem hát, már megjött az, akinek szólt. Adja csak ide.
A kezébe nyomtam egy forintot, átadta a táviratot és én galoppoztam vissza a hotelbe.
Elolvastam a táviratot. A főhadnagynak szólt Nyíregyházára. Egy szó volt az egész, akkor nem értettem, de azóta tanultam franciául; ez volt: arrivée. Ezt akkor lefordíttattam magamnak. Hogy megérkezett. Jól van, mondtam, most az egyszer a főhadnagy úr erről nem fog értesülni. Fogtam a táviratot, apró darabokra széttéptem és beleeresztettem a szélbe a Duna felé.
Figyeltem a grófnét. Ideges volt, fel-alá járt a szobájában, nem bírta ki sokáig; elment sétálni; hazarohant. Este egy fejfájásport hozatott velem, mert nem tudott aludni. Jól van, mondtam, jól van, így van ez nagyon jól.
Másnap reggel már hét órakor talpon volt. Hozatta a reggelijét és rám kiáltott mérgében, mert nem arra az asztalra tettem, amelyikre ő gondolta. Jól van, mondtam, türelmetlen vagy, így van ez jól.
Kilenc órakor lement a portáshoz. Nézte a vendéglistát. A főhadnagyot keresi: gondoltam. Feljött a szobájába. Becsengetett.
- Jani - mondta nekem, - nézd meg, kik érkeztek meg a kilenc órás gyorsvonattal.
Lementem, feljöttem, jelentettem:
- Egy szolgabíró Debrecenből és egy földbirtokos Nyíradonyból.
Egy nagyot sóhajtott és kikergetett. Délután öt órakor újra megnézte a vendéglistát. Azután az esti tíz órás vonatot várta. Tombolt türelmetlenségében. Újra leküldött: nézzem meg, kik jöttek. Jelentettem; a főhadnagy persze nem volt közöttük. Sírva fakadt. Kikergetett. Öt perc múlva csengetett.
- Küldd el ezt a táviratot azonnal - kiáltott rám.
Átadta a táviratot. Most már annyira volt, hogy nem is vigyázott.
- Igenis, méltóságos asszony - mondtam.
Kimentem a távirattal. Elolvastam. A főhadnagynak szólt. Ez volt benne: je vous attends. Lefordíttattam a Kairó kávéház főpincérével, aki tud franciául. Hogy várja: azt jelenti. No jó, mondtam, csak várja. Most ugyan hiába fogja várni. Megint széttéptem a táviratot apró darabokra és elküldtem a Dunába.
Éjszaka kétszer becsengetett a grófné. Egyszer fejfájásport kért, másodszor teát hozatott. Mikor bementem hozzá, láttam, hogy hideg borogatás van a homlokán... Nem tud aludni... Láza van... Így van ez jól.
Reggel lehajszolt a vendéglistát megnézni. Nem kelt fel; beteg, azt mondta. Délután újra kergetett: nézzem meg, kik jöttek. Hánykolódott az ágyában és sírt. Este új távirat ment:
Je suis désesperée. Qu avez'vous?
A Kairóban lefordították. Hogy kétségbe van esve. És mi baja van a főhadnagynak. A távirat a Dunába ment.
Éjjel nem aludt. Reggelre fehér volt az arca, kék karikák a szeme körül, a szeme bágyadt és lázas. Most már nem toporzékolt.
- Jani fiam - mondta halkan - nézd meg, kik jöttek meg a kilencórással.
Megnéztem. Jelentettem. A díványon feküdt és kétségbeesetten fordult be a fal felé. Egy szót sem szólt hozzám. Én ott álltam, néztem egy ideig a nyakát, a hátát. Aztán kimentem.
Negyedóra múlva becsengetett. Megint távirat:
- Demain je pars.
A Kairóban lefordították: hogy holnap elutazik. No, mondtam erre magamban, akkor itt az én időm.
A grófné déltájban felöltözködött, elment bevásárolni, enélkül nyilván nem volt szabad hazamennie. Fáradtan és bágyadtan járt, szomorúan jött haza. Délután megnézette, kik jöttek az ötórás vonattal. Azután: kik a tizessel. Egész délután ült egy karosszékben és szomorúan nézett maga elé. Mikor jelentettem a tízórás eredményt, akkor ott maradt ülve a karosszékben.
Kimentem. Teát hoztam, magam készítettem, sok rumot tettem beléje.
- A méltóságos grófné kicsit bágyadtnak látszik - mondtam - a tea jót fog tenni.
- Köszönöm, Jani fiam - mondta szomorúan.
Lassan megitta a teát. Én ott álltam előtte.
- A méltóságos grófnénak - mondtam, - legjobb volna lefeküdnie. Nagyon fáradtnak látszik.
- Igen, Jani fiam.
Odamentem az ágyához, meggyújtottam a villamos lámpát, felhúztam a paplant.
- Lemegyek - mondtam, - megnézem, nem jött-e távirat a méltóságos grófnénak.
- Menj le, Jani fiam.
Kimentem. Kint maradtam vagy tíz percig. Mire benéztem, már ágyban volt.
- Van valami?
- Nincs semmi.
Elhúzta a száját, úgy látszott, hogy mindjárt sírva fakad. Én ott álltam előtte. Nem szólt semmit. Csak álltam.
- Nem parancsol semmit a méltóságos asszony? - kérdeztem.
- Semmit. Elmehetsz.
Ekkor meg majdnem én fakadtam sírva. Ha most elmegyek: akkor nem lesz semmi.
- A méltóságos grófné - mondtam, - nem tud aludni...
- Bizony nem.
- A méltóságos grófné - mondtam, - unatkozik. Jó volna talán valami olvasmány.
Vonogatta a vállát.
- Talán az esti lapok? - kérdeztem.
- Az nem! - mondta idegesen. - Inkább hozzál valami könyvet.
- Igenis.
Kimentem. Vágtattam a szobám felé. Üvölteni tudtam volna örömömben. Most már biztos voltam a dolgomban. Volt nekem két könyvem: a Casanova élete meg a Faublas lovag kalandjai. Azóta megtanultam, hogy van ennél hathatósabb könyv is. Hogy vannak képek... haj milyen képek. Akkor csak ezt ismertem. De ez a kettő is biztosan hatott. Ha egy nő vonakodott, csak azt adtam oda neki. És az enyém volt. Ez biztosan hatott. Hatott a háziasszonyomra, aki egy vasutas felesége volt, hatott egy kis lányra, aki elárusító volt a belvárosban, hatott egy énekesnőre, aki a Francia Mulatóban énekelt.
Rohantam vissza a grófnéhoz.
- Ezt a két könyvet találtam, méltóságos asszony.
Intett, hogy tegyem oda az éjjeli szekrényére. Azután intett, hogy mehetek.
Kimentem. Az ajtaja előtt hallgatóztam. Hallottam, hogy forgolódik. Azután hallottam, hogy az éjjeli szekrényén csörögnek az ékszerei: most nyúl a könyvekért.
Eltelt egy negyedóra, egy félóra. Hallottam, hogy néha sóhajt. Nem bírtam tovább. Bementem hozzá.
- A méltóságos grófné csengetett?
Nem válaszolt. A könyvet a kezében tartotta, félig lerúgta a paplant magáról. Rámnézett. Olyan volt a szeme, mint a részeg emberé. Nem szólt.
- A méltóságos grófné csengetett?
- Nem.
A szeme olyan volt, mint a részeg emberé. Az arca piros volt. A haja szétesett. Közelebb léptem. Dadogtam:
- A... méltóságos... grófné... nem... parancsol valamit?
Nem szólt. Csak nézett rám. Közelebb mentem. Megfogtam a karját. Engedte.
És soha én olyan őrült és olyan boldog nem voltam, doktor úr és soha én olyan eszeveszett és olyan boldog nem leszek, mint azon az éjszakán.
*
...Én már a negyedik szivart szívtam, mialatt Jani beszélt. Szép meleg nyári éjszaka volt. Jani nézett bele a levegőbe, a Duna felé. Nézte az emlékezéseit.
Magunk voltunk a teraszon. De messziről hangok hallatszottak. Sürgettem a befejezést.
- És? És azután Jani?
Jani sietve elmondta a végét:
- Másnap elutazott. Soha hozzánk vissza nem jött. Olvastam az újságban, hogy tavaly meghalt a férje. Négy hete férjhez ment a főhadnagyhoz. Itt laknak a szigeten. Minden nap én szolgálom ki. Úgy tesz, mintha nem ismerne meg.
A terasz kezdett népesedni, azután egészen megtelt. Két asztal volt csak üresen, közel hozzám. A terasz lépcsőjén egy magas huszárkapitány jelent meg. Körülnézett, rámutatott az egyik asztalra és visszaszólt:
- Ide jöjjön Hanna. Itt van asztal.
Egy szikrázóan szép, barna asszony jött fel a teraszon. Leültek a szomszéd asztalhoz. A kapitány valami jeges, szeszes italt hozatott. Az asszony ránézett a korrekt alázatossággal meggörbült Janira és nyugodtan mondta az arcába és a pillája se rezdült meg:
- Nekem grenadinet hozzon.
Jani elsietett a grenadinért.